When I Miss You

- Nem is tudom…- méregettem bizonytalanul, miközben az előítéleteimet küzdöttem lefelé. – Biztosan jó ötlet ez?

- Szerintem egy próbát megér- motyogta JiHo, majd undorodva megbökdöste a mutatóujjával. A végeredmény az lett, hogy fintorogva törölte a nadrágjába a kezét.

- Hát…- haraptam be az ajkam. Egyáltalán nem fűlött hozzá a fogam. Tétován nyúltam az evőeszközök felé, és felemelve könyörögve néztem hátra. -  Nem kezdenéd te?

Zico úgy meredt rám, mintha megőrültem volna. Összeszűkült szemekkel fürkészett egy röpke pillanatig, végül sóhajtva kivette a kezemből a pálcikákat.

- Sokkal jössz te nekem még ezért- sóhajtott mártírarcot öltve.

Végig az arcát tanulmányoztam, miközben viszolygását legyűrve tekerte fel a penészzöld tésztát, és nagyot nyelve a szájához emelte. Már a látványtól hányingerem lett. Feszülten, tágra nyílt szemekkel vártam a reakcióját.

Mereven, szög egyenes háttal állt, az állkapcsa úgy mozgott, mintha gép lenne. Semmit sem lehetett kiolvasni a pillantásából. Gyorsan megrágta az ételnek nevezett valamit, végül lenyelte. Elborzadva bámultam.

- Olyan sápadt vagy, mintha te ettél volna belőle- jegyezte meg pár másodperc hallgatás után.

- Nagyon rossz volt?- biggyesztettem a szám.

- Eléggé- ismerte el. A csaphoz lépve jó nagy pohár vizet töltött magának, hogy utána egy hajtással kiigya az egészet. Ezalatt én gyorsan eltűntettem a tésztát a kukában.

- Pfuj-, grimaszoltam.

- Egyetértünk.

Ez van akkor, ha a srácok főznek. Megsejthettek valamit abból, hogy nagyon leszidjuk őket, ha maradnak, ugyanis egy cetlit találtunk a tányér mellett, amikor hazaértünk. A fiúk elmentek valahova.

- Kapcsolsz valami zenét?- ásítoztam.

- Aha. A szobámban leszek, jó?

- Oké- bólintottam. JiHo eltűnt a dolgozóban, én meg elfeküdtem a kanapén. A rádióból halkan szólt a Beast- When I Miss You. Egy pillanat alatt elöntött a végtelen szomorúság és rosszkedv. Fogalmam sem volt, hogy miért. De a szöveg, a dallam, az egész olyan dolgokat juttatott eszembe, amiről egyszerűen nem akartam tudomást venni. Többek között HeeJun-t. Még mindig elszomorított, ha rá gondoltam, bár ez csak estéként az ágyban fordult elő, miután Zico elaludt. Ott, a derekamat ölelve, aranyosan szuszogott a nyakamba, miközben én gondolatban a múltban kalandoztam. Nem hiányzott HeeJun, szó sincs róla. Egyszerűen inkább csak… fájt. Fájt az emlék, ahogyan elváltunk egymástól. Nem úgy kellett volna.

Fájdalmasan sóhajtva hajtottam fejem az egyik párnára. Hirtelen kegyetlenül sírhatnékom támadt.

Hiányzott JiHo, pedig a szomszéd szobában ült. Hiányzott Anyu, akit hosszú ideje nem láttam már. Hiányzott Appa, hiányzott a bátyám, és hiányzott valami megmagyarázhatatlan. Hiányzott Jihoon. Egy ölelés. Egy leírhatatlan dolog. Valami… különleges.

Éreztem, ahogyan a könnyeim finoman végigcsordulnak az arcomon, szinte simítva a bőrt. Úgy éreztem, a szívem kiszakad a mellkasomból. Egyre erősebben rázott a zokogás, és bele kellett fojtanom a párnába a hangokat, ha nem akartam, hogy JiHo meghallja.

- Minnie, segí… minden rendben?- kérdezte Zico aggódva, amikor kilépett a szobából, és meglátott. Valószínűleg megijesztette a látvány, hogy az imént még mosolygó barátnője a kanapén fetreng. – Rosszul vagy?- sietett oda hozzám.

Alig érintette meg a tenyere a hátam, összerezzentem, és megpróbálta összeszedni magam. Jelen esetben pocsékul ment a színészkedés. Ahogy felültem, kivörösödött szemeim egyből elárultak.

- Te sírtál?- hökkent meg JiHo, majd két tenyere közé vette az arcom, és hüvelykujjával letörölte a könnyeket az arcomról. – Mi a baj?

- S-semmi- csuklott el a hangom.

- A semmiért nem szokás sírni- ölelt magához jó szorosan. A vállába fúrtam az arcom, és belélegeztem az illatát. Némiképp megnyugtatott, hogy megkaptam a hiányzó ölelésem, és hogy ott van velem, de még mindig szörnyen éreztem magam.

- Hiányoztál- vallottam be útjukra engedve még néhány könnycseppet.

- Hiányoztam? De hát el sem mentem- simogatta a hátam megnyugtatóan.

Na, gondoltam, ha most nem néz hülyének, akkor soha.

- De akkor is- keseregtem tovább. – Hiányoztál. Hiányzott az ölelésed és az illatod- töröltem meg a pulcsim ujjával az arcom.

- Jaj, Cho-min- tolt el magától enyhén, és szomorkás mosollyal megsimogatta az arcom. – Szeretlek, remélem, tudod- mondta olyan komolyan és meggyőzően, hogy nem tudtam nem hinni neki. Nem is volt okom kételkedni benne.

- Tudom- tettem a kezem az övére, és elhúztam az arcomról. Óvatosan belepusziltam a tenyerébe, mosolyt csalva ezzel az arcára. – Kapok egy puszit?

- Milyen kérdés ez?- komorult el hirtelen. – Nem, nem kapsz. Hogy merészelsz ilyet kérni?- préselte össze a száját.

Remegő ajkakkal hajtottam le a fejem.

- Most nehogy elkezdj sírni- rémüldözött, és közelebb csúszott hozzám, hogy átölelhesse a derekam. Finoman az ölébe ültetett. – Annyi puszit kapsz, ahányat csak szeretnél. Nem tudom, hogyan jutnak eszedbe ilyen butaságok. Miért kell ezt megkérdezni?- tűrte félre a hajam, és puha ajkaival megérintette a nyakam. – Mi a baj? Miért vagy szomorú?

- Mert… nem tudom- törölgettem ismét a szemem. – Csak… úgy.

- Nem szeretném, hogy szomorú legyél, hercegnőm. A herceged is szomorú lesz- fordított maga felé, hogy megcsókoljon.

Amikor puha, tökéletes ajkai az enyémekhez értek, már nem éreztem magam annyira bánatosnak és elkeseredettnek. A pillanat úgy volt tökéletes, ahogy volt. És én nem láttam semmi szükségét annak, hogy változtassak rajta. Egyszerűen csak… Szükségem volt rá. Hogy velem legyen. Hogy biztosan velem legyen.

JiHo ujjai óvatosan a hajamba túrtak, az én karjaim pedig akaratlanul is a nyaka köré kulcsolódtak. Kezdtünk átlépni egy határt, amit talán nem kellett volna. Csukott szemhéjaim mögött azonban semmi mást nem láttam, csak az ő arcát, és a szerelme nyilvánvalóbb volt, mint eddig bármikor.

Észre sem vettem, hogy eldőltünk a kanapén, csak amikor Zico egész testsúlyával rám nehezedett. Lassan felnyitottam a szemem. Engem nézett.

- Nem hinném, hogy ennél tovább akarunk menni. Jól gondolom?- egyik kezét felemelve beletúrt a hajamba, és oldalra fésülte.

- Jól- válaszoltam szűkszavúan.

Elmondhatatlanul jól esett, hogy figyelt rám, és tudta, hol a határ.

- De azért visszajöhetsz. Az ennél tovább nem jelenti azt, hogy csókolózni sem szabad. Nincs itthon P.O. Használjuk ki- csücsörítettem aranyosan.

- Hogy miért nem lehet neked nemet mondani?- tette fel a költői kérdést féloldalas mosollyal, és lehajolt hozzám.

Idős hölgy

Az este további része viszonylag nyugodtan telt. UKwoon visszajött az eperrel, aminek borzasztóan örültem, és jó nagy adag tejszínhabbal nyakon öntve megettem egy egész dobozzal. Utána elmentem fogat mosni, és bedőltem az ágyba. Zico követte a példámat.

- Jól vagy?- bújt hozzám a sötétben. A hangja fáradtan csengett, és hallottam, ahogyan elnyom egy hatalmas ásítást.

- Persze-, motyogtam én is félálomban, miközben átöleltem a nyakát.

Belélegeztem az illatát. Olyan jellegzetes tusfürdőt használ, ezer közül is megismerném. Mosolyogva nyomtam egy puszit a nyakára, amit fáradt kuncogással viszonzott.

- Aludj jól, Cho-min- fúrta arcát a hajamba, és a következő pillanatban már mindketten aludtunk.

Vasárnap reggel erősen fontolóra vettem, hogy felkeljek e egyáltalán. Egyrészt kegyetlenül fájt mindenem, másrészt pedig… a vasárnap az pihenőnap. Mondjuk nekem nem, ezek szerint legalábbis. Jaehyo hatalmas reggeli bődülésére ébredt mindenki, ami állítása szerint ásítás volt. P.O szerint ordítás, Taeil azt motyogta, hogy miért bömböl, UKwoon felhördült- Mi a fenéért nem hagyod már az embert aludni? Menjél, játsszál medvét máshol!-, Kyung morogva közölte, hogy hasmenés esetén a vécé szobán kívül van, és ne felejtse el lehúzni, Zico pedig… Nem tudom reagált e valamit rá, ugyanis visszaaludtam. Két percre, körülbelül.

- Minnie, nem akarsz nekünk reggelit csinálni?- kérdezte Jaehyo bolhának képzelve magát az ágy tetején. – Áú!- ordított fel hirtelen, mert Jihoon megdobta a papucsával.

- Ne üvölts már, az ember vasárnap aludni akarna, ha hagynád!- förmedt rá gorombán a maknae.

- Jól van már- duzzogott. – Cho?

Nyögtem egy halkat, és a fél kezemmel magam mellett kezdtem tapogatni az ágyat. Sikeresen megtaláltam Jiho lapockáját. A tenyeremmel végigsimítottam a hátán, egészen fel a nyakáig, aztán beletúrtam a hajába, és finoman megböktem az arcát.

- He?- könyökölt fel laposakat pislogva.

Aha. Szóval ő volt olyan szerencsés, hogy aludni tudjon.

- Hogy bírod ezt?- motyogtam artikulálatlanul.

- Tessék?- kérdezett vissza ásítozva. – Hány óra?

- Hat- jajdult fájdalmasan Kyung. Taeil visszaaludt. UKwoon is. Sőt, nagyjából mindenki. Még Jaehyo is halkabbra vette a hangját.

- Hogy bírod?- könyököltem fel megpróbálva szétnyitni a szemeimet. Olyan volt, mintha valaki pillanatragasztóval összekente volna őket. Végül nagy nehezen eljutottam odáig, hogy kivegyem a tárgyak és fejek körvonalát.

Zico a párnájába fejelve horkantott egyet. Szép formája a véleménynyilvánításnak.

- Megszoktam. Aludjunk még- nyújtotta a karját, amit örömmel fogadtam el.

- ZíÁjSzíÓ, remélem, tudod, hogy mit ígértél tegnap- kiabált át a szobán a táncosunk.

- Mit?

- Hogy elmész helyettem futni…

A leader halkan elkáromkodta magát, amitől égnek állt a hajam.

- Hé! Vigyázz a szádra!- mordultam fel.

- Bocs…

Álmosan felültem az ágyban, átmásztam a mellettem fekvőn, és a konyha felé vettem az irányt. Minden egyes porcikám sajgott, és úgy éreztem, hogy nem bírok járni se. Egy élmény lesz ma reggel futni…

A hűtőből elővettem a régebben vásárolt gyümölcsöket, és gyümölcssalátát készítettem reggelire. Amíg én eszegettem, JiHo is kikászálódott az ágyból, és megvakargatta a fejét.

- Adsz nekem is?- ölelte át a derekam szemtelenül szép mosollyal.

- Tessék-, nyújtottam felé mosolyogva egy almát. Bekapta, és nyomott egy puszit az arcomra.

- Sokat futunk?- kérdezte fájdalmasan grimaszolva.

- Igen. Én biztos- dobtam a mosogatóba a tálat, és a ruhámért nyúltam.

Hihetetlen, hogy ennyi energiám akadt már korán reggel. Sajgó végtagokkal belebújtam a nadrágomba meg a pólómba, és lófarokba kötöttem a hajam. Mire kiértem a nappaliba, már Zico is nagyjából felöltözött. Éppen a cipőjét kereste.

- A polcon van- tájékoztattam a sajátomat bekötve.

- Oh, köszi.

Szótlanul sétáltunk egymás mellett a lépcsőn. Nem tudom ő miért nem beszélt, de nekem személy szerint majdnem leragadtak a szemeim. Komoly erőfeszítésbe tellett nyitva tartani őket. Kinyitotta nekem az ajtót, előre engedett. Biccentéssel köszöntem meg. A park felé gyalogolva elkezdtem megnyújtani a karom, és bemelegítésképpen kicsit kocogtam is helyben.

- Ezt minek?- nézett rám Jiho értetlenül.

- Mert ha nem csinálom, begörcsölhet a vádlim, ahhoz pedig semmi kedvem. Ajánlanám neked is, ha tudnám, hogy megcsinálod- vigyorodtam el.

- Jogos.

A kis liget teljesen kihalt volt. Még máskor legalább egy-két futót lehetett látni, azon a reggelen senki nem volt. Kezdtem úgy érezni, hogy alulöltöztem, mert a rengeteg melegítés ellenére tiszta libabőr lettem.

- Miért nem figyelsz erre soha?- forgatta a szemeit Zico, miközben a vállamra terítette a pulóverét. – Vigyázhatnál magadra. Mi lesz velem nélküled?- simított ki néhány kósza tincset a szememből, és lágyan megcsókolt.

Én nem tudom, hogy korán reggel hogy képes ilyen szenvedélyesen csókolózni, de… A lábaim megremegtek, amit én a galád izomláznak tulajdonítottam. Nehogy már növeljem az egóját… Mindenesetre átkaroltam a nyakát, és lábujjhegyre állva élvezkedtem.

- Nem úszod meg a futást- toltam el magamtól egy idő után. – És köszönöm a pulcsit, de így meg te fázol meg. Lássuk be, fontosabb a te egészséged, mint az enyém- adtam neki vissza, és elindultam a kijelölt útvonalon.

- Hé! Várj meg!

- Érj utol!- kiabáltam vissza nevetve.

Tényleg nem tudom, hogy honnan szerzek ennyi energiát ilyen napokon, de úgy éreztem felrobbanok, mint egy rakéta. Szívem szerint végigszáguldottam volna az egész földön. Hosszú, ruganyos léptekkel haladtam, végre nem kellett UKwoon-t noszogatni. Zico nem volt rákényszerítve a futásra, úgyhogy haladhattam a saját tempómban. Pár kör után kezdtem érezni a combomban azt az ismerős szorítást, amit annyira utáltam, de eszem ágában sem volt megállni. A hátamon csorgott a veríték, és a hajam is nedvesen tapadt a homlokomra. Otthon gyorsan beállok a zuhany alá, hogy ne fázzak meg. És legközelebb hozok magammal pulcsit.

Megszámoltam- tizenöt kört futottam. És ez még egyáltalán nem számított soknak! A tizenötödik végén a térdemre támaszkodva álltam meg, hogy normalizáljam a légzésem.

- Megvagy!- kapta el a derekam JiHo.

Ő is alaposan kipirult, és a nyakán cseppekben jelent meg az izzadtság. A szemei csillogtak, miközben felkapott az ölébe, és megpörgetett.

- Nem fáradtál el eléggé?- kuncogtam átölelve a nyakát.

- Kit érdekel?- ültetett le az egyik padra, aztán mellém huppant. – Tele vagyok energiával- csókolt meg ismét, váratlanul. – Imádom, amikor így nézel ki- motyogta a számba.

- Hogy?- vihogtam fel cérnavékony hangon. A lélegzete csiklandozta a nyakam, ahogy eldőltünk a padon, és fölém mászott. – Nee, ez csikis- visongtam.

- Ilyen eszméletlenül jól- fogalmazott virágnyelven, és vigyorogva visszatért a számhoz. Egy idő után kezdte nyomni a hátam a pad, meg fáztam is, ezért megpróbáltam eltolni magamtól, de sajnos nem vette az adást.

- Na, szállj le rólam, hallod?- nevettem.

Ekkor láttam meg. Egy idős néni sétált felénk, és rémisztően sápadtnak tűnt.

- Hé! Maga, fiatalember- bökte meg a botjával JiHo-t, aki döbbenten nézett rá. Ezt várta a nénike, mert a kis szatyrával hatalmasat sózott a fejére. – Mit képzel maga?! Fényes nappal bántalmazni ezt a szép kislányt!

Beharaptam az ajkaim, hogy ne röhögjek fel hangosan.

- Gyere angyalkám- ölelte át a vállam. – És még a pulóvered is elvette- csapott újabbat Zico-ra.

- Elnézést, félre tetszik érteni…- hebegte a leaderem, mire még jobban röhöghetnékem támadt. Alig bírtam befogni.

- Mit lehet ezen félreérteni?!- förmedt rá az apró nő gorombán. – Fényes nappal úgy csókolta ezt a királylányt, mint aki ezer éve nem evett- rikácsolta magas hangon. – Ne merészeljen közeledni hozzá többet! Gyere hercegnő- kísért odébb. Megigazította a hajam, és megsimította a karom. – Jól vagy, angyalkám?- kérdezte aggódva.

- Igen, köszönöm szépen- hajoltam meg elfojtva egy mosolyt. – Nagyon sokat tett értem.

- Hihetetlen mikre nem képesek ezek a mai férfiak- legyintett. – No, menj szépen haza, és vigyázz magadra!

- Köszönöm- köszöntem meg újra.

Megvártam, amíg látótávolságon kívülre kerül, és pukkadozva mentem vissza az enyhén sokkos páromhoz.

- Szóval ezer éve nem ettél- röhögtem bele a mondat végébe.

- Teee- húzott magához ő is nevetve. – Élvezted, hercegnőm?- nyújtott nyelvet, miközben a pulcsijába bugyolált.

- Ó, igazán nagyszerű volt- kuncogtam.