When I Miss You

- Nem is tudom…- méregettem bizonytalanul, miközben az előítéleteimet küzdöttem lefelé. – Biztosan jó ötlet ez?

- Szerintem egy próbát megér- motyogta JiHo, majd undorodva megbökdöste a mutatóujjával. A végeredmény az lett, hogy fintorogva törölte a nadrágjába a kezét.

- Hát…- haraptam be az ajkam. Egyáltalán nem fűlött hozzá a fogam. Tétován nyúltam az evőeszközök felé, és felemelve könyörögve néztem hátra. -  Nem kezdenéd te?

Zico úgy meredt rám, mintha megőrültem volna. Összeszűkült szemekkel fürkészett egy röpke pillanatig, végül sóhajtva kivette a kezemből a pálcikákat.

- Sokkal jössz te nekem még ezért- sóhajtott mártírarcot öltve.

Végig az arcát tanulmányoztam, miközben viszolygását legyűrve tekerte fel a penészzöld tésztát, és nagyot nyelve a szájához emelte. Már a látványtól hányingerem lett. Feszülten, tágra nyílt szemekkel vártam a reakcióját.

Mereven, szög egyenes háttal állt, az állkapcsa úgy mozgott, mintha gép lenne. Semmit sem lehetett kiolvasni a pillantásából. Gyorsan megrágta az ételnek nevezett valamit, végül lenyelte. Elborzadva bámultam.

- Olyan sápadt vagy, mintha te ettél volna belőle- jegyezte meg pár másodperc hallgatás után.

- Nagyon rossz volt?- biggyesztettem a szám.

- Eléggé- ismerte el. A csaphoz lépve jó nagy pohár vizet töltött magának, hogy utána egy hajtással kiigya az egészet. Ezalatt én gyorsan eltűntettem a tésztát a kukában.

- Pfuj-, grimaszoltam.

- Egyetértünk.

Ez van akkor, ha a srácok főznek. Megsejthettek valamit abból, hogy nagyon leszidjuk őket, ha maradnak, ugyanis egy cetlit találtunk a tányér mellett, amikor hazaértünk. A fiúk elmentek valahova.

- Kapcsolsz valami zenét?- ásítoztam.

- Aha. A szobámban leszek, jó?

- Oké- bólintottam. JiHo eltűnt a dolgozóban, én meg elfeküdtem a kanapén. A rádióból halkan szólt a Beast- When I Miss You. Egy pillanat alatt elöntött a végtelen szomorúság és rosszkedv. Fogalmam sem volt, hogy miért. De a szöveg, a dallam, az egész olyan dolgokat juttatott eszembe, amiről egyszerűen nem akartam tudomást venni. Többek között HeeJun-t. Még mindig elszomorított, ha rá gondoltam, bár ez csak estéként az ágyban fordult elő, miután Zico elaludt. Ott, a derekamat ölelve, aranyosan szuszogott a nyakamba, miközben én gondolatban a múltban kalandoztam. Nem hiányzott HeeJun, szó sincs róla. Egyszerűen inkább csak… fájt. Fájt az emlék, ahogyan elváltunk egymástól. Nem úgy kellett volna.

Fájdalmasan sóhajtva hajtottam fejem az egyik párnára. Hirtelen kegyetlenül sírhatnékom támadt.

Hiányzott JiHo, pedig a szomszéd szobában ült. Hiányzott Anyu, akit hosszú ideje nem láttam már. Hiányzott Appa, hiányzott a bátyám, és hiányzott valami megmagyarázhatatlan. Hiányzott Jihoon. Egy ölelés. Egy leírhatatlan dolog. Valami… különleges.

Éreztem, ahogyan a könnyeim finoman végigcsordulnak az arcomon, szinte simítva a bőrt. Úgy éreztem, a szívem kiszakad a mellkasomból. Egyre erősebben rázott a zokogás, és bele kellett fojtanom a párnába a hangokat, ha nem akartam, hogy JiHo meghallja.

- Minnie, segí… minden rendben?- kérdezte Zico aggódva, amikor kilépett a szobából, és meglátott. Valószínűleg megijesztette a látvány, hogy az imént még mosolygó barátnője a kanapén fetreng. – Rosszul vagy?- sietett oda hozzám.

Alig érintette meg a tenyere a hátam, összerezzentem, és megpróbálta összeszedni magam. Jelen esetben pocsékul ment a színészkedés. Ahogy felültem, kivörösödött szemeim egyből elárultak.

- Te sírtál?- hökkent meg JiHo, majd két tenyere közé vette az arcom, és hüvelykujjával letörölte a könnyeket az arcomról. – Mi a baj?

- S-semmi- csuklott el a hangom.

- A semmiért nem szokás sírni- ölelt magához jó szorosan. A vállába fúrtam az arcom, és belélegeztem az illatát. Némiképp megnyugtatott, hogy megkaptam a hiányzó ölelésem, és hogy ott van velem, de még mindig szörnyen éreztem magam.

- Hiányoztál- vallottam be útjukra engedve még néhány könnycseppet.

- Hiányoztam? De hát el sem mentem- simogatta a hátam megnyugtatóan.

Na, gondoltam, ha most nem néz hülyének, akkor soha.

- De akkor is- keseregtem tovább. – Hiányoztál. Hiányzott az ölelésed és az illatod- töröltem meg a pulcsim ujjával az arcom.

- Jaj, Cho-min- tolt el magától enyhén, és szomorkás mosollyal megsimogatta az arcom. – Szeretlek, remélem, tudod- mondta olyan komolyan és meggyőzően, hogy nem tudtam nem hinni neki. Nem is volt okom kételkedni benne.

- Tudom- tettem a kezem az övére, és elhúztam az arcomról. Óvatosan belepusziltam a tenyerébe, mosolyt csalva ezzel az arcára. – Kapok egy puszit?

- Milyen kérdés ez?- komorult el hirtelen. – Nem, nem kapsz. Hogy merészelsz ilyet kérni?- préselte össze a száját.

Remegő ajkakkal hajtottam le a fejem.

- Most nehogy elkezdj sírni- rémüldözött, és közelebb csúszott hozzám, hogy átölelhesse a derekam. Finoman az ölébe ültetett. – Annyi puszit kapsz, ahányat csak szeretnél. Nem tudom, hogyan jutnak eszedbe ilyen butaságok. Miért kell ezt megkérdezni?- tűrte félre a hajam, és puha ajkaival megérintette a nyakam. – Mi a baj? Miért vagy szomorú?

- Mert… nem tudom- törölgettem ismét a szemem. – Csak… úgy.

- Nem szeretném, hogy szomorú legyél, hercegnőm. A herceged is szomorú lesz- fordított maga felé, hogy megcsókoljon.

Amikor puha, tökéletes ajkai az enyémekhez értek, már nem éreztem magam annyira bánatosnak és elkeseredettnek. A pillanat úgy volt tökéletes, ahogy volt. És én nem láttam semmi szükségét annak, hogy változtassak rajta. Egyszerűen csak… Szükségem volt rá. Hogy velem legyen. Hogy biztosan velem legyen.

JiHo ujjai óvatosan a hajamba túrtak, az én karjaim pedig akaratlanul is a nyaka köré kulcsolódtak. Kezdtünk átlépni egy határt, amit talán nem kellett volna. Csukott szemhéjaim mögött azonban semmi mást nem láttam, csak az ő arcát, és a szerelme nyilvánvalóbb volt, mint eddig bármikor.

Észre sem vettem, hogy eldőltünk a kanapén, csak amikor Zico egész testsúlyával rám nehezedett. Lassan felnyitottam a szemem. Engem nézett.

- Nem hinném, hogy ennél tovább akarunk menni. Jól gondolom?- egyik kezét felemelve beletúrt a hajamba, és oldalra fésülte.

- Jól- válaszoltam szűkszavúan.

Elmondhatatlanul jól esett, hogy figyelt rám, és tudta, hol a határ.

- De azért visszajöhetsz. Az ennél tovább nem jelenti azt, hogy csókolózni sem szabad. Nincs itthon P.O. Használjuk ki- csücsörítettem aranyosan.

- Hogy miért nem lehet neked nemet mondani?- tette fel a költői kérdést féloldalas mosollyal, és lehajolt hozzám.