Mit mondtál?!

- Legyen- válaszoltam kegyesen, mire kaptam egy hálás, szenvedélyes csókot. Elmosolyodtam.

- Mire táncolunk?

- Hmm… Nem tudom. Mit szólnál valami forróbb ritmushoz?- érdeklődtem ártatlanul.

Zico bólintott. Előhúztam a táskámból a pörgősebb, izzasztóbb lemezemet, és bekapcsoltam a magnót. Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy alaposan kifárasztottuk a másikat. Az elején nagyon nehéz volt megtalálni a közös hangot, a lépéseink egyáltalán nem egyeztek meg. Ha én jobbra mozdultam, ő tutira balra. El kellett telnie egy jó háromnegyed órának, mire teljesen egy húron pendültünk. Közelebb léptem hozzá, és megfogtam a vállát, ő pedig a derekamat. Csípőtekeréssel lejjebb ereszkedtem, JiHo végig ott tartotta a kezét. Aztán felemelt, és átpördített. Elengedett, mire én ellöktem magam a válláról, és jó két méterrel odébb értem földet. Addigra persze ár ő is alaposan átizzadta a pólóját, ezért semmi nem akadályozta meg abban, hogy egy tánclépésbe foglalva megszabaduljon tőle. Széles ívben hajította a ruhadarabot a padra.

Egy pillanatra kifejezetten elképedtem. Olyan kockái voltak, hogy leesett az állam. Csak lestem, mint Pupák Guszti a cirkuszban. Zavartan pislogtam párat, és önkéntelenül is pár lépéssel arrébb táncoltam. Zico pedig követett. Elkapta a kezem, visszahúzott, egészen közel magához. Éreztem a szíve heves kalapálását, a zihálását, minden egyes lélegzetvételét. Félve pillantottam az arcára- engem nézett. A tekintetünk összefonódott, és a csípőnk egyszerre mozdult. Egyszerre hullámoztunk, végig szorosan egymáshoz simulva, végig egymás szemébe nézve. A szám egy elnyújtott, szívszorítóan tökéletes akkorddal ért véget, mi pedig még hosszú ideig néztük a másikat, zihálva, kifulladva.

- Hm-, fejeztem ki tömören a véleményem, csakhogy mondjak valamit.

- Mit hm?- mosolyodott el.

- Hát… erre nem tudok mit mondani- nyújtózkodtam. Holnapra hatalmas izomlázam lesz. Ennyit egyhuzamban mozogni, te jó ég! Utoljára akkor csináltam ilyet, amikor a táncversenyemre készültem.

- Nem is kell. Felért egy…

- Ki ne mondd!- mutattam rá, jelezve, hogy vettem a célzást. – Kellően romantikus volt- forgattam a szemem vigyorogva.

- Most miért- röhögött fel, beletúrva a hajába.

- Minek vetted le a pólód?- puffogtam.

- Azért, amiért te melltartóban mászkáltál otthon… Azt a látványt igazán megtartottam volna magamnak. Nem kellett volna a többieknek is látniuk- húzta fel az orrát, mire felnevettem.

- Köszönöm- tűntem el a női öltözőben.

- Hé! Cho-min! Ne csináld már… még mindig haragszol?- futott utánam, elkapva a csuklóm. Szemöldök ráncolva, gondterhelten nézett rám, és a szemében ott csillogott némi megbánás is. – Sajnálom, ha úgy érezted, hogy szemtelen voltam, én csak…

- Hülye- nevettem fel, átkarolva a nyakát. – Nem haragudtam rád egy percig sem. Idióták vagytok mind, de ez tény, kérlek- nyomtam rövid csókot a szájára. – Viszont, zuhanyozni egyedül óhajtok, szóval sipirc kifelé!

- Ha kapok egy puszit, kimegyek- alkudozott aranyosan.

- Cöh. Hogy neked sosem elég! Ha az ember a tenyerét nyújtja, rögtön az egész karja kell- morogtam, de azért adtam egy puszit az arcára. Derűsen távozott. – Hogy én mennyire imádlak- húztam félmosolyra az ajkaim.

- Mi lesz az epremmel? Azt ígérted, kapok epret- siránkoztam keservesen.

Már hazaértünk, és én éppen a kanapén döglöttem. Tökéletes elfoglaltam az egészet, egy csepp hely sem maradt másnak. Véletlenül sem úgy tettem a lábam, hogy odaférjen esetleg más is, hanem terpeszben, elnyúlva. Mert ez nekem igenis jár.

- Honnan szerezzünk neked epret ősz közepén, cica?- horkant fel Kyung. – És igazán összehúzhatnád egy kicsit magad!

- Igen, itt kuporgunk a földön!- nyavajgott Jaehyo.

- Így jártatok. Nem ti táncoltatok ma hat órát, úgyhogy csönd legyen. Kérek epreeeet!

- Minhyuk, menjél és hozzál epret- vezényelt Jiho fáradtan a fotelből. Ugyanúgy szétterült, mint én, és látszólag esze ágában sem volt megmozdulni.

- Miért én? Miért nem Taeil?

- Mert én tévézek. Menjél te, téged kértek.

- De…

- Majd UKwoon! Úgyis ma még csak reggel volt futni- javasolta Jihoon gonoszkodva.

- Elmész te a tudodhova!- háborgott a táncos sértetten. – Nem megyek sehova!

- Ha hozol neki epret, elmegyek helyetted futni holnap- nyögött föl Zico, aki már nagyon unta a nyafogásom. Idő közben rájöhetett, hogy hiba volt nekem olyat ígérni, amit nem tud betartani. Minden esetre én kitűnően szórakoztam, ahogy vitatkoztak, hogy ki szerezzen nekem kaját. Végül a srácok közös rábeszéléssel rávették Kwoonie-t, hogy hozzon egy tál epret. Én boldog voltam, hogy kapok kaját, ők boldogok voltak, hogy csönd lesz, és tévézhetnek. UKwoon nem volt boldog, mert mennie kellett.

Amíg azzal szórakoztam, hogy a párnát a fejem alá próbáltam tuszkolni, elgondolkoztam. Újra meg újra belebegett elém az a pillanat, amikor Jiho meg én egyszerre hullámzunk. Meg amikor egymás szemébe nézve, zihálva állunk a néma csendben. Mint valami romantikus film. Ha ennek a napnak címet kéne adnom, a Dirty Dancing-et választanám. Találó.

Elmosolyodva pillantottam a leaderemre, aki gyakorlatilag már aludt. Szívesen odabújtam volna mellé, de lusta voltam megmozdulni.

- Kukk- ült le mellém Jihoon mosolyogva. Illetve a fejem mellé, a földre. Így teljesen egy vonalba kerültünk, és halkan sutyorogtunk, hogy ne zavarjuk a többieket.

- Szia-, mosolyogtam rá fáradtan.

- Jól vagy?

- Persze, csak…- nyomtam el egy ásítást. – Csak elfáradtam. Nagyon.

- Mit csináltatok?- jelent meg mindent tudó vigyor az arcán.

- Nem, nem azt- csóváltam a fejem. – Miért gondol mindenki erre?! Táncoltunk.

- Aha. Érdekes lehetett.

- Hé!- kuncogtam. Már ahhoz is túl kimerült voltam, hogy megsértődjek. – Tényleg! Jó, kicsit… khm… más volt, de tényleg táncoltunk.

- Értem- harapta be az ajkát, hogy ne röhögjön föl.

- Eh-, legyintettem morcosan. – Higgy, amit akarsz!

- Mit susmusoltok itt?- mászott oda négykézláb Taeil is.

- P.O azt állítja, hogy nem táncoltunk- mondtam vádlón pillantva az említettre. A maknae csücsörítve fixírozta a padlót. Ennek oka az lehetett, hogy röhögés közeli állapotba került.

- Miért, azt csináltátok?- nézett rám Taeil hatalmasra tágult szemekkel.

- Ilyen nincs!- háborogtam. – Mi olyan hihetetlen ebben?! Miért, Zico úgy ment el itthonról, hogy na, márpedig ő most akciózik, vagy mi?- könyököltem fel.

Ez volt az a pont, ahol mindkettejükből bombaként robbant ki a vihogás, de olyan hangosan, hogy Zico megrezdült, és laposakat pislogva nézett ránk. A többiek is hirtelen érdekesebbnek találtak minket, mint a tévét.

- Nem vicces!- háborogtam. – Mondjátok meg, most azonnal! Így volt? Igazam van?!

Taeil P.O hátát csapkodta, aki előre dőlve lefejelte a padlót, és nem bírták abbahagyni a nevetést.

- Akciózik- nyerített fel ismét a maknae, mire Taeil fájdalmasan felvisított. Megint. 

Éljenek az értelmes, normális IQ számmal megáldott felnőtt férfiak. Hurrá.

- Mi ennyire szórakoztató?- ásított Jiho. – Valami viccet meséltél?

- Elmondhatnád nekünk is, rám is rám férne a röhögés- nézett Kyung kíváncsian.

- Na jó, tisztázzunk valamit- kezdtem bele. – Az az ember ott- mutattam a páromra-, meg én TÁNCOLTUNK ma délután. Érthetően fogalmaztam?

- Ja, képzelem, de ez nem ok arra, hogy röhögjünk- legyintett Jaehyo. – Szóval? Hol a poén?

- Jiho hyung meg az akciózás- fogta a hasát Jihoon.

- Tessék?- ült fel az említett zavarodottan. – Milyen akciózás? Mi van?!

Taeil eldőlt, és már a padlót csapkodta.

- Mit mondtál nekik, mielőtt eljöttél, hogy azt hiszik, hogy lefeküdtünk?- néztem gyilkosan Zicora, aki értetlenül nézett vissza.

- Én? Semmit!

Olyan rondán néztem, ahogyan csak tőlem tellett. Jiho azonban állta a pillantásom, és őszintén értetlennek tűnt. Na jó. Most az egyszer megkegyelmezek.

Dirty Dancing

- Fogd be- vágtuk rá egyszerre Zicoval, és egymásra pillantottunk. – Majd jövök- álltam lábujjhegyre, nyomtam egy puszit az arcára, és kisiettem az ajtón. Az orra előtt csuktam be.

Igazság szerint muszáj volt megszabadulnom tőle egy kis időre. Szükségem volt egyedüllétre, hogy emészthessem a történteket. Hiszen annyira… hirtelen történt minden! Annyira gyorsan jöttünk össze, és annyira gyors volt a tempó, hogy elbizonytalanodtam. Csak nehogy múló kaland legyek…

Éreztem, ahogy a hátamon végigcsorog a víz. A tükörben is láttam, hogy a bőröm csillog, arcom kipirosodott az erőfeszítéstől, ahogy újra meg újra próbálkoztam. Sehogyan sem akart összejönni az a lépés, ami elmondhatatlanul bosszantott. Meg kell csinálnom! Meg tudom csinálni!

A zene folyamatosan változott, de az ütemre mindig kijött a mozdulat, ezért megállás nélkül folytattam. Kilépés, jobbra, csípővel, fordul, ellök, hátra, leguggol, és… break… A francba! A csuklóm nem bírta a hirtelen terhelést, ezért egy reccsenéssel felmondta a szolgálatot. Fájdalmasan sziszegve kaptam oda a másik kezemmel, és masszírozni kezdtem a sajgó részt. Áú… Remélem nem törött el… Megpróbáltam mozgatni. Fájt ugyan, de sikeresen körözgettem vele, szóval minden bizonnyal csak megroppant. Csúcs. Akkor újra.

Nem is tudom hányadszorra próbáltam újra, amikor az egyik fordulásnál megláttam a tükörben, hogy nyitva van az ajtó. Vajon én hagytam nyitva? Vagy valaki bejött?

Tovább folytattam a mozdulatsort, és megint következett a földön pörgős rész. Ezúttal csak azért is megcsinálom! Jobbra-balra tekertem a csípőm, közben végig tartottam magam a karommal, majd ellöktem magam a földtől, és miközben a lábaim száznyolcvan fokos fordulatot írtak le a levegőben, tapsoltam egyet. Visszaérkezve a tenyeremmel tompítottam a padlóval való találkozást, megint tekergettem egy kicsit a csípőm. A mozdulatsor végén határozott lendüléssel értem földet- a talpamon. Elégedett mosollyal nyugtáztam a sikert.

- Wow.

- Te jó ég!- kaptam a szívemhez rémülten, miközben villámgyorsan megfordultam. – Megijesztettél!

- Ne haragudj- mosolygott bűnbánóan. – Eszméletlen volt.

- Kösz- próbáltam csillapítani a szívem őrült zakatolását, és a palackomért nyúltam. Úgy vedeltem a vizet, mintha napok óta nem ittam volna. Egy hajtással kiittam a kis félliteresből minden kortyot. Zihálva túrtam a hajamba. Az izzadtságtól teljesen a fejemre tapadt. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, hogy ennyire csapzottan nézek ki, igazán szívesen elmentem volna zuhanyozni, de…

- Mit keresel itt?- támaszkodtam a korlátnak. Olyan messzire húzódtam tőle, amennyire csak lehetett.

- Csak…- vett egy mély levegőt, majd bizonytalanul folytatta. – Zavarlak?

- Dehogyis- ráztam meg a fejem.

- Szóval csak már bő négy órája leléptél otthonról…- harapta be az ajkát.

- Vagyis kételkedtél, hogy itt vagyok- húztam össze a szemem, és elfojtottam egy apró mosolyt.

- Hát…- krákogta Jiho zavartan. Az arcán megjelent két hatalmas pírfolt, amitől olvadozni kezdtem. Annyira édesen állt ott, és vakargatta a tarkóját! Azt hittem, megeszem.

Hangosan felnevettem.

- Igazán nem kell félned ilyesmitől- vigyorogtam megállás nélkül. – Nem vagyok az a félrelépős típus- kuncogtam tovább.

- Jó, oké, felfogtam- duzzogott aranyosan. Ledobta magáról a kabátját, és közelebb lépett hozzám.

Legszívesebben rákiabáltam volna, hogy menjen innen, ne ölelgessen, mert tiszta víz vagyok, de látszólag egyáltalán nem érdekelte. Én viszont szörnyen kínosan éreztem magam, mikor átölelte a derekam, és magához húzott. Lesütöttem a szemem. Magamon éreztem Zico pillantását, és szerintem tisztában volt vele, hogy zavarban vagyok, mert megkérdezte.

- Valami baj van?

- Öhömköhömm- néztem rá ferdén. – Konkrétan ragadok az izzadságtól, azon kívül semmi bajom- húztam el a szám.

- Szerintem így sokkal dögösebb vagy- vigyorgott kajánul.

Már levegőt is vettem, és felkészültem egy igazán frappáns visszavágásra, amikor belém fojtotta a szót egy csókkal. Igen szenvedélyes csók volt, hozzáteszem. Majdnem ledöntött a lábamról, úgy kellett megkapaszkodnom a nyakában.

- Hé!- mormoltam a szájába. – Ennyire azért nem nézek ki jól csapzottan- kuncogtam.

- Lennél a helyemben, tudnád milyen érzés- nyitotta ki a szemeit, és szélesen mosolygott. – Táncolsz velem is kicsit? Utána este kapsz tejszínhabos epret jutalmul, mert ma annyit dolgoztál- nézett rám hatalmas boci szemekkel.

Lelki szemeim előtt megjelent egy hatalmas tár piros eper, a tetején tejszínhabbal, aminek persze nem lehetett ellenállni. És azokat a szemeket is be kellene tiltani. Csalás!

Nők...

- Minden rendben?- mosolyogtam biztatóan.

- Nem tudom- vont vállat.

- Mert?- rökönyödtem meg. – Valami gáz van?

- Ja, csak… úgy érzem, mostanában minden rosszul megy körülöttem- süllyesztette a zsebébe a kezeit. Óvatosan belekaroltam, és lehajtottam a fejem, hogy a szemeibe nézhessek.

- Például?

- Úgy értem, elrontok dolgokat. Nem bírok futni se- rúgott bele csalódottan egy kavicsba. – A táncmozdulatok sem mennek. És olyan, mintha mindenkit idegesítenék- biggyesztette a szája szélét. Szívet tépő látvány volt. Nagyon megsajnáltam.

- Na, ne szomorkodj, ez egyáltalán nem igaz- öleltem át a derekát. Tétován visszaölelt, és arcát a hajamba temette.

- Azt mondod?

- Túl sokat vársz el magadtól. Láttam azt a mozdulatot, amit próbáltál. Az egy nagyon bonyolult és nehéz lépés. Nekem sem ment. Sőt. Egy évig tanultam.

- Tényleg?

- Aha. Ennél már csak a skorpió ment nehezebben- borzadtam el. – Ráadásul hogy fájt tőle a hátam, te jó ég!- indultunk tovább. Úgy döntöttem, edzéstervet váltok. Először bemelegítünk a parkban, aztán futunk egy kicsit, pihenünk, még egy kör, és aznapra befejeztük.

- Az nekem megy- vigyorgott. – Talán kölcsönösen tanulhatnánk egymástól.

Az egész nyújtást és bemelegítést végigbeszélgettük a táncról. Kiderült, hogy ő egészen pici kora óta táncos szeretett volna lenni. A tehetsége kétségtelenül megvolt hozzá, és kitartásban sem szenvedett hiányt. Nagyon megnevettetett néha, és először éreztem úgy, hogy igazán közel került hozzám. És ez jó érzéssel töltött el. Egész futás alatt biztattam, bár én jóval gyorsabb tempóban haladtam. Háttal futottam, úgy kiabáltam neki, hogy meg tudja csinálni, és hogy nem szabad feladni. Lógó nyelvvel, kifulladva, de végigcsinálta. Elégedett voltam magammal. Mosolyogva nyújtottam felé a vizes palackot.

- Mehetünk?- kérdeztem.

- A…ha- lihegte.

- Szuper. Ügyes voltál- vigyorogtam rá kedvesen. – Na, gyere! Otthon vár a reggeli!

- Megint salátát kell ennem?- fintorgott.

- Nem. Ma a fehérje beviteledet növeljük. Tojást kapsz. Tojást és… öhm… hát valamit ehetsz mellé. De nem popcornt!- lohasztottam le arcáról a ragyogást.

A srácok már rég asztalnál ültek, mikor felértünk. Én elvonultam zuhanyozni. Megmostam a hajam is. A kedvenc kókusz illatú samponom illata mindig megnyugtatott. Imádtam a kókusz illatát! A kádból kimászva magamra csavartam egy törölközőt, és a szoba felé indultam.

Nos, igen, megvannak annak is a hátrányai, ha az ember hét pasival lakik együtt. Mint Hófehérke, komolyan. Ugyanis ahhoz, hogy eljussak a hálóba, át kellett gyalogolnom a konyhán. Egy szál törcsiben. Hurrá. Vettem egy mély levegőt, és sietős léptekkel indultam el. De, mint tudjuk, a férfiak nem hülyék. Csak annak tettetik magukat.

- Cho-min!- kiabált utánam Kyung. – Cho!

- Igen?- fordultam meg zavartan.

Zico elégedetten vigyorogva méregetett.

- Ne vigyorogj- förmedtem rá, az arcom lángolt. Úristen, ez szörnyen gáz.

- Én? Soha.

Összeszűkült szemekkel meredtem rá.

- Szóval mit is akarsz?- koncentráltam végül Kyungra, figyelmen kívül hagyva az engem bámuló szemeket. Micsoda pofátlanság!

- Csak… öööö… hogy…

- Igen?- vontam fel a szemöldököm. – Jó, majd szólj, ha eszedbe jutott.

- Várj! Nem láttad a csokijaimat? Múlt héten eltűntek…

Csokik? Miféle csokik? Jaj, azok a csokik, amiket eldugtam, mikor beteg voltam!

- De. Elpakoltam. Fenn vannak a szekrényben, hátul.

- Nem akarod levenni?- vigyorgott Zico szemtelenül. Erősen viszketni kezdett a tenyerem. Mennyire fájna neki, ha lecsapnám?

- Nem akarod befogni?- húztam fel az orrom, és mérgesen bezárkóztam a szobába. Hah! Micsoda banda! Magamra kaptam a kedvenc fekete fehérneműm, és póló után kezdtem kutakodni. Neee! Az összes felsőm a szennyesben van! Az hogy lehetséges…? Mikor tegnap még…

- Jaehyooooo!!!- fújtattam mérgesen.

- Igen?- hallatszott kintről a hatalmas röhögés közepette.

- Halott vagy!- dühöngtem. Na megálljatok!

Kinyitottam az ajtót, és valósággal kirontottam rajta. Az sem érdekelt, hogy mindössze egy melltartót és egy bugyit viselek, nedves hajjal, igen hiányos öltözékben támaszkodtam az asztalra.

- Hol vannak a cuccaim?!

- Miért rám gyanakszol mindig?- sopánkodott Jaehyo.

- Mert te vagy az, akit mindenre rá lehet venni. Meg te, Minhyuk! Hol van?!- őrjöngtem.

Taeil a száját harapdálta, hogy elfojtsa a röhögését. UKwoon a tányérjába prüszkölt, Jihoon egyre több kenyeret tömködött a szájába, hogy csöndben tudjon maradni. Mivel sejtettem min vihognak, ádáz tekintettem megfordultam, ahol Jiho…

- Te mit bámulsz?- meredtem rá.

- Én? A popód.

Legalább őszinte volt.

- És szabad megtudnom, hogy miért?!

- Mert jól néz ki.

- Képzelem- fintorodtam el, de a végébe beleröhögtem. – Szóval. Hol a cuccom?

- Nem mondjuk meg- vágta rá egyszerre a két gyanúsított.

- Mi ez? Fogadtatok, hogy egy napig így mászkálok, vagy mi?- hitetlenkedtem.

- Majdnem.

- Találsz inget a szekrényemben- vigyorodott el Zico.

- Hah. Még hogy jó popóm van- forgattam a szemem magamban motyogva. Elviharzottam a szobába, és turkálni kezdtem. A polcon valóban találtam ingeket. Mindenféle stílusú, szabású és színű példányt. Kiválasztottam egy számomra megfelelő darabot- fekete-, és belebújtam. Végiggomboltam a gombokat, dekoltázsnál egy kicsit hagytam, és visszatértem a konyhába.

A fiúk, mint a kisangyalok eszegettek, arcukon az ártatlanság. Elővettem egy joghurtot a frizsiderből, és azt kanalazva agyaltam a bosszún. Hogy tolhatnék ki velük? Úgy nem buli, ha egyedül vihogok hét alsógatyáson. Az unalmas. Meg különben is. Nem érdekel, hogy ki hord Supermanes boxert, és ki hello kitty-s fecskét. Tartsák meg maguknak. De akkor mit csináljak?

- Nagyon elgondolkoztál- jegyezte meg Minhyuk pukkadozva.

- Aha. Azon gondolkoztam, hogyan nyírjalak ki. Ki találta ki ezt a baromságot?- fortyogtam.

- Szerintem vicces- vihorászott Jaehyo.

- Haver, hányszor mondtam már, hogy ne képzeld magad buzinak, mert tök gáz- csapkodta az asztalt Kyung.

- Halálra röhögöm magam- feleltem hűvösen.

- Ahhoz képest nem tűnsz túl sértődöttnek- tette hozzá Jihoon.

Nem válaszoltam. Nem tűnök annak?! Szerintem tök egyértelmű, hogy az vagyok, minek mutassam még ki?!

- Így nem tudok elmenni itthonról. Kénytelen leszek lenyúlni néhány ruhát- csóváltam a fejem. – Nem baj, nekem így is jó.

- Miért, hova akarsz menni?- rökönyödött meg Zico.

- El?

- El hova?

- El itthonról.

- Na nem mondod. Konkrétabban?

- Ki az ajtón, le a lépcsőn, ki az utcára, és…- kezdtem felsorolni.

Minhyuk már sírt, Jaehyoval egymást ütögetve fetrengtek az asztal alatt. Kyung arról motyogott, hogy mi lesz így Jaehyoval, ha a „forró utat” választja (roppant szellemes), P.O kész volt, Kwoonie-ról nem is beszélve. Taeil szerintem röhögő görcsöt kapott.

- Nem egészen így értettem- bosszankodott.

- Ó, értem. Szóval azt szeretnéd tudni, hova megyek.

- Például… és hogy kivel, és hogy miért, satöbbi.

- Hm. Lássuk csak. Szerintem egyedül fogok kimenni az utcára- töprengtem.

- Kegyeleeeeem- kapkodott levegő után Taeil. Addig dülöngélt a székén, amíg a bútordarab nem bírta tovább, felmondta a szolgálatot. Eldőlt. Gazdájával együtt. Egy pillanatra beállt a csend, és a fiúk egyszerre nevettek fel. Zengett tőlük még az utca is, rosszabb esetben az ország. Én eltűntem a szobában, és a táskámban kezdtem turkálni. Talán nadrágom még van…

- De most komolyan, Cho-min, hova mész- támaszkodott az ajtónak Jiho. Karba font kezekkel állt előttem, és kifejezéstelen arccal nézte, ahogy belebújok a farmeromba.

- Mondtam már. El.

- Most miért nem akarod megmondani?- csattant fel.

- Mert nem adod vissza a ruhám- vágtam rá.

- Nem én tettem el!

- De élvezted!

- Mi? Jézusom, te megőrültél…

- Aha. Szóval akkor nem tetszett- duzzogtam be.

- Te… Anyám, ki érti a nőket?- túrt a hajába végleg türelmét vesztve. – De igen, tetszett! Most boldog vagy?

- Akkor meg mit mondod, hogy nem?!

- Én ilyet nem mondtam!

- De céloztál rá!

- Minnie, ne idegesíts már…

- Bámultad a fenekem!- háborogtam.

- Igen! Mert jól néz ki, már mondtam!

- Hah!- húztam fel az orrom. – Na látod, ezért megyek el!

- Komolyan nem értem a nőket- fújtatott Zico. – Most az a bajod, hogy azt mondtam jó feneked van?

- Én ilyet nem állítottam.

- Akkor meg mi van már?!

- Nem tudom- vallottam be vállat vonva. Nyugisan megigazítottam az ing gallérját, és belebújtam a zoknimba. Jiho úgy nézett rám, mintha őrült lennék. Lehet, hogy az is vagyok.

- Mondd, te… jól érzed magad?- méregetett elképedve.

- Én? Tökéletesen, ami azt illeti. Bár van egy kis problémám, de túlélhető- mosolyogtam angyalian. Lábujjhegyre állva nyomtam az arcára egy puszit, és kisiettem az előszobába. Döbbenten jött utánam.

- Mondd már meg, hova mész- kérdezte feszengve.

- Táncolni.

- És ezért csaptatok ekkora balhét?- jelent meg csámcsogva Minhyuk. Jaehyo átölelte a vállát, és egymásra néztek. – Nem azért, tök vicces volt meg minden- vont vállat Hyukkie.

Kasszasiker~

- Hm. Hát- JiHo tanácstalanul vakarta a tarkóját. – Jól?

- Vagyis sehogy.

- Hé! Ezt nem mondtam…

- Majd segítek- mosolyodtam el. – Bár, amennyire én értek a zenéhez…

Zico felnevetett, és közelebb hajolt hozzám egy csókra. Óvatosan lábujjhegyre emelkedtem. Hagytam, hogy puha ajkai megérintsék az enyémeket. Mindketten elmosolyodtunk. Nem tudom, ő mire gondolt, de nekem a ma délután jutott eszembe. Felnyitottam a szemem, és rámosolyogtam.

- Legközelebb te fogsz beszélni. És majd én is csak hümmögök meg bólogatok. Érezd már te is azt egy kicsit, hogy untatsz- vigyorogtam.

- Te sosem untatsz. Na jó, csak néha.

- Kösz- húztam el a szám.

- Tudod, hogy vicc volt.

- Tudnom kéne?

- Igen.

Sóhajtva elhúzódtam tőle, és kikönyököltem az ablakon. Megint. Fejben tényleg a táncokat próbáltam összerakni, de annyi minden emésztett belülről, hogy képtelen voltam egy konkrét dologra fókuszálni az agyam. Szét akart repedni az egész. Halál!

- Jó, úgysem fogod elmondani. Jössz aludni?

- Később. De te nyugodtan menj csak.

- Oké- fújta ki a levegőt, és nyomott egy puszit az orromra. – Aludj jól.

- Te is.

Aznap este hosszasan bámultam a csillagokat és az eget. Kisebb koromban is órákat tudtam eltölteni az ablakban, tini koromban pedig rendszeresen ültem ki az ablakpárkányomra, és figyeltem az éjszakát. Szerettem a sötétet. Volt benne valami megmagyarázhatatlanul megnyugtató és békés. Ugyan akkor gonosz is volt. Számomra a rejtőzködést jelentette. Elbújhattam benne, akármikor, amikor csak szükségét éreztem.

Elmosolyodtam. Úgy gondoltam, hogy egy kicsit belenézek a dalszövegekbe. Kíváncsi voltam rájuk nagyon. Lábujjhegyen lopakodtam a dolgozóba, nem is kapcsoltam villanyt. A kisasztalon álló lámpát gyújtottam csak meg. Elborzasztott a rendetlenség, amit találtam, ráadásul majdnem hasra estem néhány szétdobált súlyzóban (?). Tudtam, hogy JiHo szokott súlyzózni, általában minden reggelét azzal kezdte, de miért nem lehet felrakni a polcra? Áh, férfiak. A frász se érti őket.

Valahogyan végül csak elbotladoztam az íróasztalig, és leültem a székbe. Az asztal ki sem látszott a rengeteg papír és dosszié alól. Mindenhol firkák, szövegek, címek és nevek. Kíváncsian emeltem fel egy füzetet, és beleolvastam. Hoppá! Úgy tűnik, megtaláltam valamit, amit nem kellett volna.

Az egyik lap tele volt firkálva a nevemmel, és mindenféle szócskával, amit nem tudtam kibogarászni. A következő oldalon pedig…

Elkerekedett szemmel bámultam a füzetlapot. Minden, amit aznap mondtam, le volt írva. A kedvenc színemtől elkezdve a kedvenc filmemig minden. Megjegyzésben is rengeteg dolgot találtam. Komolyan, mint valami bérgyilkos… és mintha én lennék a kiszemelt áldozat. Elmosolyodtam. Ezek szerint mégiscsak figyelt rám. Szórakozottan felkaptam egy tollat a sok közül, és a lap aljára írtam a véleményemet. Mosolyogva hajtottam be a noteszt, majd tovább kutakodtam. Nagy nehezen megtaláltam azt a dossziét, amiben a comebackre szánt számok voltak. A címkén hatalmas nyomtatott betűkkel állt:

BLOCKBUSTER

Kasszasiker… Grrr. Találó. Ahogy a kottákat nézegettem és a szavakat próbáltam kibogarászni, szanaszét szaladtak a gondolataim. Annyira jó volt az egész, annyira összeállt! A szövegek tükrözték a srácok stílusát, és szerzőjük gondolatait. Elmosolyodtam. Megtaláltam a Nillili Mambo-t.

- Te mit csinálsz?

Kómás, álmos hang, kócos fej. Halkan felnevettem.

- Kíváncsi voltam- emelkedtem fel az asztaltól, és átszökkentem a súlyzók fölött. Illetve csak szerettem volna. Nagyon királyul megbotlottam, és meteorként zuhantam JiHo-ra. Álmosan nem voltak valami jók a reflexei, mert nem kapott el, hanem hatalmas döndüléssel értünk földet.

- Áú- nyöszörögte.

- Bocsi- vihogtam. – Jól vagy?

- Á, leszámítva két bordatörést, egész tűrhető- mosolygott rám.

- Akkor jó.

- És? Hogy tetszettek a dalok?- kulcsolta át a derekam.

- Egész jók. Bár, a megfigyeléseid jobbak- haraptam be az ajkam, hogy ne nevessek fel.

- Mi? Milyen megfigyelés?- nyomott el egy hatalmas ásítást.

- Na jó, majd reggel megbeszéljük, nyomás az ágy, mindjárt elalszol- másztam le róla, és a kezem nyújtottam, hogy felhúzzam. Nem ellenkezett. Betoloncoltam a szobába, ahol gyakorlatilag azonnal eldőlt az ágyon. A következő pillanatban ár aludt. Mosolyogva, dobogó szívvel néztem rá. Tökéletes. A legtökéletesebb ember, akit valaha láttam. Na jó, ez így szörnyen nyálasan hangzik, mintha egy tini lány beszélt volna élete első pasijáról… Inkább befogom.

Gyorsan lezuhanyoztam, majd bemásztam Zico mellé a takaró alá. Egy pillanatra megébredt, és magához húzott, de utána vissza is aludt. Hosszú percekig csak az arcát néztem, pedig nekem is kezdtek elnehezülni a szemeim. Néztem telt ajkait, kisimult arcát és hosszú szempilláit. Halkan felkuncogtam.

- Szeretlek, te őrült- fúrtam a fejem a mellkasába.

- Kelj fel!

- Neeeeeeeeeheeeeeeem. Hagyjál békén!

- Kelj fel!

- Kuss legyen!

- Kelj már fel!

- Hallod, keljél már fel, meghalok, ha ma sem aludhatok!

Nagyjából ilyesmi párbeszéd játszódott le reggel a szobában. Én már futóruhában, frissen toporzékoltam UKwoon ágya mellett, aki az istenért sem volt hajlandó megmozdulni.

- Ne akard, hogy más módszerekhez folyamodjak!- fenyegetőztem.

- Na persze- horkantotta. – És mit csinálsz? Leöntesz?- gúnyolódott.

Összepréseltem a szám. Megállj! Minden erőmet összeszedve megemeltem a derekát, és nyögve ugyan, de lerángattam az ágyból. A szemei elkerekedtek. Döbbenten bámult rám.

- Nehogy… megszólalj- szenvedtem, és ledobtam a földre. – Ahhh- lihegtem. – Rohadt nehéz vagy!- nyöszörögtem.

- Te… te… fölemeltél- hüledezett.

- Mondtam már, hogy ideges leszek, ha nem maradtok csöndben?- morogta Taeil az ágyból. – Kwoonie húzzál futni, és csönd!

Táncos lábú lakótársam szó nélkül készült össze. Amíg ő a fürdőben öltözködött, én leültem Zico ágya szélére. Fél szemével nézett rám.

- Csak érteném, hogy hogyan bírsz ilyenkor felkelni- mosolyodott el. Amikor mosolygott, a szeme sarkában összefutottak a nevetőráncok. Imádtam.

- Csak tudnám, hogy bírsz ilyenkor aludni- nyújtottam nyelvet. – Nemsokára jövök- nyomtam puszit a szájára. És még egyet. És még egyet… Aztán egy utolsót… Egy legeslegutolsót…

- Ezt is lehet ám halkabban- mordult fel Jihoon valahonnan három párna alól. – Fúúúj, kiráz tőle a hideg- fintorgott. 

Jihoval egyszerre nevettük el magunkat.

- Kíváncsi vagyok akkor is ez lesz e a véleményed, ha majd veled smárolnak- vigyorgott a leader.

- Soha. Még ha Cho-min csókolna meg, akkor is tuti, hogy…

- Inkább nem akarom tudni, mi lenne akkor- ráztam a fejem. És mivel időközben Kwoonie elkészült, el is indultunk.

Mit keresek itt?

Otthon a srácok ujjongva vették tudomásul, hogy nyolcra hazaértünk. Igen, kicsit sokáig tartott a harmadik csók… Khm. De ez most mellékes. Szóval mikor beléptünk az ajtó, Kyung konkrétan a nyakamba vetett magát, és közölte, hogy végre egy értelmiségi lény.

- Ezek az idióták megölik az agysejtjeim- nyöszörögte fájdalmasan.

- Mert te aztán olyan értelmes vagy- forgatta a szemeit Zico.

- Hát…

Én csak nevettem, és megpróbáltam szabadulni a rappertől, hogy levehessem a cipőm. Sajnos ez nehezebbnek bizonyult, mint amilyen valójában volt.

- Öhm… Kyung… Nincs kedved inkább JiHo-t ölelgetni? Ő is értelmes- próbálkoztam. – Ja, várj. Mégsem- röhögtem el magam.

- Kösz- vigyorodott el az említett. – Na, Kyung, sicc!

Szegény fájdalmas arccal vonult a nappali felé, ahonnan végtelen visítás és vernyogás hallatszott. Előbbi gyaníthatóan Kwoonie érdeme volt, az utóbbit pedig Jaehyo-nak tulajdonítottam volna. Megszabadultam a cipőtől, aztán szórakozottan ténferegtem befelé.

- Hé-, kapta el Zico a derekam, és magához húzott. – Köszönöm- mosolygott rám eszméletlenül gyönyörűen.

- Most éppen mit is?- vontam fel a szemöldököm.

- Hogy megengedted, hogy megismerjelek. Mellesleg pedig még mindig jól csókolsz- harapta be az alsó ajkát.

- Nem volt még elég?- kuncogtam. Óvatosan lábujjhegyre emelkedtem, és már majdnem összeért a szánk, amikor…

- MINNIEEEEEEEEEEE- rontott ki az előszobába Minhyuk ragyogó arccal, és visítva rám ugrott, mire hanyatt vágódva elterültem a földön.

- Áú- kommentáltam nyögve.

- Hé! Hogy lehetsz már ilyen érzéketlen?- háborgott JiHo. – Most csókoltam volna meg!

- Volt rá elég időd! Ő az ÉN hálótársam- ölelgetett tovább.

- Na, hess-, rugdosta meg finoman Zico a cipője orrával barátját, aki csak fújtatott egyet, és teljes súlyával rám nehezedett.

- Megfulladok- ziháltam. – Hyukkie, szállj le rólam! Kérlek! Megölsz!

Erre a kijelentésemre mindenki kitódult hozzánk. Taeil visított a röhögéstől, Kyung azt motyogta, hogy erről beszélt, P.O rám köpte a vizét, Kwoonie sikongott, Jaehyo pedig… Ő Jaehyo volt.

- Nem ám, hogy segítenétek!- förmedt rájuk a leader, aki megpróbált megmenteni.

- Vicces nézni- vihorászott UKwoon.

- Na megállj, egyszer szabaduljak ki innen, halott vagy!- kapkodtam levegő után. – Minhyuk! Szállj már le rólam! Még szeretnék élni!

- Nem. Hiányoztál.

- Ahh- sóhajtottam kimerülten, és a fejem a padlóba csapkodtam. – Felállhatnék? Úgy is ölelgethetsz…

- Nem, mert előbb megcsókollak végre tisztességesen- szólalt meg a háttérben JiHo.

- Na látod! Ezért nem állok föl.

- Nyáladzatok már máshol- grimaszolt Jihoon. – Minket meg kíméljetek meg… Különben is, csomó időtök volt ma rá, nem elég?!

- Ehhez sosem- vigyorgott a leader.

A végén már csak feküdtem a földön, és meg sem moccantam. A kivárós módszert választottam. Úgy gondoltam, hogyha hagyom, hogy Hyukkie rajtam feküdjön, talán egy idő után megunja. Tévednem kellett. Pedig mennyi mindennel próbálkoztam! Beszéltem hozzá, szidtam, könyörögtem, de mindent hiába. A srácok pofátlanul jól szórakoztak a szenvedésemen, Kwoonie még egy tál popcornt is hozott magának.

- Teszed azt le!- háborodtam fel.

- Nem. Most nem tudod elvenni- vigyorgott.

- Minhyuk- súgtam a fülébe bizalmasan. Kezdtem azt hinni, hogy bealudt.

- Hmmm?

- Kérsz vacsit?

- IGEEEEEEEEN!- ordította a fülembe, és felugrott rólam. Abban a pillanatban felpattantam, és UKwoon előtt álltam, karba font kezekkel. Nagyot nyelve nézett rám.

- Tedd. Le.

Érdekes, egy szó nélkül megcsinálta. Megragadtam a fülét, majd annál fogva rángattam a konyha felé. Megállás nélkül „ááá”-zott és könyörgött, hogy eresszem el. Aztán fogadkozott, hogy soha többé nem csinál ilyet.

- Bezzeg most nem nagy a szád!

- JiHo, segítenél?- próbálkozott fájdalmas arccal.

- Fogadjunk te uszítottad rám Minhyukot, hogy addig kihasználhasd az alkalmat- horkantam fel.

- Háát…

- Hé!- háborodott fel Zico, aki időközben odaért hozzánk. Dühösen néztünk a közöttünk állóra. UKwoon behúzta a nyakát. A leader megragadta a másik fülét, és már ketten cibáltuk. Jaehyo sírt a röhögéstől, Taeil a térdét csapkodta, Kyung elfeledkezett iménti problémáiról- miszerint mindenki hülye-, és ő is fetrengett. P.O eltűnt valahova.

Vacsora után végtelenül fáradtnak éreztem magam, és szerettem volna Zicoval beszélgetni. Igaz, hogy ott volt nekünk az egész délután, de most másról lett volna szó. A munkáról. Meg akartam kérdezni, hogy áll a zenékkel. Lassan tényleg comeback, vagyis készítenem kéne a koreot, de így…

Felsóhajtottam.

A többiek már lefeküdtek, csak én ténferegtem a lakásban. A gondolatok őrvényként kavarogtak a fejemben. Bár, ha jobban belegondolok, fogalmam sincs, min agyaltam. Talán a tánclépéseken. Vagy a délutánon. Esetleg HeeJun-on. De az is lehet, hogy Joungra-n. Apropó. Barátnőm sokkal jobban érezte magát, legalábbis az SMS-eiből ezt vettem le. Megint rengeteg smiley-t használt, amit ki nem állhatok. És ezt ő is pontosan jól tudja. Nem baj, imádott idegesíteni.

Mosolyogva könyököltem ki az ablakpárkányra. Odakinn már régen sötét volt. Ismételten megállapítottam, hogy le kéne feküdnöm, mert holnap… Holnap hétvége! Haha, nem kell mennem sehova! Ha úgy is sok szabadidőm van, tutira beugrom a próbaterembe. Szükségem van egy kis magányra és kikapcsolódásra. Rengeteg dolog történt velem mostanában, és szükségem lett volna időre, hogy megemésszem. Mert ugye akarva akaratlanul is ott motoszkált a fejemben, hogy elég jó vagyok e Neki. Elég tökéletes e. Hozzá való vagyok? Mi lesz, ha megtudják a rajongók? Mennyire fognak utálni? Kell egyáltalán tudniuk?

Lehunytam a szemem, és masszírozni kezdtem a homlokom. Hirtelen az egész végtelen nagy őrültségnek tűnt. Mit keresek én itt? Egyáltalán… Mi ez az egész?

Két kar kígyózott körbe a derekamon, és valaki magához húzott. Az orromat megcsapta az az édeskés illat, és akaratlanul is halvány mosoly kúszott az arcomra.

- Te még nem alszol?- súgta halkan a fülembe.

- Úgy nézek ki, mint aki alszik?- sóhajtottam.

- Mi a baj?- fordított magával szembe, és aggódva méregetett.

- Csak… gondolkoztam- vontam vállat. Nem néztem a szemébe, a pólója nyakával szórakoztam. Tudtam, hogyha elkapja a pillantásom, tudni fogja, hogy valami nincs rendben. Nem akartam neki beszélni erről az érzésről. Úgy éreztem, elég erős vagyok, hogy legyőzzem.

- Cho-min… Mi a baj?- emelte meg az állam enyhén.

- Tényleg semmi. Csak… Csak.

- Csak?

- A koreográfián agyaltam- vágtam ki magam gyorsan. – Hogy állsz a zenékkel?

Kutya

- Hah-, fojtott el egy apró mosolyt, aztán még szorosabban húzott magához. – Mehetünk?- kérdezte végül.

Boldogan bólintottam.

- Egyébként hova is megyünk?- kérdeztem csak úgy mellékesen. Megfogtuk egymás kezét, úgy indultunk el. JiHo a másik tenyerét a zsebébe csúsztatta. Fújt egy rágóbuborékot, aztán válaszolt.

- Sétálni. De be is ülhetünk valahova, ha szeretnéd. Nem igazán vagyok otthon az ilyen helyeken- nézett körbe a parkban.

- Veszem észre- nevettem. Magam után kezdtem húzni, közben pedig megállás nélkül beszéltem. Munkáról, barátokról, családról, az életemről. Néha belekérdezett, de egyébként javarészt csak hallgatta a szóáradatot, amit rázúdítottam. Egy idő után kezdet azt hinni, hogy untatom, úgyhogy inkább elcsöndesedtem.

- Nem mesélsz többet?- tolta a napszemüvegét a fejére, és felvont szemöldökkel, mosolyogva nézett rám.

- Nem idegesítelek?- biggyesztettem le a szám szégyellősen.

- Cho-min- fogta két tenyere közé az arcom. – Ha idegesítenél, szólnék. Hidd el. Érdekes, amit mondasz. Furcsán látod a dolgokat- dőlt hátra. Karjaival megtámaszkodott a pad támláján, úgy figyelt engem. Észre sem vettem, mennyire elrepült az idő. Már két órája eljöttem a munkahelyemről! Az alatt… végig a parkban sétáltunk, beszélgettünk- kicsit sem volt egyoldalú a dolog…-, ééés… ennyi. Kábé.

- Furcsán?- kérdeztem meglepetten. – Ezt hogy érted?

- Nem tudom. Van benned valami… megmagyarázhatatlan. Valami különös. Tényleg nem tudom. Egyszerre vagy olyan… leírhatatlanul jó, és mégis tökéletlen. Nem tudom elmagyarázni- röhögött fel, és a hajába túrt.

- Kösz- durciztam be egy pillanat alatt. Duzzogva összefontam magam előtt a karjaimat, aztán tüntetően hátat fordítottam neki.

- Ne durcizz, nem áll jól- ölelt át hátulról. Hallottam a hangján, hogy mosolyog. A nyakamba puszilt, mire kirázott a hideg, és tiszta libabőr lettem. – Nem azért mondtam. Nekem tökéletes vagy.

- Haha, egy hét után igen. Azelőtt meg kijelentetted, hogy előbb halnál meg, minthogy ilyen feleséged legyen- vágtam a fejéhez.

- Te pedig kijelentetted, hogy én sem vagyok szent- vigyorodott el. – Na, ne sértődj már meg!

- De igen- duzzogtam tovább.

Zico tanácstalanul próbált kiengesztelni, ami nagyjából abból állt, hogy mindenhol megpuszilt. Egy idő után kezdett idegesítővé válni. Mivel nem akartam megbántani, nem rázhattam le, de a végén annyira ideges lettem, hogy nem sok választott el attól, hogy leüssem. Fogcsikorgatva ültem a pad szélén. Mit csináljak?!

A válasz igen hamar meg is érkezett. Egy kutyus formájában. Az aranyos golden retriver érdeklődve és farok csóválva ügetett felénk, mire visítva utána vetődtem. Zico megrökönyödve engedett el.

- Kutyaaaaaaa- guggoltam le az állathoz, aki szimatolva hajolt oda hozzám.

Kicsi koromban hatalmas érzékem volt az állatokhoz, az utcánkban lakó összes kis kedvenc engem szúrt ki magának. Ha végigmentem az utcán, a szomszédok bosszankodva állapították meg, hogy a kutyák engem jobban szeretnek, mint őket. Ciki. Viszont már egy ideje nem találkoztam semmilyen állattal sem, mert nem volt rá időm.

A kutyussal közelebb hajoltunk egymáshoz, az orrunk összeért. Közben végig egymás szemébe néztünk. Nagyon édes volt, egyből beleszerettem.

- Hol a gazdid?- vakargattam a füle tövét kedvesen.

A kutya kidugta a nyelvét oldalra, és lehunyta a szemeit, úgy élvezte a simogatást. Én pedig nevetve cirógattam a buksiját.

- Hé! Lecserélsz rá?!- háborodott fel JiHo egy pillanat alatt.

- Mi? Senki nem cserélt le- ráztam a fejem szem forgatva. – Nézd meg, milyen aranyos! Inkább gyere ide, és simogasd meg!

Zico beduzzogott.

- Most én is durcizom, vedd tudomásul!

Annyira aranyosan sértődött meg, hogy akaratlanul is hangosan felnevettem. Ott ült a padon, a karjait keresztbe fonta a mellkasán, és csücsörített. A kutya egyik szemét kinyitva méregetett, hogy normális vagyok e. Amikor magában arra a következtetésre jutott, hogy több mint valószínű, hogy nem, felállt, és odébb baktatott. Vigyorogva egyenesedtem fel.

- Ne durcizz, nem áll jól- kacsintottam rá, de elnevettem magam. – Nem. Hazudtam. Jól áll.

- Kösz- próbált továbbra is pufurc arcot vágni, de nem ment.

- Nincs mit- ültem az ölébe, és átkaroltam a nyakát. – Esetleg egy puszitól megenyhülsz?

- Kettő, és a számra kérem- alkudozott.

- Uzsorás!- háborodtam fel.

- Ez van- vigyorgott, mint a vadalma. – Szóval?

Összehúztam a szemem, és odahajoltam, hogy adjak neki két szájra puszit. Én tényleg puszira gondoltam. Úgy látszik, félreértelmeztük. Na jó, nem. Pontosan tudtam, hogy mi lesz belőle, mégis úgy éreztem, hogy elolvadok. A gyomrom bizseregni kezdett, a pulzusom az egekbe szökött, és hirtelen hatalmas boldogságot éreztem. Pedig még meg sem csókolt rendesen. Alig ért össze a szánk, mindketten lehunytuk a szemünket-, ezt onnan tudom, hogy én később-, és ezzel egy időben elnyílt a szánk. Rendesen maga felé fordított, így terpeszben ültem az ölében, ő pedig átölelte a derekam. Ujjaim dús hajába túrtak, hogy még közelebb húzhassam magamhoz. Ezzel nem voltam egyedül. A keze végigfutott a hátamon, aztán ujjai a tincseimet kezdték csavargatni. Belemosolyogtam a szájába.

- Egy- mormoltam.

És folytattuk. Fogalma sincs, mennyi idő telt el, tényleg nem számoltam a másodperceket. De az tudom, hogy több volt, mint kettő. Mármint csók. Újra és újra megcsókoltuk egymást. Olyan jó érzés, amikor nem zavar senki. Igen, itt a srácokra gondolok. Huligánok. Mindig belerondítanak a romantikába. Nincs semmi érzékük hozzá! Komolyan mondom…

- Ez hány is volt?- húzódtam el egy idő után.

- Hmm… nem számoltam. Talán… kettő?- vigyorodott el.

- Hah- vigyorogtam vissza.

- Na, kérek egy harmadikat is. Legyen szép kerek szám- hajolt hozzám ismét közelebb.

Ott folytattuk, ahol abbamaradt.

Szópárbaj

Amíg a forró víz alatt álltam, eszembe jutott, hogy nemsokára comeback van. Ideje lenne elgondolkoznom a koreográfián. Bár… ahhoz előbb hallanom kell a dalokat. Majd megkérdezem Zicot, hogy mi a helyzet velük. Mondjuk jelen helyzetben a gondolataimat teljesen lefoglalta a délután. Péntek van. Kettő, randim lesz! A szemem előtt szívecskék lebegtek, amikor belebújtam a farmeromba és a pólómba, majd rávettem egy csinosabb kabátot. Szerintem nem igazán lesz időm hazajönni… Bár ki tudja.

- Elmentem- integettem a srácoknak.

- Hé! És a puszim?- akadékoskodott JiHo.

Felnevettem.

- Gyere ide érte- nyújtottam nyelvet.

Szó nélkül felpattant, és valósággal rám ugrott. Majdnem hanyatt vágódtam, de elkapta a derekam, és jó hosszú búcsúcsókot kaptam.

- Nem egy hétre utazom el- motyogtam a szájába.

- Tudom. Akkor többet kapnál- vigyorodott el, és megint megcsókolt. Még egyszer. És még egyszer… Úgy éreztem magam, mint egy darab fagyi a napon.

- Tényleg mennem kell- toltam el magamtól kuncogva. Lábujjhegyre állva még nyomtam egy puszit a szájára, majd elindultam dolgozni. A mobilomat sikerült végre visszaszereznem. Éljen! Gyorsan küldtem JoungRa-nak egy „Hogy vagy?” SMS-t. Amíg a válaszra vártam, töprengve szórakoztam a hajammal. Kéne bele melírt festetnem. Vagy minimum elmennem fodrászhoz. Kicsit régen voltam. Addig is… Majd befonom. Mivel tegnap elég nehéz napom volt, úgy gondoltam kijár nekem mára a pihenés, vagyishogy kevesen lesznek. Aha. Álmodozni szabad. Gyakorlatilag fullon voltunk betáblázva erre a napra is. És mivel GiGi is meg én is elmerültünk a saját gondolatainkban, nem nagyon beszélgettünk. Barátnőm gondolom valahol SeungRi-vel volt lélekben, én pedig az elmúlt és az elkövetkező huszonnégy órát gondoltam végig. Legalább ezredszerre.  

Miután végeztünk a SHINee-val, a Beasttel, a Girls Generationnal és az After School-al, alig álltam a lábamon. A csuklóm jobban fájt, mint eddig bármikor, és egyszerűen muszáj volt leülnöm. JiHwan ugyan így érezhetett. Egyszerre sóhajtottunk fel, és egyszerre rogytunk le a fotelekbe.

- Van pasim- jelentette ki bambán.

- Nekem is- tettem hozzá ugyan olyan aktivitással.

- Kúl.

- Az. 

És jött a következő csapat, alias Teen Top.

- Sziasztok-, köszöntek kedvesen, belépve a terembe.

- Hali- intettem fejjel lefelé a fotelből. Idő közben valahogy megfordultam, így a fejem lelógott, a lábaimat meg felpolcoltam. A fiúk kicsit érdekesen méregettek. GiGi pedig a zsepijébe prüszkölt a röhögéstől.

- Igen, jó helyre jöttetek- vigyorogtam rájuk. Szegények, annyira megszeppentek. Nem csodálom. Őrült csaj, mint Szörnyella de Frász fogadja őket. Hihi.

- Öhm…

- Hamarabb érkeztetek?- pillantott JiHwan az órára. – Még szünetünk van. De nyugodtan üljetek csak le.

Szegények, annyira viccesen néztek ki, ahogy ott toporogtak az ajtóban, és meg sem mertek mozdulni. Nevethetnékem támadt. Fejjel lefelé nem volt jó ötlet… Az összes vér a fejembe tódult, és kezdtem homályosan látni. A fülem zúgását nem is említve…

- Cho-min, hozzád képest egy paradicsom semmi- jegyezte meg barátnőm.

Azon ritka alkalmak egyike volt, amikor nem a telefonját szorongatta fél kezével. Tegnap óta képtelenség lett volna levakarni a készülékről. Sokszor kellett ráförmednem a nap folyamán, hogy segít is, vagy csak pötyög? Ilyenkor persze elpirulva ledobta az asztalra a mobilt, és motyogott valami bocsánatkérés félét.

- Kezdem úgy is érezni magam- nyöszörögtem. Gyorsan megfordultam. Éreztem, ahogyan az agyam kiürül, de ez nem változtatott azon, hogy mindenből kettőt lássak. Bandzsítva próbáltam JiHwanra fókuszálni.

- Jól vagy?- simogatta meg a hátam aggódva.

- Azt hiszem… nem… illetve igen…

- Menj ki a mosdóba, ha ajánlhatom- szólalt meg Niel tanácstalanul. Jó véleményük lehet rólam.

- Az lesz- kóvályogtam kifelé. – GiGi, elkezded? Mindjárt… jövök…

A válaszát már nem hallottam, mert kitántorogtam az ajtón, és megpróbáltam betájolni a mosdót. Nagy nehezen csak elvergődtem odáig, aztán a mosdókagylóra nehezedtem. Lélegeztem néhány mélyet, megmostam az arcom. Sokkal jobban éreztem magam. Magamra mosolyogtam a tükörben. Mire visszaértem, JiHwan éppen Ricky egyik viccén nevetett, teli szájjal, hangosan. Elmosolyodtam rajta.

A srácokkal könnyű volt végezni. Jó, elég tömören megfogalmazom most mindazt, ami történt, de sokkal inkább koncentráltam a jövőre, mint a jelenre, szóval az a pár óra igazán hamar elillant. Egykor, farkas éhesen dőltem hátra a fotelben. Eltelt. Zico bármelyik percben itt lehet…

- Mitől vagy így felspanolva? Olyan idegesnek tűntél egész nap- csóválta a fejét GiGi.

- Mert… naaa, tudod- néztem rá álmodozva.

- Randi?

- Az…

Barátnőm jelentőségteljesen rám vigyorgott, majd újra a telefonjába merült. Megint. Komolyan kezdtem elhinni, hogy a készülék a szerelme. Miről lehet ennyit SMS-ezni? Azt is megosztják egymással, hogy mikor van a másik vécén?! Én megőrülnék, ha JiHo így tartaná a kommunikációt. Sőt. Valószínűleg egyik üzenetére sem válaszolnék. Éppen ezen törtem a fejem, amikor a saját mobilom is rezegni kezdett a zsebemben. Kíváncsian nyúltam oda érte, és dobogó szívvel nyitottam meg az üzit. Pár szó volt csupán, mégis széles mosoly terült szét az arcomon.

Kinn várlak. Puszi. J

Felpattantam a helyemről. Az ajtó felé vetődtem, de az utolsó pillanatban még visszafordultam JiHwan felé. Elmélyülten nyomkodta a telefonját. Legyintettem egyet, és kirontottam az ajtón. Úgy éreztem magam, mint aki szárnyakat növesztett, és úgy száguldozik a folyosón. Végigrohantam az előcsarnokon. Az ajtó előtti tükörben szemügyre vettem magam. Szerencse, hogy a tükör előtt befontam a hajam. Egészen elfogadhatóan festettem. A szemem boldogan csillogott, az arcom kipirult, és sugárzott rólam a boldogság. Szóval megint szerelmes lettem, gondoltam beharapva az alsó ajkam. Vettem egy mély levegőt, hogy csillapítsam a szívem őrült zakatolását, és kiléptem az utcára. Az sem érdekelt volna, ha zuhog az eső, de így, hogy a nap is sütött kicsit, tökéletes volt minden. Úgy gondoltam, Zico a parkolóban fog várni, szóval elindultam arrafelé. Közel álltam a szökdécseléshez, de nem akartam, hogy lássa, mennyire izgatott vagyok. Még a vigyoromat is sikerült elrejtenem.

Egyszer csak szembejött velem egy srác, és egyenesen az arcomba bámult. Szemtelenül végigmért, sőt, utánam is fordult. Döbbenten néztem utána. Micsoda bunkó!

És akkor megláttam. JiHo a kocsinak támaszkodva várt rám, de még nem vett észre. A haját felzselézte, és teljesen átlagosan nézett ki-, már ha őt lehet átlagosnak nevezni. Még így is összeszorult a mellkasom, ha ránéztem. Komoly szívproblémák léptek fel nálam. Lehet, hogy fel kéne keresnem egy orvost?

Még mindig ámulva indultam felé, nem is érdekelt már az a bámészkodós. Aha. Naivitás a köbön. Mielőtt odaérhettem volna, három srác utamat állta.

- Szia, cica, rohansz valahova?- vigyorgott rám az egyik perverzen. Hűvösen végigmértem.

- Akarsz valamit?- vontam fel a szemöldököm?

- Hát, ha már így megkérdezted- röhögött fel a másik.

- Hozzád meg ki szólt?- förmedtem rá. – Szóval, ha nem kell semmi, húzás az útból, mert takarod a kilátást- sóhajtottam unottan. A másik kettő „úúúúúú”-zni kezdett, aki megszólított, az meg halványan elvörösödött.

- Látom, nagy a szád- szedte össze magát.

- Aha. Figyelj. Ezer másik lány van még a világon. Menj, molesztáld azokat, nekem dolgom van. Úgyhogy, ha odébb mennél…

- Látom nem érted, cica.

- Nem vagyok cica.

A fiúk felröhögtek. Hol marad ilyenkor a herceg?! Bár igazán nem bántam, hogy nem jön, tudni akartam, mire megyek egyedül. Itt a tökéletes alkalom. A társai röhögtek azon, hogy oltogatom, de igazán nem erőltették meg magukat, ami a segítséget illeti. Kezdtem tényleg ideges lenni. Menjen már arrébb!

- Jó, nem érdekel. Szóval most szépen velünk jössz…

- Na idefigyelj- tettem a tenyerem a mellkasára, és eltoltam magamtól. – Az utálatom irántad kezd eposzi méreteket öletni. Szóval húzzál innen, amíg szépen mondom! Fogtad?! Most pedig lépek, mert dolgom van! Ja, és még valami. Kapcsolj villanyt a fejedben, mert a sötétség komoly rombolást végez. Anyádnak bébiszitterért pedig rohangálj máshova- integettem utána, és megkerülve végre JiHo-hoz léphettem. Idő közben felvett egy napszemüveget, és rágózva mosolygott rám. – Szia-, mosolyodtam el még mindig idegesen.

- Szia-, karolta át a derekam, hogy közelebb húzzon magához egy csókra. Fürkészve méregetett. A srácok még mindig ott álltak, és minket bámultak. Ketten röhögtek, a harmadik égett. Felsóhajtottam.

- Jó voltál- puszilt meg Zico mosolyogva. – Gondoltam, megnézem mi lesz belőle…

- Igazán segíthettél volna- panaszoltam. – Hagytál küzdeni!

- Téged nem kell félteni- nevetett. – És különben is. Ha láttam volna, hogy bajban vagy, tudod…

- El tudom képzelni. A reggeli kis akciód megnyugtatott- vigyorogtam.