...békülünk

- Álmodozz csak- vihogtam, majd elterültem az ágyamon. – De siess! Én is akarok menni.

- Sajnálom, egyedül nem találok vissza odáig- mászott fölém, és újra megcsókolt. Még egyszer. És még egyszer. Majd megint. Akkor esett csak le, hogy már nincs rajta póló, mert levette, hogy mehessen zuhanyozni. Kissé kellemetlenül éreztem magam ebben a pozícióban, de nem akartam megbántani, vagy ellökni magamtól. Inkább finoman a szája elé tettem az ujjam, és rámosolyogtam.

- Ha te nem mész, megyek én.

- Értettem- mosolyodott el, bár észrevettem, hogy a szemeit résnyire összehúzta. A következő percben már hallottam a víz zubogását a csapból. Felültem, és sóhajtva a tenyerembe temettem az arcom. Remélem, nem sértődött meg. Eltűnődtem, hogy mennyi ideig is szokott zuhanyozni, majd eldöntöttem, hogy gyors leszek. A telefonomra vetettem magam. Ujjaim száguldoztak a betűkön, ahogy gépeltem az üzenetet. Utoljára még lecsekkoltam, hogy nem ütöttem e félre valamit, aztán megnyomtam a küldés gombot. Türelmetlenül doboltam az ujjaimmal az ágytakarón. Már elzárta a vizet. Idegesen a kijelzőre pillantottam, ami abban a pillanatban villant fel, jelezve, hogy üzenetem jött. Fellélegezve nyitottam meg.

- Ki írt?- huppant mellém Zico mosolyogva, mire ijedten bezártam az üzeneteket.

- Senki- vágtam rá.

Az arcán átsuhant valami, de még időm sem volt megállapítani, hogy mi az, mert már újra mosolygott.

- Aludjunk, vagy még ne vagy álmos?

- Előbb elmennék én is fürdeni, addig kitalálom- nyújtottam nyelvet, és felpattantam.

A fürdőbe zárkózva lehúztam magam a fal mellé, és átöleltem a térdem. Kezdett kicsúszni a kezeim közül az irányítás. Mitől lettem hirtelen ennyire gyáva nyuszi? Hiszen nem ő lenne az első… Akkor meg mégis… Mi van velem? Nem szoktam ennyit totojázni! Talán az zavar, hogy… Fogalmam sem volt. Egyszerűen semmi ésszerű magyarázat nem jutott eszembe.

De egy dologban teljesen biztos voltam. Hogy szeretem, és ki akarom várni a megfelelő pillanatot. Ennyi idő után ez nem… fontos. És remélem, hogy erre ő is rá fog jönni. Vagy már rájött.

Gyorsan összeszedtem magam, és lezuhanyoztam. A kókusz illata ellazított és megnyugtatott, miközben azon gondolkoztam, hogy mitől váltam hirtelen ennyire… felnőttessé. Magamra csavartam egy törölközőt, és bekentem magam testápolóval. A tükörben megállapítottam, hogy nőtt egy pattanás a homlokomra, amit legszívesebben azonnal kinyomtam volna, de inkább megkíméltem magam a későbbiektől. Hol a pizsamám?- forgolódtam körbe. Minden bizonnyal kinn hagytam. Csúcs. Fájdalmasan sóhajtva indultam el a szobánk felé. De arra nem számítottam, hogy JiHo keres engem, mert szembetalálkoztunk a lépcsőn. Pont akkor jött ki a szobából.

- Minnie, nem tudnál adni egy… jesszus- fordult el gyorsan, amikor meglátott. – E-egy fogkefét- hebegte. – Khm…

- De, persze-, éreztem, hogy lángol az arcom. Ez mindkettőnket igazán váratlanul ért. Kellemetlen…

- Ne haragudj… de… inkább nem nézek rád, mert… hát, nem örülnék annak, ami történne- krákogta.

- Megértelek- nyomtam a kezébe egy használatlan fogkefét. Gyorsan bezárkóztam a szobába, és belebújtam a pizsamámba. Te jó ég. Annyira ügyes vagyok…

Én már előzőleg megmostam a fogam, ezért csak zavartan ücsörögtem az ágy szélén, és a lábfejemet tanulmányoztam.

- Sajnálom- ült le mellém Zico. – Csak…

- Nem kell bocsánatot kérned. Inkább… hagyjuk, jó?- morzsolgattam a hüvelykujjam.

- Oké. Szóval? Eldöntötted mit csináljunk?

- Nem igazán- álltam fel, és járkálni kezdtem a szobában. Frusztráló volt, hogy a szemével követi a mozgásomat, ezért inkább figyelmen kívül hagytam.

- Az ott te vagy?- mutatott az éjjeliszekrényemen egy képre.

- Sajnos- csaptam le a keretet. – Borzalmasan gáz az a fotó.

- Muti!

- Kizárt- mondtam ádázul. – Soha nem láthatod azt a fotót! Nagyon ciki!

- Légysziiiii!

- Nem!

- Kérlek szépen!

- Neeem!

- De légyszi!

- Woo JiHo! Ha mondom, hogy nem!

- Olyan izé vagy- biggyesztette a száját.

- Ajj. Tessék-, nyomtam a kezébe.

Már előre féltem a reakciójától. Gyűlöltem azt a fotót! Két évvel azelőtt készült, egy táncpróbán. HeeJun készítette. Kettőnkről. Bár inkább én voltam rajta, neki csak az ujjai lógtak be, de éppen nagyon rázott a nevetés. Valami hülye viccén szórakoztam. Csak arra emlékszem, hogy nem bírtam abbahagyni, nekitámaszkodtam a korlátnak, és hátrahajtott fejjel küzdöttem a röhögő görcs ellen. És hát a kinézetemről ne is beszéljünk…

- Ez mikori?- kérdezte JiHo mosolyogva.

- Két évvel ezelőtti- fintorogtam. – Borzalmas. Tiszta csapzott vagyok. Nem is értem, mit keres itt. Valamelyik nap asszem’ a képeimet nézegettem, és elöl maradt. Hagyjuk- kaptam ki a kezéből, és bedobtam a fiókba. Bebújtam a takaró alá.

- Cho-min. Minnie! Ne csináld már- kuncogott Zico, és bemászott mellém. – Egyszer majd muti azokat a képeket.

- Hidd el, nem akarod látni.

- Mert?

- Van közöttük olyan is, amit… nos, nem igazán dobtam ki. Pedig lehet, hogy kellett volna. És ismerve a természeted…

- Az exed van rajta?- szűrte le.

- Ja.

- Nem baj. Engem te érdekelsz.

- Talán.

- Köszönöm- nyomott puszit a számra. – Mondtam már, hogy szeretlek?- kérdezte, miközben teljesen fölém mászott, és választ sem várva újra csókolni kezdett. Lassan, mégis olyan vadul csókolt, hogy a szívem akarva-akaratlanul is gyorsabban vert, mintha ki akart volna ugrani a mellkasomból. Közben átfordultunk, így én kerültem fölülre, és JiHo alulra. Felült velem, úgy folytattuk tovább. Elgondolkoztam azon, hogy vajon HeeJunnal is ennyit romantikáztunk, vagy mi inkább a ’sokat-járunk-el-itthonról-és-ezért-nincs-időnk-erre’ kategóriába tartoztunk. Ugyanis teljesen az volt az érzésem, hogy nem tudok betelni ezzel. Sosem volt elég, és mindig egyre több kellett. Mindig egyre több…

JiHo keze végigcsúszott a hátamon, és a derekamnál fogva húzott közelebb magához, közben a másik kezével a hajamba túrt. Én a magam részéről minkét karommal a nyakát öleltem, és fogalmam sem volt róla, hol vagyok. Őszintén nem is érdekelt úgy igazán.

- Holnap… meddig… dolgozol?- kérdezte két csók között.

- Fogalmam sincs- motyogtam a szájába. – De nem is igazán érdekel…

Elmosolyodott, és átfordult velem, így megint én kerültem alulra. Az alkarjával megtámasztotta magát. A lábaim önkéntelenül is a dereka köré kulcsolódtak, amire halk mormogás volt a reakció. Elmosolyodtam.

Ez még sokkal jobb volt így, mint az álmomban, a kanapéjukon. Most csak ketten voltunk, ezer százalék eséllyel arra, hogy senki nem zavar meg minket.

- Nem hinném, hogy ennél tovább akarunk menni. Jól gondolom?- egyik kezét felemelve beletúrt a hajamba, és oldalra fésülte.

Megdöbbentem. Pontosan ugyan ezt kérdezte álmomban is, és pontosan ugyan ezzel a mozdulattal kísérte végig. Kinyitottam a szám, majd becsuktam. Enyhén sokkos állapotba kerültem.

- Vagy… rosszul gondolom?- ráncolta a szemöldökét zavartan.

- Én…- hebegtem. – Te…

- Minnie, minden rendben? Jól vagy?

- Csak te ezt már egyszer… megkérdezted tőlem- ültem fel összeráncolt szemöldökkel, és értetlen arcát látva hozzátettem. – Mármint álmomban.

- Ja, az a bizonyos álom- nevetett halkan. – És mit válaszoltál?

- Hogy jól.

- Sejtettem- mosolygott, és megölelt. – Ideje aludnunk. Ha holnap még felkelni is akarsz.

Csöndesen...

- Együtt sírtunk- tettem még hozzá.

- Sírtatok?- hökkent meg. – Minek?

- Hát, ő sírt, mert meghatódott, én meg sírtam, mert meghatódtam, és mert lelkiismeret furdalásom volt.

Zico a szemöldökét ráncolva nézett rám.

- Elmagyaráznád? Nem értem.

- Melyik részét?

- A te részedet.

- Hát… először azért bőgtem, mert igazságtalanul megbántottalak, utána meg faképnél hagytalak, és ezért lelkiismeret furdalásom volt, hogy gonosz és szívtelen dög vagyok, aztán mondtam JoungRa-nak, hogy köszönöm, hogy van nekem, aztán azért sírtunk.

- Aha.

- Nem érted, igaz?

- Nem.

- Eh-, legyintettem bosszúsan.

- De azt értem, hogy először miért sírtál- mosolyodott el féloldalasan, szemtelenül szépen, és óvatosan megcsókolt. Aprócska dühöt sem éreztem a csókjában, leginkább… Olyan volt, mintha egy éve nem láttuk volna egymást, nem pedig pár órája. Mohón, követelőzve csókolt, olyan… vágyakozva. Én pedig viszonoztam.

Karjaimmal átfontam a nyakát, hogy még közelebb húzhassam magamhoz, és a hajába túrtam. Annyira puha volt a haja, és az illata… Még mindig az a parfümillat azzal a tusfürdővel, amitől tiszta libabőr lettem, és elöntött valamiféle melegség. Olyan kellemes melegség. A szeretet melegsége. Nagyon szerettem Őt. Mindennél jobban, azt hiszem. A viselkedésem ellenére is.

Erősebben harapott rá az alsó ajkamra, és fölém tornyosult, amitől kibillentem az egyensúlyomból, és nekitántorodtam a falnak. Követett. Egyetlen pillanatra sem megszítva a csókunkat. Kezei a derekamról átcsúsztak a nyakamra, és az arcomra. Két tenyere közé fogta az arcom, majd egy picit eltolt magától.

- Azt mondják, a békülős szexnél nincs jobb. Mi a véleményed?

- Hülye- nevettem el magam, mire magához húzott. Éreztem, hogy ő is mosolyog. – De tény, hogy ez volt az egyik legjobb csókod- bólogattam.

- Miért? Melyik volt a másik legjobb?

- Az első- vágtam rá.

- Azóta sok idő telt el- nosztalgiázott.

- Annyira nem- kuncogtam, és lábujjhegyre állva nyomtam egy puszit a szájára. – Szeretlek. És ne haragudj.

- Nem haragszom- mosolygott kedvesen. – Rád nem lehet, főleg, mikor bocsánatot kérsz.

- Bocsánat- vigyorogtam.

- Megbocsájtok. De, csak mert ennyire szépen kérted- kapott fel az ölébe, és elindult velem valamerre. – Irányítanál? Nem igazodok ki a lakásodban.

Áldottam magam, amiért rendet raktam még régebben, és nem is volt olyan nagy kosz. Átkarolva a nyakát csak vigyorogtam.

- Merre akarsz menni?

- Hát, például nem bánnám, ha adnál valami ruhát. Aztán örülnék az ágyadnak is- nézett rám laposakat pislogva.

- Ezt sunyi nézésnek szántad?- érdeklődtem ártatlanul.

- Én?- ciccegett. – Ugyan kérlek. Nem szokásom ártatlan lányokat levadászni- csóválta a fejét. – Főleg nem ártatlan, nagyon dögös, védtelen lányokat…

- Persze-, ugrottam le az öléből a hálóba lépve, és a szekrényt kezdtem feltúrni. Nagy nehezen találtam egy hatalmas férfipólót, amiről fogalmam sem volt, hogyan került hozzám, és egy alsógatyát. A kezébe nyomtam őket.

- Tessék.

- Az elődöm hozományai?

- Honnan tudjam- túrtam a hajamba vállat vonva. – HeeJunnak nem voltak ilyen cuccai. Szerintem a tesómé.

JiHo nem válaszolt semmit, csak elvonult zuhanyozni. Az ajtóból még visszafordult.

- Nem jössz?- vigyorgott.

- Szeretnéd, mi?- vigyorogtam vissza.

- Ha már így rákérdeztél, igen.

Nők...

Kifújtam a levegőt. A sötét utcán egyedül haladtam keresztül, fejemben villámgyorsan váltogatták egymást a gondolatok. A munka, a tánc, a zene, Zico, JoungRa, GiGi, a srácok, a családom… Lassan vittek a lábaim hazafelé, egyszerűen nem akart véget érni az út. Olyan nehéznek, és reménytelennek tűnt! Elgondolkoztam azon, hogy miért vagyok mostanában olyan… mint aki begubózott. Hiszen régen felszabadult, gondtalan életet éltem, leginkább a laza leírás illett rám. Mindig tudtam hol a határ, és sosem léptem át, de keményen oda tudtam szúrni, ha kellett. Most pedig én vagyok végtelenül sebezhető, szinte akármivel. Feltettem magamnak a kérdést, hogy mi változott meg? Azon kívül, hogy egy sztárral járok… És ha ez kiderül, több ezren fognak gyűlölni… Ajjajj.

A megfelelni akarás.

Nem vagyok elég jó, hasított belém. Egy ideje már foglalkoztatott ez a mondat, de így konkrétan még nem hangzott el a fejemben. Most pedig szíven ütött. Hiszen tényleg nem vagyok elég jó. Egy jó barátnő nem veszekszik feleslegesen, nem terheli a párját azzal, hogy ok nélkül duzzog, nem hagyja faképnél csak úgy, és legfőképpen… Lehet rá számítani. Na püff neki.

Az ájulás kerülgetett, amikor megálltam a ház előtt. Belefejeltem az ajtóba. Egyszer. Kétszer. Harmadszorra valami puhának ütközött a homlokom, mire azonnal megugrottam. A pulzusom a holdig szökött, és minden vér kifutott az arcomból. Egy másodperc törtrésze alatt fordultam meg, és teljes erőből behúztam a mögöttem állónak.

- Áú!

- Úristen, ne haragudj! Jól vagy?- kaptam utána kétségbeesetten.

- Á… jó erős kezed van- motyogta orrhangon.

- Annyira sajnálom! Nem tudtam, hogy te vagy az! Ne haragudj… Mutasd!

- Inkább nem. Vérzik.

- Gyere be, majd én megcsinálom- húztam a kezénél fogva az ajtó felé.

- Nem akartalak megijeszteni- mondta JiHo az orrát szorongatva. – Sajnálom.

- Ne kérj bocsánatot, szépen kérlek. Az én hibám. Menj be a fürdőbe, mindjárt megyek- dobtam le a kabátom és a cipőm az előszobában. Zico betámolygott a fürdőszobába, amíg én a hálóban feltúrtam a gyógyszeres dobozt. Kamillát kerestem. Nagy nehezen megtaláltam a legalján-, naná, hol máshol-, és már rohantam is utána.

A kád szélén ült, úgy ahogyan érkezett- bőrkabátban, a nyakában lánccal, otthoni pólóban, cipőben. Kapucni a fején. Szőke haja elöl égnek állt, és kikandikált a kapucni alól. Annyira megöleltem volna azonnal! De előbb el kellett látnom az orrát, ha már bemostam neki.

- Mutasd- guggoltam elé, hogy az arcunk egy vonalba kerüljön.

Elhúztam a tenyerét az orra elől, és egy picit elfintorodtam. Még mindig vérzett. Bevizeztem egy rongyot langyos vízzel, hogy óvatosan letörölgessem az arcát. Amikor lágyan a bőréhez értem, felszisszent. Nem mertem a szemébe nézni, pedig végig engem fürkészett, csak az orrára koncentráltam. Finoman, és vigyázva, hogy ne okozzak neki fájdalmat, lemostam a vért. Megállapítottam, hogy nem törtem el az orrát, de még mindig iszonyúan szégyelltem magam. Amikor végeztem, a kagylóba dobtam a rongyot, és nekiláttam kimosni.

- Ezt tedd rá az orrodra- nyomtam a kezébe a kamillás kendőt.

Nem szólt semmit, szófogadóan rányomta a fájó részre, és halkan felnyögött. Te jó ég… Ha eddig csak kerülgetett az ájulás, most már komoly erőfeszítésbe tellett, hogy ne essek össze ott helyben. Ne már!

Kicsavartam a rongyot, majd megtámaszkodtam a kagyló szélében. Mély levegő, figyelmeztettem magam. Nyugodj meg. Mély levegő. Oké. Nem lesz semmi baj. Nem lesz semmi baj.

A fenét nem lesz baj, förmedt rá az agyam kisördög része az angyalkámra. Hogy lehetsz ekkora nyomi?!

Befognád végre? Senkit nem érdekelnek a negatív hullámaid! Menjél, zaklassál mást!

Azt azért te is tudod, hogy mit tettél!

Húzzál már el!

Te húzzál el!

- Minden rendben?- a tükörbe pillantva láttam, hogy Zico letette a borogatást, és a kád szélén ülve, térdére támaszkodva az arcomat vizsgálja.

- Sajnálom- böktem ki zavartan. – Nem akartalak… megütni.

- Legalább nem kell félnem attól, hogy valaki bántani fog- mosolyodott el, és felemelkedett. Óvatosan mögém lépett, átölelte a derekam. Maga felé fordított. Eleinte nem akartam hagyni, de végül megadtam magam. Minek tiltakozzak? Erősebb nálam.

Még mindig kerültem a szemeit, inkább a cipzárjával szórakoztam, csak ne kelljen felnéznem rá. Azt nem élném túl. Rettenetesen szégyelltem magam. Ráadásul most még volt egy plusz okom is rá…

- Nézz rám- kérte.

Megráztam a fejem.

- Nézz rám- ismételte meg, és az állam alá nyúlva maga felé fordította az arcom. – Hol a frászban voltál? Három órája itt kuksolok a kocsiban, és várom, hogy haza gyere- kért számon.

Hangjában nyoma sem volt dühnek vagy utasításnak. Egyszerűen, lágyan tette fel a kérdést, még csak meg sem dorgált.

- JoungRa-nál voltam- ismertem be.

Csend.

Barátok márpedig kellenek!

- Mint látod- indultam el lefelé a lépcsőn.

- Cho-min! Nem mehetsz el csak így!

- Szia-, csuktam be magam mögött az ajtót.

Odakinn már sötét volt, és nagyon hideg. Szorosabbra húztam magamon a dzsekit, és a sálamba fúrtam az orrom. Ezt jól megcsináltam. Szívesen elkezdtem volna ócsárolni magam, de még ahhoz sem volt türelmem, hogy sajnálkozzak.

A szél hirtelen feltámadt, és belekapott a hajamba. Átfújt a ruhám résein, amitől azonnal libabőrös lettem. A francba. A francba, a francba, a francba! Igaza van. Tényleg állandóan van valami bajom. És még sikerült is elérnem, hogy ő érezze magát szarul amiatt, hogy veszekedtünk. Tipikus női jellemző.

Megtöröltem az arcom, mert a könnyeim alattomban kibuggyantak. Előkotortam a telefonom a zsebemből, és megnyomtam a zöld gombot. Vele beszéltem utoljára.

- Minnie! Mi a baj?- kapta fel a telefont azonnal.

- Nagy gáz lenne, ha átmennék?- szipogtam.

- Úristen, siess! Várlak!

Némán, lehajtott fejjel ücsörögtem a kanapén, a kezemben gőzölgő teásbögrével. JoungRa megértően csóválta a fejét, majd megsimogatta a térdem.

- Na, ne sírj. Csak kicsit kiborultál.

- Igen, de akkora egy dög vagyok- motyogtam. – Most biztos neki van lelkiismeret furdalása amiatt, hogy én voltam hisztérika.

- Hé, mindenkivel megesik- ölelt át a barátnőm kedvesen.

Az orromat megcsapta a parfümének édes illata, és a felismerés elemi erővel tört rám. Én vettem neki tavaly karácsonyra. Egyből mosolyt csalt az arcomra, és óvatosan letéve a bögrém, megsimogattam a hátát.

- Köszönöm.

- Mit?

- Hogy vagy nekem.

- Jaj, Cho-min…

Már megint együtt sírtunk. Én részben a meghatottságtól, részben pedig attól, hogy mekkora egy szemét vagyok. Márpedig ezek után nem volt képem visszamenni a srácokhoz, mintha mi sem történt volna. Inkább otthon alszom ma, azt hiszem. Érdekes, hogy az első akadályok milyen nehéznek tűnnek. Még nem vesztünk össze, igaz, nem is hosszú ideje voltunk együtt. De akkor is. Ez így… Pocsék érzés.

- És veled minden okés?- fújtam ki az orrom. 

- Persze.

JoungRa arcán megvillant valami, amit egyből kiszúrtam. Érdeklődve vontam fel a szemöldököm.

- Hallgatlak.

- Találkoztam egy sráccal- bökte ki, és a vigyort le sem lehetett vakarni az arcáról.

- Na-, hökkentem meg. Erre nem számítottam. – Hol? Ki az? Randiztatok már? Tetszik? És te tetszel neki?- záporoztak a kérdéseim.

- Hé, nyugi- kuncogott. – Még csak egyszer találkoztunk, az sem igazán volt megbeszélve- pirult el. – Pincér. Rám öntötte a kávét, amit rendeltem… Aztán megpróbálta letörölni, ami elég hülyén vette ki magát- nevetett fel zavartan.

- De cuki- mosolyodtam el.

- Az! Végül pironkodva megkért, hogy fogadjak el tőle egy kappuchino-t bocsánat képpen.

- És???

- Ráírta a számát a szalvétára- villantott sugárzó mosolyt JoungRa, és az arca csak úgy ragyogott.

Magamban elégedetten állapítottam meg, hogy HeeChang-gal már egyáltalán nem lesz probléma. Végre talált magának valakit, akivel jól meglesznek. De azért ne szaladjunk előre, figyelmeztettem magam.

Összesen három órát ültem JoungRa-nál, addig beszélgettünk, nevetgéltünk. Sikerült teljesen feldobnia, és némiképp a rossz érzés is csillapodott a mellkasomban. Nem múlt el teljesen, sőt, valószínűleg az egész éjszakát álmatlanul fogom végigforgolódni, de legalább jobb egy picit, gondoltam. Hatalmas öleléssel búcsúztunk.

- Holnap nem kísérsz el dolgozni?- kérdeztem.

- Dehogynem!- csillantak fel a szemei. – De jó! Köszönöm- ölelt meg ismét.

- Nincs mit- mosolyogtam. – Akkor érted jövök, jó?

- Oké. És… Cho-min!

- Hmm?- fordultam vissza kérdőn.

- Bocsáss meg magadnak- mondta olyan komolyan, hogy a szívem dobbant egy hatalmasat. Beletrafált. A közepébe. Egy gyors bólintással reagáltam le az egészet, egyszerűen az elevenembe talált. Mert ha azt mondta volna, hogy „bocsáss meg neki”, az nem igazán számított volna. Hiszen JiHo nem csinált semmit. Ellenben én…

Shipeodo jab-jineun mal-go!

- Neked is szia- vontam fel a szemöldököm, és kimerülten megdörzsöltem a homlokom. Hiába a délutáni alvás, én mindjárt lefekszem, mert holnap korán kelek, gondoltam fáradtan.

- Sziasztok-, lépett be Jihoon, maga mögött Kyunggal, aki éppen valami szörnyű arany nyakláncot méregetett. Mögötte Jaehyo jött, valamiről nagyon győzködve a rappert.

- De ez borzalmas!- jelentette ki Kyung, és hátradobta a virsli vastagságú láncot.

- Hé!- replikázott Jaehyo. – Ne izélj már! Ez tök jó! Légysziiii! Vedd fel! Csak a klipben!

- Hagyjál már, én nem játszom buzit- horkantotta, és elvonult a nappaliba. Minhyuk bambán követte. Kwoonie eközben már a hűtőt fosztogatta- volna.

- Nincs kaja- állapította meg csalódottan.

- Nincs hát- válaszolta JiHo. – Mert MEGETTED!

- Hé! Nem én voltam! Oké?! Kikérem magamnak! Más is ehet ebben a házban, nem csak én! Például… Cho-min!

- Persze, pont én, aki még a penészes tésztátokat sem kóstoltam meg- fintorogtam. – Én finnyás vagyok, nem eszem moszatot! Ráadásul a hűtőbe is belerohad, amit én eszem, mert ti még kalóriabombákon éltek!- fakadtam ki.

- Megsérted a hűtőt!- ölelgette Kwoonie a vasdarabot, mire bosszúsan legyintettem.

- Moszat?!- háborodott fel Taeil ugyan abban a pillanatban. – Az a legjobb főztöm lett!

- Hát- töprengett Zico. – Nem. Olyan íze volt, mintha egyszerre ettem volna…

- Nem akarjuk tudni- szóltam közbe elborzadva. – Inkább tartsd meg magadnak…

- Rosszkedvű az asszony- sóhajtott színpadiasan Kyung, én pedig szikrázó pillantást lövelltem felé. – Úgy értem, a barátnőd.

Közben csöngettek, Taeil elrohant átvenni a vacsoránkat, és roskadozva tért vissza. Kwoonie kikapott a kezéből egy adagot, és már el is tűnt a nappaliban. Jaehyo és Minhyuk követték. Jihoon elvett magának meg JiHo-nak egyet-egyet, majd ők is a nappaliba sétáltak, halkan sutyorogva. A rapperünk az egyik utolsót gyúrta befelé, én pedig megkaptam a saját kis adagomat. Szórakozottan kuporodtam az egyik székre. Holnap hétfő. Dolgoznom is kell… És próbálni is. Remélem este Zico-val azért tudok majd egy kicsit beszélgetni, mert úgy éreztem, hogy nagy szükségem van rá. Volt néhány… buta gondolatom, amiket nagyon szerettem volna végleg kiverni a fejemből, és ezt az álom dolgot sem ártott volna megbeszélni.

Csöndesen eszegettem, mikor megcsikordult mellettem a szék. Felkaptam a fejem.

- Szia-, huppant le mellém Jihoon. – Minden oké? Eléggé levertnek tűnsz… Veszekedtetek?- aggodalmaskodott.

- Nem, dehogy- tiltakoztam. – Még egyáltalán nem…

- Még?- vonta fel a szemöldökét.

Eltoltam magam elől a tányért.

- Még. Félek, hogy hirtelen fogunk összekapni- sóhajtottam rosszkedvűen. – Annyira… más lett. Olyan aranyos, meg romantikus meg minden. Azelőtt meg tök bunkó volt- panaszoltam. – És én ezt az egészet nem értem… Miattam változott meg? Vagy másért? Vagy… alapból ilyen?

- Ő ilyen- vont vállat P.O engem fürkészve. – És szakítanál vele ezért?

- Mi? Soha- akadtam ki. – Soha, soha, soha!

- Oké, értem, bocs- emelte fel a kezeit megadóan. – Csak egy kérdés volt…

- Én sajnálom… Kicsit ingerültebb vagyok ma, mint kéne. Tényleg sajnálom.

- Semmi. Csak vele is beszélgettem, és gondoltam a te szemszögedet is kifürkészem- mosolyodott el kedvesen.

- És ő mit mondott?

- Hát, majd elmondja ő- vonogatta a vállát, betömve a maradék kaját. – Kéred még a tied?- pislogott rám reménykedve.

- Megeheted- toltam elé a tányért.

- Ezt nem hiszem el, Cho-min! Jézusom, te teljesen megőrültél?!

- ÉN őrültem meg?! És akkor TE mit csináltál???

- Semmit! Éppen ez az, amit nem értek!

- Mit nem lehet ezen érteni?!- a nyakamon erősen kidagadt egy ér, és éreztem, ahogyan kitartóan lüktet.

Szerintem zengett tőlünk az egész város, olyan hangosan veszekedtünk egymással. A srácok behúzták a nyakukat, és elvonultak a másik szobába, mi viszont csak kiabáltunk, martuk a másikat, gúnyolódtunk és nem sok választotta el egyikünket sem, hogy nekiessen az ellenfélnek.

Szépen, nyugodtan kezdődött az egész. Zico kijött a konyhába, hogy töltsön magának egy pohár vizet, és megjegyezte, hogy az elmúlt két napban állandóan volt valami bajom. És hogyha így folytatom, besavanyodok. Erre ráförmedtem, hogy igazán felnőhetne végre, mert szörnyen gyerekesen viselkedik, és igen, megvan az okom rá, hogy ne érezzem jól magam. Megvetően felnevetett.

- És neked ugyan mi okod van rá?

Nem tudom, hogy komolyan ennyire lekezelőnek szánta e, de teljesen elborult az agyam. Pikírten megjegyeztem, hogy sokkal több, mint neki. Itt meg ő akadt ki.

- Idióta!- vágtam oda keményen. – Hogy lehet valaki ennyire hülye?- nevettem gúnyosan.

- Vigyázz a szádra- fenyegetett meg. Az arca… Nos, talán az arcáról tudnék most igazán sokat írni. Egyszerre volt gyönyörű, és pokolian csúnya. Eltorzította a harag, a tehetetlen düh és a fájdalom, hogy veszekszünk. A szemei furcsán csillogtak, nyoma sem volt annak a felhőtlen boldogságnak, mint délelőtt. Kezei ökölbe szorultak, és körmeit a tenyerébe vájta, hogy ne tegyen semmi olyasmit, amit később megbánhatna. A testtartása furcsán merev volt- picit előregörnyedt, de mégis egyenesen állt.

- Te most fenyegetsz?- vontam fel a szemöldököm. – Te most komolyan fenyegetsz?- kérdeztem vészjóslóan.

- Senki nem fenyegetett- forgatta meg a szemeit. – Egyszerűen rohadtul unom már, hogy gőzöm nincs, mi a franc bajod van, és meg sem erőlteted magad, hogy elmondd! Próbálok a kedvedben járni, próbálok úgy viselkedni, hogy mosolyogni lássalak, mert olyankor annyira gyönyörű vagy, de ehelyett csak grimaszolsz állandóan! Szerinted nekem hogy esik?!

Elhallgattam. Egyből lehajtottam a fejem, és a padlót kezdtem tanulmányozni. Ezzel sikerült megfognia.

- Megjött, vagy mi van már?- túrt a hajába kínjában felröhögve.

- Nagyon vicces- fortyantam fel sértetten. – Nem vagyok állandóan rosszkedvű!- makacsoltam meg magam. – Csak fáradt!

- Fáradt! Remek!- fújta ki a levegőt.

- Na jó, inkább hagylak, hogy lehiggadj, nekem ehhez nagyon nincs türelmem- kaptam fel a kabátomat az előszobában, és a cipőmbe bújtam.

- Most meg hova mész?

- El, mint látod- húztam a fejemre a sapkám. – Majd ha lehiggadtál, visszajövök. Legkésőbb holnap, próbán találkozunk.

JiHo elképedve nézett rám. Egy pillanatig hezitáltam, majd lábujjhegyre állva nyomtam egy puszit az arcára.

- Most komolyan képes vagy itt hagyni?!- kiáltott utánam.

Nilliliya Mambo~

Sikítva, levegő után kapkodva ültem fel az ágyban. A testemről csorgott a sós verejték, szerintem még a lepedő is ragadt miattam. A szemem hatalmasra tágult, valósággal ziháltam, hogy levegőhöz jussak.

- Cho-min! Uram isten, jól vagy?- rohant be JiHo a szobába.

Az álom hatására megijesztett hirtelen mozdulataival, és halkan nyöszörögve eltűntem a takaró alatt. Minden porcikámat rázta a remegés.

- Minnie… Mi történt? Miért sikítottál?- besüppedt mellettem az ágy, ahogy Zico ránehezedett. Tenyerével óvatosan végigsimított a hátamon, és lassan lehúzta a fejemről a paplant. – Mi a baj, hercegnőm?

Zokogva vetettem magam a nyakába, és nagyon nem tudott érdekelni, hogy sós könnyeim tönkreteszik a pólóját. Továbbra is reszketve a félelemtől bújtam hozzá. Testem szorosan az övéhez préselődött, és úgy csimpaszkodtam a felsőjébe, mintha az életem múlna rajta.

Úgy is éreztem, mintha az lenne a tétje.

- Cs-csak rosszat á-álmodtam- próbáltam csillapítani a szívem kalapálását. – M-mi történt?

- Elaludtál a kanapén, én meg behoztalak. Mikor kimentem hozzád, már javában hortyogtál- hallatszott a hangján, hogy mosolyog.

- Akkor… a fiúk nem is jöttek haza? Az egészet csak… álmodtam?

- Nem jöttek haza. Tudtommal táncolni mentek. Mármint… ők annak nevezik, vagyis valahol valószínűleg pizzát zabálnak…

Elcsukló hangon felnevettem, és belélegeztem Jiho megnyugtató illatát. A szívverésem némiképp lelassult, és kezdtem jobban érezni magam.

- Mit álmodtál?- tolt el magától enyhén, és kisimította nedvesen összetapadó tincseimet az arcomból.

- Valami ijesztőt- sütöttem le a szemem. – Az elején nem volt semmi- kezdtem bele. – Csak te meg én voltunk itthon, és…- elöntötte az arcomat a pír. Hát igen. Azért volt ennek az álomnak szép része is.

- És?- vonta fel a szemöldökét kíváncsian Zico, majd halványan elmosolyodott. – Csak nem csókolóztunk?- vigyorgott szemtelenül.

- Ya-, boxoltam a vállába elvörösödve. – De igen… De most nem az a lényeg! És ne vágj ilyen elégedett arcot- duzzogtam be.

- Bocsánat- kuncogott. – Folytasd.

- Aztán… hazajöttek a többiek, és elkezdtek vitatkozni, én meg elájultam. És mikor felkeltem, senki nem volt a lakásban, és sötétség volt, meg áramszünet meg minden, és akkor jött valami csuklyás alak, és…- a hangom kegyetlenül elcsuklott. Éreztem, hogy a szemem ismét megtelik könnyekkel, és nagyon nehezemre esett uralkodni az arcvonásaimon.

- Sss, Minnie, ne sírj- ölelt magához JiHo gyengéden ringatva. – Nincs semmi baj, csak egy buta álom volt. Hé! Hallod? Ne sírj…

- Jó- hüppögtem.

- Menj szépen, szedd rendbe magad, nyugodj meg, én itt megvárlak. Oké?

Bólintottam.

Valahogyan eltámolyogtam a fürdőszobáig, hogy kicsit megmosakodjak, és kitisztítsam a fejem. A tükörben kisebb szívinfarktust okozó látvánnyal kellett szembesülnöm- sápadt arc, kisírt szem, kócos haj, zilált fej. Bah. Remek. Gyorsan megszabadultam átizzadt ruháimtól, és beugrottam a kádba. A zuhany valóságos áldásként hatott. Ellazította görcsös izmaimat, és segített lecsillapítani a még mindig magas pulzusom. Átöltöztem, megfésülködtem, és megtöröltem a szemem. Némileg jobb színben tértem vissza szoborként ücsörgő szerelmemhez.

- Jobb?- küldött felém tökéletes mosolyt.

- Jobb- mosolyodtam el én is.

- Látod, ezt már szeretem- hajolt közelebb hozzám. Leültem elé, a sarkamra, és elmélyültem gyönyörű, barna szemeiben. Imádtam a szemeit! Olyan tiszta volt a tekintete, olyan tökéletes és annyira… szívmelengető.

- Szeretem, amikor mosolyogsz- folytatta még közelebb hajolva, hogy eltűntesse a közöttünk maradt, aprócska távolságot is.

Puha ajkai találkoztak az én ajkaimmal. Egyszerűen nem tudom leírni, szavakba önteni, hogy milyen érzés, mikor megcsókolnak. Nincsenek rá elégséges írói eszközeim. Persze, váltig állítom, hogy csak akkor jó, ha szereted a partnered. És az én esetemben ez megkérdőjelezhetetlen volt. Nemcsak szerettem, egyenesen imádtam. Már ha szabad ilyet mondanom.

Ujjai végigszaladtak a gerincem mentén, úgy húzott magához közelebb, én pedig a hajába túrtam. Karjaim a nyaka köré kulcsolódtak, és egy pillanatra elemelkedtem a matracról, amíg meg nem tartott a combjaimnál, és az ölébe nem húzott. Érdekes, hogy lehunyt szemhéjaim mögött végig valami izzó fényt láttam, és az egész testemet elöntötte a forróság. Nem az a fajta forróság, amit akkor érez az ember, amikor zavarban van. Nem. Valami… egészen más. Valami különleges bizsergés és zsibbadás, mert csak egyetlen dologra tudsz koncentrálni.

A másikra.

Zico szép lassan hátradőlt, és engedte, hogy fölé másszak. Egyáltalán nem zavartatta magát, mint ahogyan én sem. Teljes súlyommal fölé nehezedtem, és megtámasztottam magam a karjaimmal. Hajam az arcába hullott, ezért fél kezével beletúrt a sörényembe, és hátrafésülte.

Mosolygott.

- Szeretem, amikor mosolyogsz- ismételtem csillogó tekintettel, hogy aztán újra lehajolhassak hozzá, és ismételten megcsókoljam.

Meglepő módon nem ellenkezett. Kezei végigsimítottak az oldalamon, le a csípőmön, a fenekemen és a combjaimon, majd vissza, és megtámasztott a csípőmnél. Átfordultunk.

- Csak azt akartam kérdezni- motyogta-, hogy nem akarsz e segíteni nekem a dalszövegírásban. El vagyok csúszva.

- Hmm… nos, ha ilyen szépen kérsz- karoltam át a nyakát. – Ha kapok egy puszit.

- Kettőt is, ha csak ilyen olcsón adod szolgálataid- vigyorodott el.

- Chh- zsörtölődtem. – Akkor hármat.

- Négy?- alkudozott.

- Nem hittem volna, hogy ennyire meg akarsz szabadulni a vagyonodtól- csóváltam a fejem. – De legyen.

- Megújuló energiaforrás vagyok, nem tudtad?- nevetett fel halkan, aztán megkaptam az előre hozott fizetésem.

- Csak eddig van meg?- meredtem a papírra csalódottan. – Hát ez nem sok.

- Hát nem- ismerte be ő is. – De azóta egyszerűen nem volt ihlet. Akkor volt egy pici, leírtam addig, hooogy… ööö…- hajolt a lap fölé, böngészte a sorokat. – Ja, igen. Megírtam addig, hogy boom chika, ritmus ah! És… hát ja. Kábé eddig volt ötletem.

Elgondolkozva meredtem a papírra, majd elvigyorodtam.

- Ringatózunk a zenére, zenére, ez a dal klassz, klassz, Az auránk egy szempillantás alatt elkezd vibrálni, baby, Hablatyol  az unalmas ütemre, bow wow, eh, hey, Mozgás azonnal, emelhetnénk a színvonalat? Készen állsz arra, hogy egy kis zajt csapjunk?

JiHo arca azt hiszem, igazán megnyúlt. Soha ilyen döbbentnek még nem láttam, és mintha enyhe csodálatot véltem volna fölfedezni a szemében. Kinyitotta a száját, majd becsukta. Szemmel láthatóan szavakat keresett.

Lesütöttem a szemem, és elpirultam.

- Ez… ez… wow- fejezte ki tömören a véleményét.

- Ez Jihoon mély hangján még jól is hangzana. Aztán… Jaehyo, mondjuk.

- Igen, ez így jól hangzik- bólintott JiHo felspanolva, és villámgyorsan írni kezdett. A keze száguldott a papíron, és mint rendesen, egy szót sem tudtam elolvasni belőle. Hm. Minden bizonnyal azt írta, amit én mondtam.

Mielőtt bárkiben is felmerülne a kérdés, hogy honnan jött a szöveg, fogalmam sincs. Kicsúszott a számon. Csak úgy. Spontán.

- Utána mondjuk… lehetne az… hogy… Oh yeah, mindenki meglepődött és megfélemlített, Mindenki ébredjen fel! Legyetek eszeveszettek, ahelyett, hogy nyugodtak lennétek, Minden oké zsoké, ne tartsátok bent, csak engedjétek, engedjétek ki, yeah, Hozzatok, akit akartok, és menjen a rock ’n’ roll (Menjünk!) Nillili Lalala Nilliliya Mambo! Háromszor, mondjuk.

Hát, ha neki leesett az álla, akkor én meg sem szólalok, gondoltam elképedve. Megint olyan rappet ledarált, és olyan természetes, mintha egy szöveget kellett volna felolvasnia. Nem jutottam szóhoz. Mi ez, kérem?!

- Minnie, vegyél levegőt- figyelmeztetett a papír fölé görnyedve, lázasan jegyzetelve.

- Hogy csinálod?- szakadt ki belőlem döbbenten.

- Mit?- nézett fel érdeklődve, majd angyalian elmosolyodott. – Mire gondolsz?

- Hát… hogy csak így… Rappelsz!- hüledeztem.

- Ez a munkám- kuncogott. – Egyébként pedig ugyan úgy, ahogyan te- nyomott gyors puszit az arcomra.

Megráztam a fejem, és az órára pillantottam. Már fél hat! Jesszus! És én még nem csináltam vacsorát!

- Éhes vagy?- kérdeztem csendesen.

- Aha- válaszolta fel sem fogva a kérdést.

Szem forgatva felemelkedtem a székből, és kivonultam a konyhába, hogy összedobjak valami vacsora félét, mire a srácok hazaérnek. Ha jobban belegondolok, nem is ettünk mást-, én semmit-, csak azt a tésztának nevezett penészes VALAMIT. Fúj. Még mindig kirázott a hideg, ha rá gondoltam.

Kinyitottam a hűtőt, ami valósággal kongott az ürességtől. Vajon hogy bírták ki évekig úgy, hogy egyiküknek sem jutott eszébe vásárolni? Vagy lehet, hogy akkor szoktak rá a gyorskajára? Esetleg csak most gondolják így, hogy nő is van a háznál? Sóhajtva csuktam be a használhatatlan fridzsidert, és a telefonomért nyúltam. Akkor ma gyrost fogunk enni, merthogy én ki nem dugom az orrom itthonról, az is biztos.

Megrendeltem hét extra adagot, és egy kicsit- természetesen magamnak. Ki másnak?

Végezetül a mobilt az asztalra hajítottam, és a pultra támaszkodva a tenyerembe temettem az arcom. Mi volt ez az álom? Még mindig libabőrös lettem a gondolatától is. És ami a legfontosabb- miért viselt meg ennyire?

A töprengésből egy apró érintés zökkentett ki a derekamon. A két tenyér finoman maga felé fordított, és Zico lágy pillantásával találtam szembe magam.

- Minden oké?

- Persze-, erőltettem az arcomra mosolyt. – Rendeltem kaját.

- Jó hogy mondod, kilyukad a gyomrom- panaszolta. – Azon a moszaton kívül nem ettem ma semmit. És lássuk be, nem volt egy ötcsillagos fogás- húzta a száját.

- Hát nem- ismertem el.

- Te bezzeg meg sem kóstoltad- grimaszolt édesen. Erős késztetést éreztem, hogy két tenyerem közé fogjam az arcát, és meggyömöszöljem, de elnyomtam ezt az érzést. Nem hinném, hogy ő élvezné…

- Hol a kajáááááám?!- ordított elefántot megszégyenítő hangerővel UKwoon, és dömperként megérkezett a szobába. – Amúgy csövi- integetett hülye vigyorral a fején.

A végzeted úgyis megtalál!

Az idill pillanatnak P.O hihetetlenül hangos bődülése vetett véget, amint tapintatlanul berontott a nappaliba, és nemtetszését kinyilvánította. JiHo csak egy apró mosollyal vette tudomásul, hogy barátjának nincs ínyére a dolog, és ha ez lehetséges, még inkább rám hajolt. Ami engem illet, kényelmetlen volt a dolog. Részben. A másik részt inkább hagyjuk…

- Nem hagynátok abba? Olyan undorító- nyafogott a maknae.

- Vééégre van mit kamerázni!- rontott be Jaehyo, és már elő is kapta a mobilját, hogy videózzon.

Zicoval szinte egyszerre húzódtunk el egymástól, és pillanatok alatt a kanapé két különböző végén ültünk, mintha mi sem történt volna.

- Ajjmááár!- biggyesztette a száját Jaehyo. – Olyanok vagytok! Ilyen izék! Miért nem videózhatok már? Legalább egy képet! Vagy csak… ha nem teszem fel a netre a videót?- alkudozott.

- Akkor az az én telefonomon lesz- jelentette ki P.O ellentmondást nem tűrően. – Te titokban tuti felnyomod valahova, én viszont lezárom előled a mobilom, aztán koppansz- vigyorgott.

Én csak ott ültem, teljesen összezavarodva, azt sem tudva mennyi idő telt el mióta sírtam, és azon gondolkoztam, hogy mégis mi a fene értelme van ennek az egésznek. Némán figyeltem, ahogyan szép lassan a többiek is beszállingóznak a szobába, és mindenki mindenkivel vitatkozik. A hangok összemosódtak, a képek szétfolytak, egyszerűen képtelen voltam bármit is kihámozni bármiből. Egy hatalmas keverék lett a szoba. Színek, szagok és egyéb ingerek keveréke. Szédülni kezdtem és émelyegni.

Mi van velem?

- Cho-min. Minnie. Minnie! Jól vagy?

Valahol tompán érzékeltem, hogy valaki megsimogatja az arcom, de nem jutott el az agyamig, hogy ki az.

- Persze-, hebegtem.

Nem egészen voltam benne biztos, hogy az illető megértette, amit mondok, mert ajkaim nehezen, esetlenül formálták a szót. Lehet, hogy csak akartam mondani?

A következő pillanatban kinyitottam a szemem. Az ágyban feküdtem, körülöttem csend volt. Sötétség. Beesteledett volna? Lassan felültem a takaró alatt. Megállapítottam, hogy egyedül vagyok a szobában, a többiek vagy odakint voltak, vagy elmentek itthonról.

Talpammal óvatosan megérintettem a puha szőnyeget, és bizonytalanul felálltam. Már nem szédültem, és az a borzalmas émelygés is elmúlt. Szerencsére.

Kibotladoztam a nappaliba- ott is sötétség. Sehol senki. Van egyáltalán itthon bárki is?- dübörgött az fejemben szüntelenül. Felkapcsoltam a villanyt.

Semmi.

Rémülten ismertem fel a problémát- áramszünet van. Nem arról van szó, szeretem én a sötétet, csak hát… Abban a pillanatban egyáltalán nem vágytam rá. Olyan rémisztő volt a ház, a kongó ürességével és a hátborzongató sötétséggel… és azzal a végtelen magánnyal. Féltem.

A következő pillanatban egyszerre több dolog is történt. Hallottam, ahogyan kivágódik egy ajtó, és valaki átsiet a szobán. A nevemen szólítottak, halkan, suttogva. Aztán megcsikordult mögöttem valami, én pedig ijedten bevetettem magam a konyhába. Remegve olyan apróra húztam össze magam, amekkorára csak bírtam. Már a könnyem is eleredt. Mi lesz így velem??? Ki ez? És miért vagyok egyedül?

Az árny mégis megtalált. Leguggolt elém. Sötét volt, nem láttam az arcát, és még soha, de komolyan mondom soha ennyire nem féltem. Összerándultam, amikor a kezével megsimogatta az arcom.

- Ne félj- suttogta lágy hangon.

És lehúzta a csuklyát a fejéről.