A végzeted úgyis megtalál!

Az idill pillanatnak P.O hihetetlenül hangos bődülése vetett véget, amint tapintatlanul berontott a nappaliba, és nemtetszését kinyilvánította. JiHo csak egy apró mosollyal vette tudomásul, hogy barátjának nincs ínyére a dolog, és ha ez lehetséges, még inkább rám hajolt. Ami engem illet, kényelmetlen volt a dolog. Részben. A másik részt inkább hagyjuk…

- Nem hagynátok abba? Olyan undorító- nyafogott a maknae.

- Vééégre van mit kamerázni!- rontott be Jaehyo, és már elő is kapta a mobilját, hogy videózzon.

Zicoval szinte egyszerre húzódtunk el egymástól, és pillanatok alatt a kanapé két különböző végén ültünk, mintha mi sem történt volna.

- Ajjmááár!- biggyesztette a száját Jaehyo. – Olyanok vagytok! Ilyen izék! Miért nem videózhatok már? Legalább egy képet! Vagy csak… ha nem teszem fel a netre a videót?- alkudozott.

- Akkor az az én telefonomon lesz- jelentette ki P.O ellentmondást nem tűrően. – Te titokban tuti felnyomod valahova, én viszont lezárom előled a mobilom, aztán koppansz- vigyorgott.

Én csak ott ültem, teljesen összezavarodva, azt sem tudva mennyi idő telt el mióta sírtam, és azon gondolkoztam, hogy mégis mi a fene értelme van ennek az egésznek. Némán figyeltem, ahogyan szép lassan a többiek is beszállingóznak a szobába, és mindenki mindenkivel vitatkozik. A hangok összemosódtak, a képek szétfolytak, egyszerűen képtelen voltam bármit is kihámozni bármiből. Egy hatalmas keverék lett a szoba. Színek, szagok és egyéb ingerek keveréke. Szédülni kezdtem és émelyegni.

Mi van velem?

- Cho-min. Minnie. Minnie! Jól vagy?

Valahol tompán érzékeltem, hogy valaki megsimogatja az arcom, de nem jutott el az agyamig, hogy ki az.

- Persze-, hebegtem.

Nem egészen voltam benne biztos, hogy az illető megértette, amit mondok, mert ajkaim nehezen, esetlenül formálták a szót. Lehet, hogy csak akartam mondani?

A következő pillanatban kinyitottam a szemem. Az ágyban feküdtem, körülöttem csend volt. Sötétség. Beesteledett volna? Lassan felültem a takaró alatt. Megállapítottam, hogy egyedül vagyok a szobában, a többiek vagy odakint voltak, vagy elmentek itthonról.

Talpammal óvatosan megérintettem a puha szőnyeget, és bizonytalanul felálltam. Már nem szédültem, és az a borzalmas émelygés is elmúlt. Szerencsére.

Kibotladoztam a nappaliba- ott is sötétség. Sehol senki. Van egyáltalán itthon bárki is?- dübörgött az fejemben szüntelenül. Felkapcsoltam a villanyt.

Semmi.

Rémülten ismertem fel a problémát- áramszünet van. Nem arról van szó, szeretem én a sötétet, csak hát… Abban a pillanatban egyáltalán nem vágytam rá. Olyan rémisztő volt a ház, a kongó ürességével és a hátborzongató sötétséggel… és azzal a végtelen magánnyal. Féltem.

A következő pillanatban egyszerre több dolog is történt. Hallottam, ahogyan kivágódik egy ajtó, és valaki átsiet a szobán. A nevemen szólítottak, halkan, suttogva. Aztán megcsikordult mögöttem valami, én pedig ijedten bevetettem magam a konyhába. Remegve olyan apróra húztam össze magam, amekkorára csak bírtam. Már a könnyem is eleredt. Mi lesz így velem??? Ki ez? És miért vagyok egyedül?

Az árny mégis megtalált. Leguggolt elém. Sötét volt, nem láttam az arcát, és még soha, de komolyan mondom soha ennyire nem féltem. Összerándultam, amikor a kezével megsimogatta az arcom.

- Ne félj- suttogta lágy hangon.

És lehúzta a csuklyát a fejéről.