Én és Ő

Aznap nem igazán sikerült a futás, sőt, kifejezetten gyatrán ment. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy miért, de hát mindenkinek vannak rosszabb napjai. Túlságosan hamar kifulladtam, szúrt a tüdőm és a szívem, szédülni kezdtem. Megálltam az egyik padnál, és a térdemre támaszkodtam a könyökömmel, hogy a fejembe tóduljon a vér. Zihálva kapkodtam levegő után, minden szervem oxigénért kiáltott. Régen volt már ekkora légszomjam, és annyira csúnyán lélegeztem, hogy még saját magam is megijesztettem. Sétálva próbáltam meg normalizálni a pulzusom. Nyugi.

Mi lehet a baj? Évek óta nem ment ennyire nehezen… Vagy a kimerültség teszi? A stressz? A csalódottság?

Magamra dühösen indultam el hazafelé, hogy reggelizzek és belevessem magam egy újabb napba. Úgy terveztem, hogy ma nem csinálok semmit, de hát a véletlenek ugyebár mindig keresztülhúzzák az ember számításait. Pf. Remek. Mikor kinyitottam az ajtót, a srácok pont vitatkoztak, legalábbis kihallatszott.

- Te is lány vagy!

- És akkor mi van?! Nem az én dolgom reggelit csinálni nektek!

- De csináld ár meg, Hyuna, ne legyél szemét!

- Nem vagyok szemét, de nem is vagyok a háziasszonyod, az tuti!

- Pedig lehetnél… ÁÚ!

Igen, ez UKwoon volt, kuncogtam halkan. Kibújtam a futócipőmből, és betájoltam a konyhát.

- Cho-min! Minnie, drágám, csakhogy megjöttél végre!- kulcsolta imára a kezét Jaehyo, és hatalmas nyálas puszit nyomott az arcomra. Undorodva töröltem le.

- Fúj- közöltem. – Hyuna-nak igaza van. Miért nem csináltok magatoknak reggelit?

- Ha!- vetette oda az említett diadalmasan Kwoonie-nak, aki megsértődött.

Eközben én elővettem egy doboz joghurtot a hűtőből, és azt kezdtem el eszegetni. Mivel szinte egyáltalán nem izzadtam meg, úgy gondoltam elég, ha este zuhanyozom. Leültem a nappaliban a kanapéra. Hyuna kiskutyaként követett. Leült velem szembe, a fotelbe, és csak fürkésztük egymást. Nekem azon kattogott az agyam, hogy milyen furcsa:

Felbukkan nem sokkal azután, hogy beszéltünk róla, ráadásul teljesen váratlanul. Most erről mit gondolhat az ember? Végigfuttattam pillantásom aranyos pofiján, pisze kis orrán, gyönyörű szemein. Megállapítottam azt is, hogy nem sok különbséget mutat a nyúzottsági mércénk. Csúcs…

- Minnie, ugye?- kérdezte végül halkan.

- Igen- bólintottam.

Csend volt, csak a fiúk állandó vitatkozása hallatszott be a konyhából. Vandálok…

- Nem akart felébredni- mondta végül hosszas kínlódás után. Hihetetlen, hogy nem mert a szemembe nézni! Végig a földet tanulmányozta, a lábával pedig a szőnyeget rugdosta. Hmm…

- De te nem ezt akartad mondani- tettem le a joghurtos poharat a dohányzóasztalra, és kérdőn néztem rá.

- Hát… tényleg nem…

- Miért vagy zavarban?

- Ami azt illeti, fogalmam sincs- vallotta be idegesen nevetve, és végre rám emelte a pillantását. – Csak… beszélni akartam veled.

- Velem?- hökkentem meg. – Nem is ismersz!

- De szeretnélek. Igazából… Zico valamelyik nap felhívott.

Megfagyott bennem a vér. Mi a… Miért hívta fel? És… mi ez az egész? Mi van?!

- Hogy?- nyeltem le a torkomban keletkező hatalmas gombócot.

- Mesélt rólad. Ő meg én… nagyon jó barátok vagyunk már elég régóta, de soha nem volt közöttünk semmi, esküszöm- méregette az arcom, de nem hinném, hogy bármit is le tudott volna róla olvasni. – És… beszélgettünk. Elmesélte, hogy mennyire jó koreográfus vagy, és hogy… jó, lehet, hogy ez most pletykálásnak fog tűnni, de… elmondta, hogy mit érez irántad. És… kíváncsi lettem.

Zavartan pislogtam pár hatalmasat. Hát, mindenre számítottam, csak erre nem.

- Azt mondta, hogy te vagy a leggyönyörűbb, legokosabb, legcsodálatosabb lány, akit valaha látott és ismert. És hogy minden nap veled egy élmény. Hogy minden csókod egy őrült szívroham.

Elvörösödtem. Talán az intim dolgokat azért megtarthatta volna magának… Megköszörültem a torkom, miközben valami frappáns válaszon töprengtem. Mit mondjak? Mégis… erre mit lehet reagálni? Már éppen válaszra nyitottam a szám, amikor JiHo kóválygott ki a nappaliba, laposakat pislogva, ásítozva. Hatalmasat nyújtózkodott, és egyenesen hozzám sétált. Láthatóan észre sem vette a vendéget.

- Jó reggelt, hercegnőm- hajolt oda mosolyogva egy csókra. Zavartságomat, és a fotel felé irányuló tekintetemet értelmezve viszont odafordult. – Hyuna! Szia!- hökkent meg, és lángolni kezdett a füle. – Ne haragudj, nem vettelek észre…

- Szia-, vigyorgott rá. – Semmi baj. Csak gondoltam benézek. Még ajándékot is hoztam…

- AJÁNDÉK!- rontott be Minhyuk ötéves módjára a szobába. – Ú, ú, úúúú, mit hoztál? Mutiiii, léééégysziiiii!

- Hoztál kiscicát?!- jelent meg Jaehyo is az ajtóban.

- Micsoda buzi banda- morgott Kyung. Taeil visítva a röhögéstől követte, majd Jihoon is megérkezett, elfojtva egy hatalmas mosolyt.

- Nem- ráncolta a szemöldökét Hyuna. – JiHo-nak hoztam ajándékot.

- Olyan vagy- duzzogott a két ajándékőrült. – Nem szeretünk! Ugye Jaehyo?

- Nem hát!

Be kellett harapnom az alsó ajkam, hogy ne röhögjek fel.

- Öhm, ez igazán rendes tőled- pirult el Zico. – Mit hoztál?

Hyuna angyalian elmosolyodott, és átnyújtotta…

A Hello Kitty-t!

Kedves olvasóim, azt a röhögést szerintem még a másik kontinensen is hallották, de az utca végén garantáltan. Ugyanis legalább ezer decibellel robbant ki a fiúkból. Konkrétan fetrengtek, a szó szoros értelmében. Én is nevettem, bár nem olyan hangosan. Tudtam, hogy Zico szereti a Hello Kitty-t, de az a fancsali arc! Felbecsülhetetlen volt. Hyuna gonoszkodva elvigyorodott.

- Tetszik?- rebegtette a szempilláját.

- Még hogy mi vagyunk a buzik- vinnyogott Minhyuk.

- Ez most komoly?- biggyesztette a száját Jiho.

- Azt hittem szereted- kezdte volna a vendégünk, de a leader mérgesen közbevágott.

- Már szakítottunk!

Itt jött a második röhögő hullám, ami már Amerikát is elérte. Szerintem. Én speciel leestem a kanapéról, és a földön gurguláztam tovább. Ilyen nincs!

- Hát jó, akkor elviszem másnak- nyúlt Hyuna a plüssért, de Zico óvodásokat megszégyenítő módon szorította magához a rózsaszín játékot.

- Ez az enyém! Nem adom!