Fáj~

Tüsszögve vánszorogtam be az épületbe, bár legszívesebben azonnal elfeküdtem volna a padon. A fejem sajgott, hasogatott, löktetett a halántékom, rázott a hideg, ömlött az orrom és minden porcikám szét akart robbanni. Azt kihagytam, hogy a legkisebb zajt is kínszenvedés volt elviselni. Hát még hét túlméretezett gyereket!
- Zíájció, nem láttad a felsőm?- rontott ki az öltözőből egy szál nadrágban UKwoon.
Hát jó ám, hogy nem zavartatja magát...
- Nem, nem láttam- válaszolt a leader kimérten. - Haver, öltözz már fel, vannak itt lányok is, tudod- biccentett felém.
- Észrevetted? Jókor- vigyorgott Kwoonie. - Akkor...MinHyuuuuuk!- azzal eltűnt.
- P.O, azonnal add azt vissza!- kergette Kyung a maknae-t, aki elcsórta a telefonját.
- Naa, várj, ezt még lejátszom!
- Add már vissza!
- Várjál!
Nem bírtam tovább. Annyira fájt a fejem, hogy befogtam a fülem, összeszorítottam a fülem, és eldőltem. Áááá! Fogják már be!!!
- Kuss legyen!- ordított egy nagyot Zico.
Ha nyitva lett volna a szemem, akkor tuti, hogy hálásan pillantottam volna rá, de nem így volt.

- Minnie! Jól vagy?- guggolt le hozzám valaki.
Óvatosan elvettem a tenyerem a fülemtől, majd felültem. Jaehyo méregetett aggódva, és kedvesen megsimogatta az arcom. Aztán gondterhelten tapogatta a homlokom.
- JiHo!
- Mi van?
- Gyere már ide!
A szöszke morogva trappolt előre, és ő is leguggolt elém.
- Igen?
- Most paranoiás vagyok, vagy tényleg tűz forró a homloka?
Zico tágra nyílt szemekkel érintette a tenyerét a bőrömhöz, mire összerándultam. Egyrészt mert jég hideg volt a keze- legalábbis nekem-, másrészt pedig...
Ahol megérintett, ott mintha tűz gyulladt volna. A bőröm bizseregni kezdett. Hihetetlen...
- Nem, tényleg lázas- húzta el a száját. - Idióta!- förmedt rám. - Miért nem öltöztél fel?!
Normál esetben tuti, hogy visszapofázok neki, de kivételesen igazat adtam neki. Tényleg vigyázhattam volna. Behúztam a nyakam, és vártam a további szidásait.
- Hazaviszlek- sóhajtott fel. - Srácok, ti próbáljatok, majd visszajövök, de muszáj ágyba feküdnie, mert még jobban belázasodik. UKwoon! Tied a pálya- intett a többieknek, majd megragadta a karom, és maga után ráncigált. Arra sem volt erőm, hogy elkezdjek kapálózni vagy tiltakozni. Örültem, hogy a lábamon állok. Bevágódtunk a kocsiba. Ő a szokásos helyére ült, és meg a lehető legtávolabb csúsztam tőle. Ahogy elindultunk kibámultam a kocsi ablakán.
Csak néztem az elsuhanó tájat, a fákat, mindent...Így úszik el mellettünk az élet is? És annyira természetesnek vesszük? Emberek jönnek mennek abban is. Vannak, akikre nem is emlékszünk. Létezik az, hogy “életre szóló”? Lehet valami örök? Tarthat valami egy életen át?
Én ebben nem vagyok olyan biztos...
Arra kaptam fel a fejem, hogy Zico telefonja csörög. Kíváncsian bámultam rá.

- Szia...! Áhh...jagiya...iiiigen...ma? Ma nem hinném, hogy jó- harapta be a száját.
Van barátnője?- esett le az állam. Na, mindent kinéztem belőle, de ezt nem.
Visszafordítottam a fejem az ablak irányába, és mintha észre sem vettem volna, hogy telefonál, folytattam a bambulást. A szívem akaratlanul is félrevert, légzésem felgyorsult. Van barátnője... Legszívesebben sírtam volna. A röhögéstől! Legalábbis ezt próbáltam bemesélni magamnak. Egészen addig sikerült tartani magam, amíg be nem lebegett elém HeeJun arca. Ott, abban a pillanatban a szívem ismét ezer darabra törött, és kibuggyantak a könnyeim. Miért nincs már velem? Miért? Miért kellett összevesznünk, miért kellett elmennie, miért kellett véget érnie? Egy világot tett tönkre- az Én világomat. Mindent, amiben addig hittem, kidobhattam a kukába. Akárcsak egy papírgalacsint, amit valaki összefirkált, galacsinba gyúrt és takaros kis darabokra tépett.
- Hé! Minden oké?- csúszott mellém Zico.
Nem válaszoltam neki, csak még jobban elfordítottam a fejem, és sírtam.
- Minnie! Cho, minden oké? Hallod?- kocogtatta meg a vállam.
- Nem, nincs rendben semmi- csuklott el a hangom.