Egyre rosszabb...

- De miért?- kérdezte értetlenül.
- Csak- válaszoltam kurtán. - Nem fontos. Menj telefonálj tovább- fintorogtam.
Úgy látszik a betegség kihozza belőlem az elfojtott dühöt és a depressziót.
- Csak nem féltékeny vagy?- vigyorodott el.
- Nem- röhögte el magam, aztán a nevetés átment köhögésbe, a köhögés meg fuldoklásba. A tüdőm minden alkalommal görcsösen húzódott össze, eszméletlenül fájt. Azt hittem hányni fogok... - Csak azt akarom, hogy hagyj békén- hörögtem.
Nem válaszolt semmit, de ha válaszolt volna se vettem volna tudomásul. Tovább bámultam a tájat, aztán sajnos megérkeztünk. Kiszálltam a kocsiból. Dideregve indultam az ajtó felé. Alig vártam már, hogy egyedül lehessek. Bárcsak hazamehetnék a saját lakásomba! JiHo szótlanul követett.
- Add ide a kulcsot, elleszek egyedül is menj vissza- nyújtottam a tenyerem.
Mélyen a szemembe nézett. Fogalmam sincs miért, de végtelenül zavarba jöttem a pillantásától, alig bírtam tartani a szemkontaktust. Már azt hittem, hogy mondani fog valamit, de csak a kezembe nyomta a kulcscsomóját, és sarkon fordult. Sokáig bámultam utána- sokáig, na jó, komoly öt másodpercig, de az nálam sok-, aztán én is elindultam.
Soha többé, soha soha többé nem fogok kabát nélkül mászkálni ilyen hidegben! Alaposan megfáztam... Alig léptem be a lakásba, egyetlen egy vágyam volt- A-LUD-NI! Ahh..hol a pizsamám?

Ekkor tudatosult bennem, hogy Zico pulóverét viselem. Chh... Valósággal letéptem magamról, és a lehető legmesszebb hajítottam a szobában. Gyűlölöm! Gyűlölöm!!! Gyűlöllek Woo Jiho! Csak tudnám, hogy miért...
Általában nem szoktam őrjöngeni vagy dühöngeni. Mi üthetett belém? Zokogva dőltem be az ágyba. Nem érdekelt sem a gyógyszer, sem a lázmérő, semmi tea vagy hasonló dolog. Semmi és senki. Látni sem akartam a világot. Elegem van! Elegem elegem elegem!
Sajnos semmi sem tart örökké, így a hisztimnek is hamar vége lett. Annyira gyenge voltam és fáradt, hogy gyakorlatilag azonnal elnyomott az álom, amint alábbhagyott a sírás.

Álmomban nem voltam egyedül. Egy alak állt mellettem, fogta a kezem. Ujjaink összefonódtak, éreztem a bőrének selymességét, puha tenyerét, finom fogású tenyerét. Furcsa volt... Mert nem tudtam ki ez, de abban biztos voltam, hogy szeret...
De nem szóltam hozzá. Se hozzá, se senki máshoz. Csak mosolyogtam. Mosolyogtam, de mégis sírtam. Egyszerre a kettőt. Aztán hirtelen átölelt, magához szorított, hogy biztosítson- nem vagyok egyedül...

Lassan nyitottam fel a szemeim. Az ágyban feküdtem, idő közben besötétedett. Hallgatózni kezdtem- odakinntről evőeszköz csörömpölés hallatszott. A srácok vacsoráztak. Milyen rendesek már, hogy ilyen csendben vannak- gondoltam magamban. A hátamra fordultam, a felső ágy alját szuggeráltam. Miért? Miért érzem magam ennyire borzalmasan? Miért fáj? És ha már itt tartunk...mi fáj? Nem értem. HeeJun hiánya ennyire sokáig tartana?
Hogy megszabaduljak a nyomasztó gondolatoktól, kimásztam a takaró alól. Már nem rázott a hideg, de még mindig lázas voltam, mert lángolt a testem belülről, és lüktetett a fejem. Uhh...
Kitámolyogtam a konyhába, ahol az asztal körül mind ott ültek a fiúk, aranyosan eszegettek. Fáradtnak és rosszkedvűnek tűntek. Akaratlanul is elmosolyodtam, a falnak támaszkodtam és megálltam.
- JiHo hyung, mi bajod van?- kérdezte P.O letörten. Csak turkálta a tésztáját, úgy látszott nem valami éhes.
- Semmi- vont vállat a leader, és eltolta a tányérját.
- Aha- tömött be egy nagy adag kaját a szájába UKwoon. Úgy tűnt mindjárt kicsattan a boldogságtól, csak zabált. Az egyetlen jókedvű ember... - Ha nálad ez jókedvet jelent, akkor oké- vont vállat.
- Nincs itt Cho-min- nyafogott Jaehyo. - Mennyivel jobbat főz már, mint ez a cucc!
- Hé! Eddig a hozott kajával sem volt bajod- akadékoskodott Kyung.
El kellett fojtanom egy halkabb kuncogást. Annyira jó volt őket így figyelni, hogy olyan zavartalanok, olyan...olyanok, mint mikor én nem is léteztem. Vajon akkor is ennyire leverten ücsörögtek itt?
- Mióta alszik? Ugye adtál neki gyógyszert, Zico?- vonta fel a szemöldökét Minhyuk.
- Passz, hogy bevett e valamit- vonogatta a vállát ismét.
- Mi az, hogy passz?- kapta fel a fejét Jihoon. - Hazahoztad, nem?
- Ja, de elkérte a kulcsom, és azt mondta hagyjam itt...
- Idióta, és ha azt kéri hogy ugorj kútba, beleugrasz, mi? Baszki, ha most összeszed egy jó kis tüdőgyulladást, az nagyon fasza lesz...- csattant fel. - Akkor majd miattad nem mehetünk dolgozni, hogy itthon maradjunk vele!
A többiek a tányérjuk alját bámulták, kivéve UKwoont, aki zavartalanul evett tovább. Beállt a kínos csend. Azt hiszem, lépnem kell...
- Ne zabálj- húztam el Kwoonie orra elől a tányért.
Alig mondtam ki, majdnem hanyatt estem a saját hangomtól. Illetve...estem volna, ha lett volna még hangom! Merthogy teljesen elment, csak suttogni bírtam. A francba!
- Minnie!- ugrott fel P.O, és a nyakamba ugrott. - Jól vagy?
- Aha- toltam el, mert köhögőgörcsöt kaptam. Amint kiharákoltam magam, elmosolyodtam. - Mizujs?
- Semmi érdekes- vigyorgott Minhyuk. - Jól érzed magad?
Vállat vontam, és újból a falnak támaszkodtam. Jaehyo és Kyung a táncpróbát mesélték tök lelkesen, P.O engem vizslatott, Hyukkie nekilátott a kajának, Taeil kedvesen rám mosolygott és elment mosogatni, Kwoonie lecsapott a többiek kajájára, akik nem ettek, Zico meg...nem szólt semmit, az asztallapot bámulta. Úgy döntöttem, hogy át fogok nézni rajta. Nem érdekel. Csak tudnám most mi a bajom vele!
Abban a pillanatban veszélyesen megszédültem, meg kellett kapaszkodnom az ajtókeretben, hogy ne vágódjak hanyatt. A lábam megremegett, én meg gyorsan leguggoltam a fal tövébe. Lehet, hogy nem volt túl jó ötlet felkelni...
JiHo, aki a legközelebb ült hozzám, felugrott, és megtámasztott.
- Egedj el- suttogtam fakón, és leráztam magamról a kezeit.
- Feküdj vissza, kérlek- mondta csendesen. - Nem tesz jót, hogy mászkálsz...
- Rendes, hogy aggódsz értem- néztem rá gúnyosan. - Tudod mit? Foglalkozz magaddal, ahogy szoktál- tántorogtam a fürdő felé. Gyorsan magamra zártam az ajtót, és a kagyló fölé hajoltam. Uhh...nem emlékeztem rá, hogy a betegségek ennyire megviselnek...