- De miért?- kérdezte értetlenül.
- Csak- válaszoltam kurtán. - Nem fontos. Menj telefonálj tovább- fintorogtam.
Úgy látszik a betegség kihozza belőlem az elfojtott dühöt és a depressziót.
- Csak nem féltékeny vagy?- vigyorodott el.
-
Nem- röhögte el magam, aztán a nevetés átment köhögésbe, a köhögés meg
fuldoklásba. A tüdőm minden alkalommal görcsösen húzódott össze,
eszméletlenül fájt. Azt hittem hányni fogok... - Csak azt akarom, hogy
hagyj békén- hörögtem.
Nem
válaszolt semmit, de ha válaszolt volna se vettem volna tudomásul.
Tovább bámultam a tájat, aztán sajnos megérkeztünk. Kiszálltam a
kocsiból. Dideregve indultam az ajtó felé. Alig vártam már, hogy egyedül
lehessek. Bárcsak hazamehetnék a saját lakásomba! JiHo szótlanul
követett.
- Add ide a kulcsot, elleszek egyedül is menj vissza- nyújtottam a tenyerem.
Mélyen
a szemembe nézett. Fogalmam sincs miért, de végtelenül zavarba jöttem a
pillantásától, alig bírtam tartani a szemkontaktust. Már azt hittem,
hogy mondani fog valamit, de csak a kezembe nyomta a kulcscsomóját, és
sarkon fordult. Sokáig bámultam utána- sokáig, na jó, komoly öt
másodpercig, de az nálam sok-, aztán én is elindultam.
Soha
többé, soha soha többé nem fogok kabát nélkül mászkálni ilyen hidegben!
Alaposan megfáztam... Alig léptem be a lakásba, egyetlen egy vágyam
volt- A-LUD-NI! Ahh..hol a pizsamám?
Ekkor
tudatosult bennem, hogy Zico pulóverét viselem. Chh... Valósággal
letéptem magamról, és a lehető legmesszebb hajítottam a szobában.
Gyűlölöm! Gyűlölöm!!! Gyűlöllek Woo Jiho! Csak tudnám, hogy miért...
Általában
nem szoktam őrjöngeni vagy dühöngeni. Mi üthetett belém? Zokogva dőltem
be az ágyba. Nem érdekelt sem a gyógyszer, sem a lázmérő, semmi tea
vagy hasonló dolog. Semmi és senki. Látni sem akartam a világot. Elegem
van! Elegem elegem elegem!
Sajnos
semmi sem tart örökké, így a hisztimnek is hamar vége lett. Annyira
gyenge voltam és fáradt, hogy gyakorlatilag azonnal elnyomott az álom,
amint alábbhagyott a sírás.
Álmomban
nem voltam egyedül. Egy alak állt mellettem, fogta a kezem. Ujjaink
összefonódtak, éreztem a bőrének selymességét, puha tenyerét, finom
fogású tenyerét. Furcsa volt... Mert nem tudtam ki ez, de abban biztos
voltam, hogy szeret...
De
nem szóltam hozzá. Se hozzá, se senki máshoz. Csak mosolyogtam.
Mosolyogtam, de mégis sírtam. Egyszerre a kettőt. Aztán hirtelen
átölelt, magához szorított, hogy biztosítson- nem vagyok egyedül...
Lassan
nyitottam fel a szemeim. Az ágyban feküdtem, idő közben besötétedett.
Hallgatózni kezdtem- odakinntről evőeszköz csörömpölés hallatszott. A
srácok vacsoráztak. Milyen rendesek már, hogy ilyen csendben vannak-
gondoltam magamban. A hátamra fordultam, a felső ágy alját szuggeráltam.
Miért? Miért érzem magam ennyire borzalmasan? Miért fáj? És ha már itt
tartunk...mi fáj? Nem értem. HeeJun hiánya ennyire sokáig tartana?
Hogy
megszabaduljak a nyomasztó gondolatoktól, kimásztam a takaró alól. Már
nem rázott a hideg, de még mindig lázas voltam, mert lángolt a testem
belülről, és lüktetett a fejem. Uhh...
Kitámolyogtam
a konyhába, ahol az asztal körül mind ott ültek a fiúk, aranyosan
eszegettek. Fáradtnak és rosszkedvűnek tűntek. Akaratlanul is
elmosolyodtam, a falnak támaszkodtam és megálltam.
- JiHo hyung, mi bajod van?- kérdezte P.O letörten. Csak turkálta a tésztáját, úgy látszott nem valami éhes.
- Semmi- vont vállat a leader, és eltolta a tányérját.
-
Aha- tömött be egy nagy adag kaját a szájába UKwoon. Úgy tűnt mindjárt
kicsattan a boldogságtól, csak zabált. Az egyetlen jókedvű ember... - Ha
nálad ez jókedvet jelent, akkor oké- vont vállat.
- Nincs itt Cho-min- nyafogott Jaehyo. - Mennyivel jobbat főz már, mint ez a cucc!
- Hé! Eddig a hozott kajával sem volt bajod- akadékoskodott Kyung.
El
kellett fojtanom egy halkabb kuncogást. Annyira jó volt őket így
figyelni, hogy olyan zavartalanok, olyan...olyanok, mint mikor én nem is
léteztem. Vajon akkor is ennyire leverten ücsörögtek itt?
- Mióta alszik? Ugye adtál neki gyógyszert, Zico?- vonta fel a szemöldökét Minhyuk.
- Passz, hogy bevett e valamit- vonogatta a vállát ismét.
- Mi az, hogy passz?- kapta fel a fejét Jihoon. - Hazahoztad, nem?
- Ja, de elkérte a kulcsom, és azt mondta hagyjam itt...
-
Idióta, és ha azt kéri hogy ugorj kútba, beleugrasz, mi? Baszki, ha
most összeszed egy jó kis tüdőgyulladást, az nagyon fasza lesz...-
csattant fel. - Akkor majd miattad nem mehetünk dolgozni, hogy itthon
maradjunk vele!
A
többiek a tányérjuk alját bámulták, kivéve UKwoont, aki zavartalanul
evett tovább. Beállt a kínos csend. Azt hiszem, lépnem kell...
- Ne zabálj- húztam el Kwoonie orra elől a tányért.
Alig
mondtam ki, majdnem hanyatt estem a saját hangomtól. Illetve...estem
volna, ha lett volna még hangom! Merthogy teljesen elment, csak suttogni
bírtam. A francba!
- Minnie!- ugrott fel P.O, és a nyakamba ugrott. - Jól vagy?
- Aha- toltam el, mert köhögőgörcsöt kaptam. Amint kiharákoltam magam, elmosolyodtam. - Mizujs?
- Semmi érdekes- vigyorgott Minhyuk. - Jól érzed magad?
Vállat
vontam, és újból a falnak támaszkodtam. Jaehyo és Kyung a táncpróbát
mesélték tök lelkesen, P.O engem vizslatott, Hyukkie nekilátott a
kajának, Taeil kedvesen rám mosolygott és elment mosogatni, Kwoonie
lecsapott a többiek kajájára, akik nem ettek, Zico meg...nem szólt
semmit, az asztallapot bámulta. Úgy döntöttem, hogy át fogok nézni
rajta. Nem érdekel. Csak tudnám most mi a bajom vele!
Abban
a pillanatban veszélyesen megszédültem, meg kellett kapaszkodnom az
ajtókeretben, hogy ne vágódjak hanyatt. A lábam megremegett, én meg
gyorsan leguggoltam a fal tövébe. Lehet, hogy nem volt túl jó ötlet
felkelni...
JiHo, aki a legközelebb ült hozzám, felugrott, és megtámasztott.
- Egedj el- suttogtam fakón, és leráztam magamról a kezeit.
- Feküdj vissza, kérlek- mondta csendesen. - Nem tesz jót, hogy mászkálsz...
-
Rendes, hogy aggódsz értem- néztem rá gúnyosan. - Tudod mit? Foglalkozz
magaddal, ahogy szoktál- tántorogtam a fürdő felé. Gyorsan magamra
zártam az ajtót, és a kagyló fölé hajoltam. Uhh...nem emlékeztem rá,
hogy a betegségek ennyire megviselnek...
Mikor lesz folytatás??? :O
VálaszTörléssietek:) ^^ örülök, hogy tetszik :D
VálaszTörlés