Nők...

Kifújtam a levegőt. A sötét utcán egyedül haladtam keresztül, fejemben villámgyorsan váltogatták egymást a gondolatok. A munka, a tánc, a zene, Zico, JoungRa, GiGi, a srácok, a családom… Lassan vittek a lábaim hazafelé, egyszerűen nem akart véget érni az út. Olyan nehéznek, és reménytelennek tűnt! Elgondolkoztam azon, hogy miért vagyok mostanában olyan… mint aki begubózott. Hiszen régen felszabadult, gondtalan életet éltem, leginkább a laza leírás illett rám. Mindig tudtam hol a határ, és sosem léptem át, de keményen oda tudtam szúrni, ha kellett. Most pedig én vagyok végtelenül sebezhető, szinte akármivel. Feltettem magamnak a kérdést, hogy mi változott meg? Azon kívül, hogy egy sztárral járok… És ha ez kiderül, több ezren fognak gyűlölni… Ajjajj.

A megfelelni akarás.

Nem vagyok elég jó, hasított belém. Egy ideje már foglalkoztatott ez a mondat, de így konkrétan még nem hangzott el a fejemben. Most pedig szíven ütött. Hiszen tényleg nem vagyok elég jó. Egy jó barátnő nem veszekszik feleslegesen, nem terheli a párját azzal, hogy ok nélkül duzzog, nem hagyja faképnél csak úgy, és legfőképpen… Lehet rá számítani. Na püff neki.

Az ájulás kerülgetett, amikor megálltam a ház előtt. Belefejeltem az ajtóba. Egyszer. Kétszer. Harmadszorra valami puhának ütközött a homlokom, mire azonnal megugrottam. A pulzusom a holdig szökött, és minden vér kifutott az arcomból. Egy másodperc törtrésze alatt fordultam meg, és teljes erőből behúztam a mögöttem állónak.

- Áú!

- Úristen, ne haragudj! Jól vagy?- kaptam utána kétségbeesetten.

- Á… jó erős kezed van- motyogta orrhangon.

- Annyira sajnálom! Nem tudtam, hogy te vagy az! Ne haragudj… Mutasd!

- Inkább nem. Vérzik.

- Gyere be, majd én megcsinálom- húztam a kezénél fogva az ajtó felé.

- Nem akartalak megijeszteni- mondta JiHo az orrát szorongatva. – Sajnálom.

- Ne kérj bocsánatot, szépen kérlek. Az én hibám. Menj be a fürdőbe, mindjárt megyek- dobtam le a kabátom és a cipőm az előszobában. Zico betámolygott a fürdőszobába, amíg én a hálóban feltúrtam a gyógyszeres dobozt. Kamillát kerestem. Nagy nehezen megtaláltam a legalján-, naná, hol máshol-, és már rohantam is utána.

A kád szélén ült, úgy ahogyan érkezett- bőrkabátban, a nyakában lánccal, otthoni pólóban, cipőben. Kapucni a fején. Szőke haja elöl égnek állt, és kikandikált a kapucni alól. Annyira megöleltem volna azonnal! De előbb el kellett látnom az orrát, ha már bemostam neki.

- Mutasd- guggoltam elé, hogy az arcunk egy vonalba kerüljön.

Elhúztam a tenyerét az orra elől, és egy picit elfintorodtam. Még mindig vérzett. Bevizeztem egy rongyot langyos vízzel, hogy óvatosan letörölgessem az arcát. Amikor lágyan a bőréhez értem, felszisszent. Nem mertem a szemébe nézni, pedig végig engem fürkészett, csak az orrára koncentráltam. Finoman, és vigyázva, hogy ne okozzak neki fájdalmat, lemostam a vért. Megállapítottam, hogy nem törtem el az orrát, de még mindig iszonyúan szégyelltem magam. Amikor végeztem, a kagylóba dobtam a rongyot, és nekiláttam kimosni.

- Ezt tedd rá az orrodra- nyomtam a kezébe a kamillás kendőt.

Nem szólt semmit, szófogadóan rányomta a fájó részre, és halkan felnyögött. Te jó ég… Ha eddig csak kerülgetett az ájulás, most már komoly erőfeszítésbe tellett, hogy ne essek össze ott helyben. Ne már!

Kicsavartam a rongyot, majd megtámaszkodtam a kagyló szélében. Mély levegő, figyelmeztettem magam. Nyugodj meg. Mély levegő. Oké. Nem lesz semmi baj. Nem lesz semmi baj.

A fenét nem lesz baj, förmedt rá az agyam kisördög része az angyalkámra. Hogy lehetsz ekkora nyomi?!

Befognád végre? Senkit nem érdekelnek a negatív hullámaid! Menjél, zaklassál mást!

Azt azért te is tudod, hogy mit tettél!

Húzzál már el!

Te húzzál el!

- Minden rendben?- a tükörbe pillantva láttam, hogy Zico letette a borogatást, és a kád szélén ülve, térdére támaszkodva az arcomat vizsgálja.

- Sajnálom- böktem ki zavartan. – Nem akartalak… megütni.

- Legalább nem kell félnem attól, hogy valaki bántani fog- mosolyodott el, és felemelkedett. Óvatosan mögém lépett, átölelte a derekam. Maga felé fordított. Eleinte nem akartam hagyni, de végül megadtam magam. Minek tiltakozzak? Erősebb nálam.

Még mindig kerültem a szemeit, inkább a cipzárjával szórakoztam, csak ne kelljen felnéznem rá. Azt nem élném túl. Rettenetesen szégyelltem magam. Ráadásul most még volt egy plusz okom is rá…

- Nézz rám- kérte.

Megráztam a fejem.

- Nézz rám- ismételte meg, és az állam alá nyúlva maga felé fordította az arcom. – Hol a frászban voltál? Három órája itt kuksolok a kocsiban, és várom, hogy haza gyere- kért számon.

Hangjában nyoma sem volt dühnek vagy utasításnak. Egyszerűen, lágyan tette fel a kérdést, még csak meg sem dorgált.

- JoungRa-nál voltam- ismertem be.

Csend.