- Sziasztok-, lépett be Jihoon, maga mögött Kyunggal, aki
éppen valami szörnyű arany nyakláncot méregetett. Mögötte Jaehyo jött,
valamiről nagyon győzködve a rappert.
- De ez borzalmas!- jelentette ki Kyung, és hátradobta a
virsli vastagságú láncot.
- Hé!- replikázott Jaehyo. – Ne izélj már! Ez tök jó!
Légysziiii! Vedd fel! Csak a klipben!
- Hagyjál már, én nem játszom buzit- horkantotta, és
elvonult a nappaliba. Minhyuk bambán követte. Kwoonie eközben már a hűtőt
fosztogatta- volna.
- Nincs kaja- állapította meg csalódottan.
- Nincs hát- válaszolta JiHo. – Mert MEGETTED!
- Hé! Nem én voltam! Oké?! Kikérem magamnak! Más is ehet
ebben a házban, nem csak én! Például… Cho-min!
- Persze, pont én, aki még a penészes tésztátokat sem
kóstoltam meg- fintorogtam. – Én finnyás vagyok, nem eszem moszatot! Ráadásul a
hűtőbe is belerohad, amit én eszem, mert ti még kalóriabombákon éltek!-
fakadtam ki.
- Megsérted a hűtőt!- ölelgette Kwoonie a vasdarabot, mire
bosszúsan legyintettem.
- Moszat?!- háborodott fel Taeil ugyan abban a pillanatban.
– Az a legjobb főztöm lett!
- Hát- töprengett Zico. – Nem. Olyan íze volt, mintha egyszerre
ettem volna…
- Nem akarjuk tudni- szóltam közbe elborzadva. – Inkább
tartsd meg magadnak…
- Rosszkedvű az asszony- sóhajtott színpadiasan Kyung, én
pedig szikrázó pillantást lövelltem felé. – Úgy értem, a barátnőd.
Közben csöngettek, Taeil elrohant átvenni a vacsoránkat, és
roskadozva tért vissza. Kwoonie kikapott a kezéből egy adagot, és már el is
tűnt a nappaliban. Jaehyo és Minhyuk követték. Jihoon elvett magának meg
JiHo-nak egyet-egyet, majd ők is a nappaliba sétáltak, halkan sutyorogva. A
rapperünk az egyik utolsót gyúrta befelé, én pedig megkaptam a saját kis adagomat.
Szórakozottan kuporodtam az egyik székre. Holnap hétfő. Dolgoznom is kell… És
próbálni is. Remélem este Zico-val azért tudok majd egy kicsit beszélgetni,
mert úgy éreztem, hogy nagy szükségem van rá. Volt néhány… buta gondolatom,
amiket nagyon szerettem volna végleg kiverni a fejemből, és ezt az álom dolgot
sem ártott volna megbeszélni.
Csöndesen eszegettem, mikor megcsikordult mellettem a szék.
Felkaptam a fejem.
- Szia-, huppant le mellém Jihoon. – Minden oké? Eléggé
levertnek tűnsz… Veszekedtetek?- aggodalmaskodott.
- Nem, dehogy- tiltakoztam. – Még egyáltalán nem…
- Még?- vonta fel a szemöldökét.
Eltoltam magam elől a tányért.
- Még. Félek, hogy hirtelen fogunk összekapni- sóhajtottam
rosszkedvűen. – Annyira… más lett. Olyan aranyos, meg romantikus meg minden.
Azelőtt meg tök bunkó volt- panaszoltam. – És én ezt az egészet nem értem…
Miattam változott meg? Vagy másért? Vagy… alapból ilyen?
- Ő ilyen- vont vállat P.O engem fürkészve. – És szakítanál
vele ezért?
- Mi? Soha- akadtam ki. – Soha, soha, soha!
- Oké, értem, bocs- emelte fel a kezeit megadóan. – Csak egy
kérdés volt…
- Én sajnálom… Kicsit ingerültebb vagyok ma, mint kéne.
Tényleg sajnálom.
- Semmi. Csak vele is beszélgettem, és gondoltam a te
szemszögedet is kifürkészem- mosolyodott el kedvesen.
- És ő mit mondott?
- Hát, majd elmondja ő- vonogatta a vállát, betömve a
maradék kaját. – Kéred még a tied?- pislogott rám reménykedve.
- Megeheted- toltam elé a tányért.
- Ezt nem hiszem el, Cho-min! Jézusom, te teljesen
megőrültél?!
- ÉN őrültem meg?! És akkor TE mit csináltál???
- Semmit! Éppen ez az, amit nem értek!
- Mit nem lehet ezen érteni?!- a nyakamon erősen kidagadt
egy ér, és éreztem, ahogyan kitartóan lüktet.
Szerintem zengett tőlünk az egész város, olyan hangosan
veszekedtünk egymással. A srácok behúzták a nyakukat, és elvonultak a másik
szobába, mi viszont csak kiabáltunk, martuk a másikat, gúnyolódtunk és nem sok
választotta el egyikünket sem, hogy nekiessen az ellenfélnek.
Szépen, nyugodtan kezdődött az egész. Zico kijött a
konyhába, hogy töltsön magának egy pohár vizet, és megjegyezte, hogy az elmúlt
két napban állandóan volt valami bajom. És hogyha így folytatom, besavanyodok.
Erre ráförmedtem, hogy igazán felnőhetne végre, mert szörnyen gyerekesen
viselkedik, és igen, megvan az okom rá, hogy ne érezzem jól magam. Megvetően
felnevetett.
- És neked ugyan mi okod van rá?
Nem tudom, hogy komolyan ennyire lekezelőnek szánta e, de
teljesen elborult az agyam. Pikírten megjegyeztem, hogy sokkal több, mint neki.
Itt meg ő akadt ki.
- Idióta!- vágtam oda keményen. – Hogy lehet valaki ennyire
hülye?- nevettem gúnyosan.
- Vigyázz a szádra- fenyegetett meg. Az arca… Nos, talán az
arcáról tudnék most igazán sokat írni. Egyszerre volt gyönyörű, és pokolian
csúnya. Eltorzította a harag, a tehetetlen düh és a fájdalom, hogy veszekszünk.
A szemei furcsán csillogtak, nyoma sem volt annak a felhőtlen boldogságnak,
mint délelőtt. Kezei ökölbe szorultak, és körmeit a tenyerébe vájta, hogy ne
tegyen semmi olyasmit, amit később megbánhatna. A testtartása furcsán merev
volt- picit előregörnyedt, de mégis egyenesen állt.
- Te most fenyegetsz?- vontam fel a szemöldököm. – Te most
komolyan fenyegetsz?- kérdeztem vészjóslóan.
- Senki nem fenyegetett- forgatta meg a szemeit. –
Egyszerűen rohadtul unom már, hogy gőzöm nincs, mi a franc bajod van, és meg
sem erőlteted magad, hogy elmondd! Próbálok a kedvedben járni, próbálok úgy
viselkedni, hogy mosolyogni lássalak, mert olyankor annyira gyönyörű vagy, de
ehelyett csak grimaszolsz állandóan! Szerinted nekem hogy esik?!
Elhallgattam. Egyből lehajtottam a fejem, és a padlót
kezdtem tanulmányozni. Ezzel sikerült megfognia.
- Megjött, vagy mi van már?- túrt a hajába kínjában
felröhögve.
- Nagyon vicces- fortyantam fel sértetten. – Nem vagyok
állandóan rosszkedvű!- makacsoltam meg magam. – Csak fáradt!
- Fáradt! Remek!- fújta ki a levegőt.
- Na jó, inkább hagylak, hogy lehiggadj, nekem ehhez nagyon
nincs türelmem- kaptam fel a kabátomat az előszobában, és a cipőmbe bújtam.
- Most meg hova mész?
- El, mint látod- húztam a fejemre a sapkám. – Majd ha
lehiggadtál, visszajövök. Legkésőbb holnap, próbán találkozunk.
JiHo elképedve nézett rám. Egy pillanatig hezitáltam, majd
lábujjhegyre állva nyomtam egy puszit az arcára.
- Most komolyan képes vagy itt hagyni?!- kiáltott utánam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése