...békülünk

- Álmodozz csak- vihogtam, majd elterültem az ágyamon. – De siess! Én is akarok menni.

- Sajnálom, egyedül nem találok vissza odáig- mászott fölém, és újra megcsókolt. Még egyszer. És még egyszer. Majd megint. Akkor esett csak le, hogy már nincs rajta póló, mert levette, hogy mehessen zuhanyozni. Kissé kellemetlenül éreztem magam ebben a pozícióban, de nem akartam megbántani, vagy ellökni magamtól. Inkább finoman a szája elé tettem az ujjam, és rámosolyogtam.

- Ha te nem mész, megyek én.

- Értettem- mosolyodott el, bár észrevettem, hogy a szemeit résnyire összehúzta. A következő percben már hallottam a víz zubogását a csapból. Felültem, és sóhajtva a tenyerembe temettem az arcom. Remélem, nem sértődött meg. Eltűnődtem, hogy mennyi ideig is szokott zuhanyozni, majd eldöntöttem, hogy gyors leszek. A telefonomra vetettem magam. Ujjaim száguldoztak a betűkön, ahogy gépeltem az üzenetet. Utoljára még lecsekkoltam, hogy nem ütöttem e félre valamit, aztán megnyomtam a küldés gombot. Türelmetlenül doboltam az ujjaimmal az ágytakarón. Már elzárta a vizet. Idegesen a kijelzőre pillantottam, ami abban a pillanatban villant fel, jelezve, hogy üzenetem jött. Fellélegezve nyitottam meg.

- Ki írt?- huppant mellém Zico mosolyogva, mire ijedten bezártam az üzeneteket.

- Senki- vágtam rá.

Az arcán átsuhant valami, de még időm sem volt megállapítani, hogy mi az, mert már újra mosolygott.

- Aludjunk, vagy még ne vagy álmos?

- Előbb elmennék én is fürdeni, addig kitalálom- nyújtottam nyelvet, és felpattantam.

A fürdőbe zárkózva lehúztam magam a fal mellé, és átöleltem a térdem. Kezdett kicsúszni a kezeim közül az irányítás. Mitől lettem hirtelen ennyire gyáva nyuszi? Hiszen nem ő lenne az első… Akkor meg mégis… Mi van velem? Nem szoktam ennyit totojázni! Talán az zavar, hogy… Fogalmam sem volt. Egyszerűen semmi ésszerű magyarázat nem jutott eszembe.

De egy dologban teljesen biztos voltam. Hogy szeretem, és ki akarom várni a megfelelő pillanatot. Ennyi idő után ez nem… fontos. És remélem, hogy erre ő is rá fog jönni. Vagy már rájött.

Gyorsan összeszedtem magam, és lezuhanyoztam. A kókusz illata ellazított és megnyugtatott, miközben azon gondolkoztam, hogy mitől váltam hirtelen ennyire… felnőttessé. Magamra csavartam egy törölközőt, és bekentem magam testápolóval. A tükörben megállapítottam, hogy nőtt egy pattanás a homlokomra, amit legszívesebben azonnal kinyomtam volna, de inkább megkíméltem magam a későbbiektől. Hol a pizsamám?- forgolódtam körbe. Minden bizonnyal kinn hagytam. Csúcs. Fájdalmasan sóhajtva indultam el a szobánk felé. De arra nem számítottam, hogy JiHo keres engem, mert szembetalálkoztunk a lépcsőn. Pont akkor jött ki a szobából.

- Minnie, nem tudnál adni egy… jesszus- fordult el gyorsan, amikor meglátott. – E-egy fogkefét- hebegte. – Khm…

- De, persze-, éreztem, hogy lángol az arcom. Ez mindkettőnket igazán váratlanul ért. Kellemetlen…

- Ne haragudj… de… inkább nem nézek rád, mert… hát, nem örülnék annak, ami történne- krákogta.

- Megértelek- nyomtam a kezébe egy használatlan fogkefét. Gyorsan bezárkóztam a szobába, és belebújtam a pizsamámba. Te jó ég. Annyira ügyes vagyok…

Én már előzőleg megmostam a fogam, ezért csak zavartan ücsörögtem az ágy szélén, és a lábfejemet tanulmányoztam.

- Sajnálom- ült le mellém Zico. – Csak…

- Nem kell bocsánatot kérned. Inkább… hagyjuk, jó?- morzsolgattam a hüvelykujjam.

- Oké. Szóval? Eldöntötted mit csináljunk?

- Nem igazán- álltam fel, és járkálni kezdtem a szobában. Frusztráló volt, hogy a szemével követi a mozgásomat, ezért inkább figyelmen kívül hagytam.

- Az ott te vagy?- mutatott az éjjeliszekrényemen egy képre.

- Sajnos- csaptam le a keretet. – Borzalmasan gáz az a fotó.

- Muti!

- Kizárt- mondtam ádázul. – Soha nem láthatod azt a fotót! Nagyon ciki!

- Légysziiiii!

- Nem!

- Kérlek szépen!

- Neeem!

- De légyszi!

- Woo JiHo! Ha mondom, hogy nem!

- Olyan izé vagy- biggyesztette a száját.

- Ajj. Tessék-, nyomtam a kezébe.

Már előre féltem a reakciójától. Gyűlöltem azt a fotót! Két évvel azelőtt készült, egy táncpróbán. HeeJun készítette. Kettőnkről. Bár inkább én voltam rajta, neki csak az ujjai lógtak be, de éppen nagyon rázott a nevetés. Valami hülye viccén szórakoztam. Csak arra emlékszem, hogy nem bírtam abbahagyni, nekitámaszkodtam a korlátnak, és hátrahajtott fejjel küzdöttem a röhögő görcs ellen. És hát a kinézetemről ne is beszéljünk…

- Ez mikori?- kérdezte JiHo mosolyogva.

- Két évvel ezelőtti- fintorogtam. – Borzalmas. Tiszta csapzott vagyok. Nem is értem, mit keres itt. Valamelyik nap asszem’ a képeimet nézegettem, és elöl maradt. Hagyjuk- kaptam ki a kezéből, és bedobtam a fiókba. Bebújtam a takaró alá.

- Cho-min. Minnie! Ne csináld már- kuncogott Zico, és bemászott mellém. – Egyszer majd muti azokat a képeket.

- Hidd el, nem akarod látni.

- Mert?

- Van közöttük olyan is, amit… nos, nem igazán dobtam ki. Pedig lehet, hogy kellett volna. És ismerve a természeted…

- Az exed van rajta?- szűrte le.

- Ja.

- Nem baj. Engem te érdekelsz.

- Talán.

- Köszönöm- nyomott puszit a számra. – Mondtam már, hogy szeretlek?- kérdezte, miközben teljesen fölém mászott, és választ sem várva újra csókolni kezdett. Lassan, mégis olyan vadul csókolt, hogy a szívem akarva-akaratlanul is gyorsabban vert, mintha ki akart volna ugrani a mellkasomból. Közben átfordultunk, így én kerültem fölülre, és JiHo alulra. Felült velem, úgy folytattuk tovább. Elgondolkoztam azon, hogy vajon HeeJunnal is ennyit romantikáztunk, vagy mi inkább a ’sokat-járunk-el-itthonról-és-ezért-nincs-időnk-erre’ kategóriába tartoztunk. Ugyanis teljesen az volt az érzésem, hogy nem tudok betelni ezzel. Sosem volt elég, és mindig egyre több kellett. Mindig egyre több…

JiHo keze végigcsúszott a hátamon, és a derekamnál fogva húzott közelebb magához, közben a másik kezével a hajamba túrt. Én a magam részéről minkét karommal a nyakát öleltem, és fogalmam sem volt róla, hol vagyok. Őszintén nem is érdekelt úgy igazán.

- Holnap… meddig… dolgozol?- kérdezte két csók között.

- Fogalmam sincs- motyogtam a szájába. – De nem is igazán érdekel…

Elmosolyodott, és átfordult velem, így megint én kerültem alulra. Az alkarjával megtámasztotta magát. A lábaim önkéntelenül is a dereka köré kulcsolódtak, amire halk mormogás volt a reakció. Elmosolyodtam.

Ez még sokkal jobb volt így, mint az álmomban, a kanapéjukon. Most csak ketten voltunk, ezer százalék eséllyel arra, hogy senki nem zavar meg minket.

- Nem hinném, hogy ennél tovább akarunk menni. Jól gondolom?- egyik kezét felemelve beletúrt a hajamba, és oldalra fésülte.

Megdöbbentem. Pontosan ugyan ezt kérdezte álmomban is, és pontosan ugyan ezzel a mozdulattal kísérte végig. Kinyitottam a szám, majd becsuktam. Enyhén sokkos állapotba kerültem.

- Vagy… rosszul gondolom?- ráncolta a szemöldökét zavartan.

- Én…- hebegtem. – Te…

- Minnie, minden rendben? Jól vagy?

- Csak te ezt már egyszer… megkérdezted tőlem- ültem fel összeráncolt szemöldökkel, és értetlen arcát látva hozzátettem. – Mármint álmomban.

- Ja, az a bizonyos álom- nevetett halkan. – És mit válaszoltál?

- Hogy jól.

- Sejtettem- mosolygott, és megölelt. – Ideje aludnunk. Ha holnap még felkelni is akarsz.