Barátok márpedig kellenek!

- Mint látod- indultam el lefelé a lépcsőn.

- Cho-min! Nem mehetsz el csak így!

- Szia-, csuktam be magam mögött az ajtót.

Odakinn már sötét volt, és nagyon hideg. Szorosabbra húztam magamon a dzsekit, és a sálamba fúrtam az orrom. Ezt jól megcsináltam. Szívesen elkezdtem volna ócsárolni magam, de még ahhoz sem volt türelmem, hogy sajnálkozzak.

A szél hirtelen feltámadt, és belekapott a hajamba. Átfújt a ruhám résein, amitől azonnal libabőrös lettem. A francba. A francba, a francba, a francba! Igaza van. Tényleg állandóan van valami bajom. És még sikerült is elérnem, hogy ő érezze magát szarul amiatt, hogy veszekedtünk. Tipikus női jellemző.

Megtöröltem az arcom, mert a könnyeim alattomban kibuggyantak. Előkotortam a telefonom a zsebemből, és megnyomtam a zöld gombot. Vele beszéltem utoljára.

- Minnie! Mi a baj?- kapta fel a telefont azonnal.

- Nagy gáz lenne, ha átmennék?- szipogtam.

- Úristen, siess! Várlak!

Némán, lehajtott fejjel ücsörögtem a kanapén, a kezemben gőzölgő teásbögrével. JoungRa megértően csóválta a fejét, majd megsimogatta a térdem.

- Na, ne sírj. Csak kicsit kiborultál.

- Igen, de akkora egy dög vagyok- motyogtam. – Most biztos neki van lelkiismeret furdalása amiatt, hogy én voltam hisztérika.

- Hé, mindenkivel megesik- ölelt át a barátnőm kedvesen.

Az orromat megcsapta a parfümének édes illata, és a felismerés elemi erővel tört rám. Én vettem neki tavaly karácsonyra. Egyből mosolyt csalt az arcomra, és óvatosan letéve a bögrém, megsimogattam a hátát.

- Köszönöm.

- Mit?

- Hogy vagy nekem.

- Jaj, Cho-min…

Már megint együtt sírtunk. Én részben a meghatottságtól, részben pedig attól, hogy mekkora egy szemét vagyok. Márpedig ezek után nem volt képem visszamenni a srácokhoz, mintha mi sem történt volna. Inkább otthon alszom ma, azt hiszem. Érdekes, hogy az első akadályok milyen nehéznek tűnnek. Még nem vesztünk össze, igaz, nem is hosszú ideje voltunk együtt. De akkor is. Ez így… Pocsék érzés.

- És veled minden okés?- fújtam ki az orrom. 

- Persze.

JoungRa arcán megvillant valami, amit egyből kiszúrtam. Érdeklődve vontam fel a szemöldököm.

- Hallgatlak.

- Találkoztam egy sráccal- bökte ki, és a vigyort le sem lehetett vakarni az arcáról.

- Na-, hökkentem meg. Erre nem számítottam. – Hol? Ki az? Randiztatok már? Tetszik? És te tetszel neki?- záporoztak a kérdéseim.

- Hé, nyugi- kuncogott. – Még csak egyszer találkoztunk, az sem igazán volt megbeszélve- pirult el. – Pincér. Rám öntötte a kávét, amit rendeltem… Aztán megpróbálta letörölni, ami elég hülyén vette ki magát- nevetett fel zavartan.

- De cuki- mosolyodtam el.

- Az! Végül pironkodva megkért, hogy fogadjak el tőle egy kappuchino-t bocsánat képpen.

- És???

- Ráírta a számát a szalvétára- villantott sugárzó mosolyt JoungRa, és az arca csak úgy ragyogott.

Magamban elégedetten állapítottam meg, hogy HeeChang-gal már egyáltalán nem lesz probléma. Végre talált magának valakit, akivel jól meglesznek. De azért ne szaladjunk előre, figyelmeztettem magam.

Összesen három órát ültem JoungRa-nál, addig beszélgettünk, nevetgéltünk. Sikerült teljesen feldobnia, és némiképp a rossz érzés is csillapodott a mellkasomban. Nem múlt el teljesen, sőt, valószínűleg az egész éjszakát álmatlanul fogom végigforgolódni, de legalább jobb egy picit, gondoltam. Hatalmas öleléssel búcsúztunk.

- Holnap nem kísérsz el dolgozni?- kérdeztem.

- Dehogynem!- csillantak fel a szemei. – De jó! Köszönöm- ölelt meg ismét.

- Nincs mit- mosolyogtam. – Akkor érted jövök, jó?

- Oké. És… Cho-min!

- Hmm?- fordultam vissza kérdőn.

- Bocsáss meg magadnak- mondta olyan komolyan, hogy a szívem dobbant egy hatalmasat. Beletrafált. A közepébe. Egy gyors bólintással reagáltam le az egészet, egyszerűen az elevenembe talált. Mert ha azt mondta volna, hogy „bocsáss meg neki”, az nem igazán számított volna. Hiszen JiHo nem csinált semmit. Ellenben én…