Vallomások

- Kijönnél egy percre?

- Nem, nem érek rá- tértem vissza a jelenbe. – Még van itt pár ember, akit ki kell…

- Fontos lenne- lépett közelebb.

- Nem érdekel- préseltem össze az ajkam, és visszafordultam KiSeop-hoz. – Csukd be a szemed!

Szegény, annyira megijedt, hogy azonnal lehunyta a szemeit.

A mellettem álló személy ajkait fájdalmas sóhaj hagyta el, majd az ujjai a csuklómra fonódtak.

- Egyetlen percet kérek- suttogta halkan, és kiráncigált a teremből. Akármennyire is tiltakoztam, akármennyire is toporzékoltam, hogy eresszen el, nem tette. A folyosón elengedett, és elállta az ajtót. A szemem szikrákat szórt, egyszerre voltam őrülten összezavarodott, és elmondhatatlanul dühös. Valamint ezt a két érzést megfűszerezte egy csipetnyi aggodalom, hogy GiGi egyedül maradt, és a srácok nem késhetnek többet. Így is negyed órás volt a csúszás.

- Woo Jiho, mégis mi a fenét keresel itt?- túrtam a hajamba ingerülten.

A gyönyörű barna szempár megállapodott az arcomon, és engem fürkészett. Nyugodtabb helyzetben garantáltan elpirultam volna, de mégsem tettem. Annyira lefoglalt, hogy visszamehessek végre, hogy egyszerűen képtelen voltam értékelni, hogy itt áll előttem.

- Nézz rám- kérte csendesen.

Teljesítettem a kérését. Mélyen a tekintetébe fúrtam a sajátomat, közben pedig idegesen doboltam a lábammal. Hi-he-tet-le-nül romantikus.

- Tessék-, préseltem ki magamból. – Mit keresel itt?- ismételtem.

- Szakítottam a barátnőmmel- hajtotta le a fejét óvatosan.

Annyira váratlanul ért ez a mondat. Egyáltalán nem voltam felkészülve rá, és sehova sem tudtam elraktározni az információt.

- És? Most mit vársz tőlem? Hogy a nyakadba boruljak, és vigasztaljalak?- csúszott ki a számon az első reakcióm azonnal. – Egyáltalán miért nekem mondod el ezt?

Nem tudom, mi ütött belém. Talán összezavarodtam. Vagy csak szimplán váratlanul ért ez az egész. Az agyam képtelen volt befogadni az infót, de mivel válaszolnom kellett, a szám beszélt helyettem. Nem éppen kedvesen.

- Csak…- szívta be a levegőt, majd hangosan kifújta. – Fogalmam sincs.

- Cho-miiiiiiin, kérlek- könyörgött GiGi a szobából, miközben sajgó csuklóját masszírozta.

- Sajnálom. Nem tudok erre mit mondani- kerültem meg. – Majd megbeszéljük máskor, most dolgom van.

Mikor végeztünk a UKiss-el, JiHwan elrohant találkozni SeungRi-vel. Hm, viszonylag hamar összejön nekik, úgy látom. Mosolyogva öleltem meg GiGi-t, és biztosítottam arról, szorítok neki. Miután lelket öntöttem belé-, nem, nem fog elrontani semmit, nem megy neki semminek és nem lesz semmi baj-, én is összepakoltam. Nincs mese, ezer százalék, hogy ínhüvelygyulladást kaptam. De jó. Kerítettem valahonnan egy fáslit, és a karomra kötöttem. Így ni. Bedobáltam a táskámba mindent, telefon, bérlet, fülhallgató, pénztárca, satöbbi. Úgy terveztem, hogy mielőtt még elmegyek a táncterembe, hazaugrom enni valamit. Farkas éhesnek éreztem magam. Kilépve az épületből szorosabbra húztam magamon a kabátom. Nem állt szándékomban ismét megfázni. Alig tettem két lépést, lefékezett előttem a limuzin. JaeHyung mosolyogva integetett.

- Szia-, zuttyantam be hátulra.

- Szia. Milyen napod volt?- kérdezte, és elindult.

- Fárasztó… Megint a titokzatos lovag küldött értem?

- Aha. Azt mondta eléggé esőre áll, vigyelek haza anélkül, hogy megfáznál közben. Mellesleg csiripelték a madarak, hogy még meg sem gyógyultál- vetett rám egy pajkos pillantást a visszapillantóból.

- Khm. Lehetséges- pirultam el kissé.

Kiszállva még egyszer megköszöntem neki, hogy furikázott ma, majd felfelé indultam. Valószínűleg senki sincs otthon. A srácok a stúdióban vannak, legalábbis Taeil tegnap mintha említette volna, hogy elkezdik felvenni a dalokat. Végül is teljesen mindegy, a lényeg, hogy próbán ott legyenek. Az ajtó előtt megállva könyékig eltűntem a táskámban, hogy előkeressem a kulcsom. A fenébe. Miért az alján kell lennie? Már éppen bedugtam volna a zárba, mikor valami megütötte a fülem. Gitárszó. Valaki gitározott! Na, mégiscsak itthon van valaki? Vajon ki?

Nesztelenül nyitottam be az előszobába, és némán kibújtam a cipőmből. Valami lassú, szerelmes szám szólt. Ezer közül is felismertem volna a hangját. Jiho… A táskámat fél vállamra engedve odasettenkedtem a dolgozó ajtajához, és a falnak támasztottam a fejem. Zico háttal ült nekem, úgy pengette a húrokat, közben pedig dúdolgatott. Néha elölről kezdte, vagy áthúzott valamit a kottán, de egyébként szinte megállás nélkül játszott. Felismertem azt a dalt, amit tegnap énekelt nekem. Mintha egy évezreddel ezelőtt történt volna, nem pedig alig huszonnégy órája. Hihetetlen.

Néha mintha elcsuklott volna a hangja, de rendíthetetlenül énekelt tovább. Leírhatatlan érzés, amikor rájössz, hogy mekkora egy dög vagy. Mert leesett. Ő küldte nekem a kocsit. Ő csinálta a reggelit is. Hazajött reggel, korán, csak azért, hogy nekem kedveskedjen. Azért jött be hozzám, hogy elmondja- szakított a barátnőjével. Mert tegnap a fejéhez vágtam, hogy menjen és szórakozzon vele, engem meg hagyjon békén. Úgy tűnik remekül szórakoztak.

Mi tagadás, meghatódtam. A számhoz emeltem a kezem, és befogtam, hogy ne hallatszódjon a szipogás. A könnyeim elárasztották a szemem, és igen erősen kellett felfelé pislognom, hogy ki ne buggyanjanak. Szaggatottan vettem egy mélyebb levegőt, és gyorsan megtöröltem az arcom. Áruló nedvesség, mindig kicsúszik.

Azzal a mozdulattal, ahogy a pulcsim ujját végighúztam az arcomon, a táskám megcsúszott a vállamon, és hatalmas puffanással ért földet. Huppsz…

A gitárszó elhalt, én pedig legszívesebben elsüllyedtem volna a föld alá. Hirtelen oltári nagy hülyeségnek tűnt az egész elméletem. Á. Biztosan nem miattam sír. Biztosan fáj, hogy szakított azzal a lánnyal. És csak azért jött hozzám, mert a srácokkal erről nem szívesen beszélne. Kizárt, hogy bármit is érezne irántam. Á…

- B-bocsánat- hebegtem, mikor a tekintete megállapodott rajtam. – Kopp-kopp- tettem hozzá zavartan lehajtva a fejem. Az arcom lángolt, és szerintem kiült rá az összes érzésem. Vannak esetek, amikor kitűnően tudok maszkot ölteni, és elrejteni az arcomat. De előtte nem megy. Sem előtte, sem P.O előtt. Képtelen vagyok rájuk úgy mosolyogni, hogy ne jelenjen meg valami árulkodó jel. Most azonban az egész porba hullott, nem csak egy része. A színjáték többé nem létezett. Ahogy rám nézett, mindent láthatott, amit titkoltam előtte, és magam előtt is.

- Mióta állsz ott?- kérdezte halkan.

- Fogalmam sincs- suttogtam vissza. – Talán tíz perce…

Lehunyta a szemét, és egy percig nem szólt semmit. Én is csak ücsörögtem a földön-, mert lehajoltam a cuccomért, aztán inkább leültem. Képtelen voltam levenni róla a pillantásom, inkább csak figyeltem az arca minden rezdülését. Először összeszorította a szemeit, aztán felnézett a plafonra. Beharapta az alsó ajkát, pislogott kettőt, vett egy mély levegőt. Végül megint rám nézett.

- Sajnálom- tört ki belőlem váratlanul. Nem csak őt sikerült meglepnem, hanem saját magam is. – Nem akartam annyira bunkó lenni veled ma, csak… tisztára kiborított, hogy nekem jöttél azzal az egésszel…

Olyan hirtelen állt fel, és lépett oda hozzám, hogy belém fojtotta a szót. Még a szám is nyitva maradt. Leguggolt elém, majd törökülésben elhelyezkedve még közelebb csúszott hozzám. A szívem meglódult, és egy forró hullám söpört végig rajtam. Olyan volt, mintha a belsőm egyenletesen olvadni kezdene. A gyomrom gombostűnyire zsugorodott, minden porcikám remegett, és lángolt az arcom.

- Tegnap legszívesebben megöltelek volna, remélem, tudod- tanulmányozta a kezét zavartan.

Legalább nem csak én érzem magam zavarban. Ezt azért jó tudni.

- Sejtem…

- Mikor mondom, hogy ne menj el, erre nemcsak kimész a hidegbe, hanem még rohansz is. Majdnem utolértelek. Majdnem. De Taeil megelőzött- fintorodott el.

- És azt miért baj?- biggyesztettem le a szám sarkát.

- Mert nem tudtam, hova mész! Küldtem neked SMS-t, de a telefonod nálam maradt, erre pedig csak későn jöttem rá. Akkor írtam Taeil-nek, de csak annyi jött vissza, hogy fogalma sincs, merre mentek. És nem írt többet. Egy betűt se. Gondoltam, hogy hazaugrottál, ezért odamentünk, de akármennyit álltam az ajtód előtt, semmi értelmes nem jutott eszembe. A többiek a megmondhatói, hogy az ajtó előtt ácsorogtam, mint egy hülye, és bámultam a kilincset. Fogalmam sem volt róla, hogy mit gondolsz rólam. Tudtam, hogy teljes szívedből gyűlölsz, és ez… tegnapra fájdalmassá vált.

- Nem értem…- hebegtem.

- Annyira fura vagy- emelte rám a pillantását. – Az egyik pillanatban úgy mosolyogsz rám, mintha én lennék a legjobb dolog az életedben, a másikban pedig hallom, hogy utálsz. A koncert után szöget ütöttél a fejembe. Tetszett a stílusod, tetszett a flegmaságod, és az, hogy olyan közvetlen vagy. Nyugodtan reagáltál mindenre, még csak hisztériás görcsöt sem kaptál amiatt, hogy megjelentünk nálad reggel. Hanem tök nyugisan leálltál olvasni…

- Azóta sem tudom, hogy Edward megcsókolta e Bellát- sóhajtottam szomorúan.

- Én tudom- tolta elém a Twiligh egyik példányát. Az egyik lap sarka be volt hajtva. Döbbenten nyitottam ki a könyvet, és a behajtott lapra meredtem.

- Te elolvastad?- suttogtam.

- Aha… érdekelt, hogy miért bújtad annyira. Elég nyálas- túrt a hajába fintorogva.

- És… miért csináltál reggelit? Meg a kocsi… miért?- tört ki belőlem. Ha már elkezdte elmondani a történetet, tudni szeretném a végét.

- Délután elmentem a… az exemhez- mosolyodott el halványan. – És beszélgettünk. Rájöttünk, hogy egyikünk sem érzi már magát annyira szerelmesnek, sőt, soha nem is voltunk azok. Viszonylag rendesen le tudtuk zárni, aminek örültem. Eléggé bántott volna, ha sírni látom. Nem szeretem sírni látni az embereket.

- És mikor jöttél haza?

- Este. Már aludtál. Sőt, Jihoon kivételével mindenki aludt már. Ő engem várt. Látta rajtam már napokkal ezelőtt, hogy nem teljesen vagyok rendben. Ahogy lepakoltam, a kezembe nyomott egy fotót. Valami Barbie-baba feelingű srác volt rajta- rázta meg a fejét szörnyülködve.

- Naaa! Nem fikázzuk az exem!- csattantam fel.

- Bocsánat- jelent meg halvány mosoly a szája sarkában, mire megint megdobbant a szívem. – Szóval kiborultam. Főleg mikor P.O megemlítette, hogy megint sírtál miatta. Egész este ott feküdtem melletted, és az arcodat néztem. Idiótának éreztem magam. Egy hatalmas baromnak. Fogalmam sem volt róla, mit kezdjek most ezzel az egésszel. Az érzés… áh, távol áll tőlem- legyintett.

- Úgy bírnám, ha egyszer nem játszanál macsót- sóhajtottam fel mérgesen. – Távol áll tőled, mi?- forgattam a szemem mormogva.

- Talán…- mosolygott rejtélyesen, majd rövid szünet után folytatta. – Szóval… ahogy néztelek… álmodban egyszer csak megfordultál, és elmosolyodtál. Aztán annyit mondtál, hogy „szeretlek”. És ez olyan volt… mintha ébren lennél. Először megijedtem, hogy felkeltél, és kiabálni fogsz velem, hogy mit keresek ott, de rájöttem, hogy alszol.

- És a stúdióban?- kérdeztem megilletődötten.

- Hát egy kicsit sikerült darabokra törnöd a szívem- nevetett fel keserűen. – Annyit láttam rajtad, hogy nem érdekel. Hogy abszolút hidegen hagy az egész. Csak annyit mondtál, hogy „És? Most mit vársz tőlem? Hogy a nyakadba boruljak, és vigasztaljalak?” Igen. Ha már így rákérdeztél, jól esett volna- rázta meg a fejét. – De nem mondtam. Totális megsemmisülés. Elfogadtam, hogy ez a véleményed… Még ha pokolian fáj is.

- Akkor ez most burkolt szerelmi vallomás volt?- haraptam be az alsó ajkam elpirulva.

- Hát… valami olyasmi- vakarta meg a tarkóját tanácstalanul. – És te? Megint a fejemhez vágod, hogy milyen szemét vagyok?

Csúszás

- Melyikőtök JiHwan?- kérdezte végül, mire fellélegeztem.

- Én- jelentkezett barátnőm, és aláírta, amit kellett. Én közben ledobtam a táskámat az egyik fotelbe, előpakoltam a sminkeléshez szükséges felszerelést, és az aznapi beosztásra koncentráltam. Hm. Bigbang, LeeHi, Ailee- ők ketten együtt lesznek-, SNSD és nem utolsó sorban UKiss. Húzós napnak nézek elébe, állapítottam meg keseregve. Délután pedig táncpróba a fiúkkal. Szép. Egy hét alatt tanultunk komoly egy táncot.

Ha jobban belegondolok, akkor az életem már eleve olyan, mint egy film. Egy nagyon vacak film. Vagy fan-fiction is lehetne. És akkor a szőkeherceg összejön a főszereplő csajjal. Kész röhej. Szerencsére nálam ez a veszély nem áll fenn. Túl nyálas lenne. Évekkel ezelőtt talán még álmodoztam volna ilyesmiről, de az óta már eltelt némi idő. Eszem ágában sincs egy nem létező világban élni. Jó nekem a valóság is. A maga kegyetlenségével és brutalitásával együtt.

- Köszönöm- bólogatott GiGi a futárnak, aki a kezébe nyomott egy kicsi dobozkát, és unottan rágózva biccentett. Elment.

- Mit kaptál?- érdeklődtem felpillantva a papírból.

- Csak megjött az új szemhéjtus, amit rendeltem- lelkendezett. Gyorsan kibontotta a dobozt, és felnyitotta. – Hűűűű, ez gyönyörű!- sikkantotta.

- Muti- kértem el, és én is megnéztem. – Wow, ezek nagyon jó színek!- csodáltam meg. – Mi volt a szett neve?

- Smokey eyes- tolta elém a legújabb katalógust. – Szerintem te is választhatnál valamit- unszolt. – Egy csomó új termék van, és annyira jól néznek ki… Ez pedig álomszép! Tuti, hogy LeeHi-t ezzel kenem ma ki!

- Egyszerre lesznek Ailee-vel, ugye?- kérdeztem.

- Tudtommal igen bólintott aprót. – Valami női beszélgető show vagy valami ilyesmi. Műsorvezetők- vonta meg a vállát GiGi.

- Végre lesznek állandó munkásaink, nem lesz annyi idegen arc- ittam bele az út közben szerzett kólámba. – Bigbang-gel kezdünk?

- Aha.                                               

Alig mondtam ki, nyílt az ajtó, és beléptek a srácok. Mindig is az egyik kedvenceim közé tartoztak, imádtam a zenéjüket. Jól lehetett rá táncolni, a lassúbb, mélyebb érzelmekkel teliekre pedig bőgni. Jó párosítás, nem?

- Sziasztok-, mosolyogtunk rájuk JiHwannal egyszerre.

- Hali- integetett GD széles mosollyal az arcán, és felakasztotta a kabátját.

- Hello- vigyorgott Daesung is. SeungRi már rég a székben ücsörgött, T.O.P akkor jött be, Taeyang pedig telefonált. Ő csak integetett egyet.

- Kivel kezdünk?- tette fel a kérdést GiGi, mire SeungRi ravasz pillantást vetett rá. Barátnőm fülig vörösödve kuncogott, én pedig elfojtottam egy kisebb mosolyt. Mi lesz itt…? Úgy láttam, erősen szimpatizálnak egymással. Így én a másik székben helyet foglaló Top-hoz léptem.

- Cho-min- olvasta le a kis névtáblámat. – Cuki név- mosolygott.

- Köszi-, futólag rámosolyogtam, aztán már nyomtam is az alapozót a szivacskámra. – Szemeket becsukni- vezényeltem.

- Létezik az, hogy ínhüvelygyulladást kapjak ettől a melótól?- nyöszörögte JiHwan keservesen, mikor az SNSD-s lányok megköszönve a segítséget, távoztak. Már csak a UKiss maradt, hál’ istennek.

- Nem kizárt- rogytam le a fotelbe. – Mindjárt meghalok, annyira fáj a csuklóm- húztam a szám én is. – Azt hiszem, ketten tartani a frontot elég nehéz lesz- sóhajtottam. – Tuti, hogy a többiek felmondtak?

- Nem igazán… lejárt a szerződésük.

- Ahh… csodás. Mikor jönnek a fiúk?- pillantottam az órára.

- Hát- bizonytalanodott el GiGi. – Ugye ez a női akármi tart másfél órát, úgyhogy kb negyed óra múlva kéne megérkezniük.

- Csúcs. Addig pihenek.

JiHwan leült mellém a másik fotelbe, aztán csak néztünk ki a fejünkből. Annyira jó érzés, amikor csak ülsz, bámulod magad előtt a falat, bambulsz, és semmire sem gondolsz. Aki meg arra jár, azt hiszi, hogy te értelmes módon gondolkozol. Aha… Majdnem talált. Bár én azért a pár napi pihenésnek köszönhetően agyilag nem amortizálódtam annyira, sikerült megmozgatnom az agytekervényeimet. És mi más jutott volna eszembe? Természetesen. A válasz egyértelmű. Zico. Megfordult a fejemben, hogy lehet, hogy ő csinálta a reggelit, és ő küldte e kocsit értem. Erre abból következtettem, hogy nem tudtam elolvasni a cetlit az asztalon. Összevetve a dalszöveggel. Hm. Passz.

Az agyam egyik része olvadozott, a másik- ez volt a reálisabb-, meg ráförmedt, hogy fogja be. Bárhogy is igyekeztem, nem tudtam dűlőre jutni a dologgal. Miért csinált volna nekem reggelit? Sokkal inkább reálisabb, hogy a többiek közül valaki. Jiho nem olyan, hogy hazajöjjön csak azért a barátnőjétől, hogy nekem (akit mellesleg utál) kedveskedjen. Ez is túl nyálasan hangzik. Rontaná a macsó imidzsét.

Sóhajtva megráztam a fejem. Nem. Ez sajnos nem így működik. Hiába álmodozom, azzal nem segítek. Tulajdonképpen nem fontos. Lényegtelen az egész. Inkább örüljek neki. Jobb, mint egy szívatás, amiben porig aláznak. Furcsa módon nekem sosem volt ilyenben részem. Én akármennyire is jól tanultam, jól néztem ki, viselkedtem, mindenki a nyakamon lógott. Igaz, passzív magatartást tanúsítottam mindenkivel szemben. Hűvös eleganciával jártam-keltem mindig is, és eszembe sem jutott, hogy kiröhögjek valakit, ha például leesett a lépcsőn. Nem én lettem volna. Sőt, még az olyanokat is elviseltem, akik tényleg az agyamra mentek. Na, igen. Ez voltam én. Ez vagyok én.

- Minnie- zökkentett ki a gondolkozásból GiGi.

- Hm?- fordítottam felé az arcom.

- Csak azt akartam kérdezni, hogy szerinted mikor jönnek a fiúk?

- Tessék? Mert?

JiHwan finoman az óra felé biccentett. Hihetetlen! Már háromnegyed óra eltelt?! Ajjajj, nem csúszhatunk, abból baj lesz…

- Banyek- szisszentem fel. – Ez nem jó. Mint az őrült, úgy kell majd sietnünk…

GiGi hátradöntötte a fejét, és halkan nyöszörgött egy sort. Hirtelen megcsörrent a mobilja, mire kérdőn odakapta a fejét. Felvont szemöldökkel, mosolyogva figyeltem, ahogy az SMS-t látva fülig vörösödik, és választ pötyög.

- SeungRi?- kérdeztem elfojtva a kuncogást.

- Ahaaaaa…   

Vigyorogva hunytam le ismét a szemem. Mikor jönnek már a fiúk?

Hamarosan választ kaptam a kérdésemre. Még késtek negyed órát-, vagyis összesen késtek egyet-, így maradt fél óránk. FÉL! Fél óra alatt fellépő sminket csinálni nekik, kegyetlen meló.

- Sajnáljuk, annyira sajnáljunk- mentegetőzött Eli, miközben sietve lenyomtam a székbe, és munkához láttam.

- Semmi baj, csukd be a szemed- vontam össze kissé, és mint az őrült, úgy kezdtem el a sminkjét.

- Késett a kocsi… ráadásul balhé volt a sofőrrel is, mert ivott- jegyezte meg Kevin tovább mentegetve magukat.

- Tényleg semmi baj, nem a ti hibátok. Nem ígérjük, hogy ennyi idő alatt csodát tudunk tenni, de igyekszünk- magyarázta JiHwan sietve.

Magamban persze majdnem felrobbantam, annyira mérges voltam. Nem, nem a fiúkra, elvégre nem az ő hibájukból csúsztunk meg ennyire. Hanem a sofőrt bírtam volna megfojtani. Idióta! Megőrült?! Részegen beül a volán mögé, amikor ilyen munkája van?! Illetve már csak volt, remélem. Barom állat.

Éppen sürgettem Eli-t, hogy küldje már KiSeop-ot, mikor valaki szólított. Döbbenten kaptam fel a fejem, de sehol senki. Biztosan csak hallucináltam.

- Cho-min!

- Mi van már?! Ó- tátottam el a szám.

Megállt a szivacs a kezemben, annyira megdöbbentem. Az alanyom kíváncsian pillantott rám, majd a döbbenetemet látva hátrafordult a székből.

Igen. Igen, tényleg Ő az. Biztos? Nem álmodom? De. Lehet. Biztosan csak elaludtam a székben, és ez vacak, bugyuta álom, amiben minden azért történik, hogy megborzongjak, ha felébredek. Észrevétlenül magamba csíptem egy jó erőset. Ennek eredményeképp csak annyit sikerült elérnem, hogy felszisszentem a fájdalomtól.

Furcsa reggel

Sikerült annyira kiütnöm magam, hogy az égvilágon semmit nem álmodtam. Álomtalanul aludni talán az egyik legjobb. Mélyen. Mondjuk amennyire jól esett szunyókálni, annyira fájt az ébredés.

Éles csörgésre keltem, ugyanis.

- Nyomjátok ki- nyöszörögtem halkan.

Senki sem mozdult.

- Ajjmár, légyszi- könyököltem fel laposakat pislogva. Meglepetésemre az ágyak teljesen üresek voltak. Mi a fene, gondoltam meglepetten, és kikászálódtam, hogy leüssem az ébresztőt. Kissé agresszív voltam vele szemben, mert darabokra esett a padlón. Huppsz. Mindegy. Visszacsoszogtam az ágyamig, és beledőltem. Még egy kicsit. Csak egy egészen picikét… Hadd aludjak még… De dolgozom is kéne ma…

Nyöszörögve húztam a fejemre a párnát. Miért kegyetlen velem a sors?

Nagy nehezen rávettem magam némi indokkal, hogy felkeljek, és kivánszorogtam a konyhába. Odakinn senki. Rend volt (!) és tisztaság. Mintha egyedül laknék. Az asztalon egy tálka, mellette egy darab papír a nevemmel. Vélhetőleg. Mert elolvasni azt nem tudtam. A C betűt az elején még csak-csak, de a többi. Örök homály fedi. Vajon ki írhatta? Töprengve ültem le a székre, és megszagoltam a curry-nek tűnő ételt. Finom illata volt. Óvatosan belekóstoltam. Hm! Nagyon finom lett. Még mindig ezen az egészen agyalva megreggeliztem, és elmosogattam magam után. Mi lelte ezeket? És még kaját is csináltak nekem…

Szórakozottan fogat mostam, és a ruháimhoz léptem. Hmmm. Mit vegyek fel? A fekete nadrágomat? Pink fölsővel? Á, nem. Az túl emós. A világoskék farmeromra és egy fehér rövidujjasra esett a választásom. A hajam kibontva hagytam, kicsit sminkeltem, és komótosan bekötöttem az edzőcipőm. A fenébe. Késésben vagyok. És mindjárt lekoppan a szemem. Úgy tűnik, ha beteg az ember, már hajnali négykor felébred. 

Ellenben, ha munkáról van szó, aludna tízig is. Ez csalás.

Lecaplattam a lépcsőn, és kiléptem a házból. A második meglepetés a kapu előtt ért. JaeHyung- a limuzin sofőrje, ha valaki nem emlékezne rá- várt ott, természetesen sofőrként. Elkerekedett szemekkel ültem be hátra.

- Hát te?- mosolyogtam rá még mindig döbbenten.

- Szia-, nevetett. – Dolgozom- vont vállat, és kikanyarodott az utcából.

- De… ki mondta, hogy…

- Titok- vigyorgott. – Megkért az illető, hogy hallgassak, mint a sír. Hát én ezt teszem. Hogy aludtál?- terelte el a témát.

- Öhm…- hebegtem összezavarodva. – Jól?

Inkább hangzott kérdésnek, mint kijelentésnek, de végül is válaszoltam. JaeHyung látta rajtam, hogy nem vagyok társalgásra alkalmas, ezért csak csendben vezetett. A számomra húszperces utat öt alatt megtettük. Ez van. Sznob lettem. Hivatalosan is.

- Köszönöm a fuvart- erőltettem magamra mosolyt.

- Igazán nincs mit. Ez a dolgom- kacsintott a visszapillantóba a srác, és mikor kiszálltam, elhajtott.

Kábán léptem be a kis terembe, ahol GiGi az asztalon ücsörögve olvasott. Amikor meglátott, visítva félrehajította a lapot, és a nyakamba vetette magát.

- Szia-, öleltem meg nevetve.

- Minnieeeeee! Végre! Ma nagyon sokan jönnek, féltem, hogy egyedül maradok- kuncogott. – Hogy vagy?

- Öh. Furán- vallottam be. Gyorsan beszámoltam neki az egészről, ami ma reggel történt. JiHwan szemöldök ráncolva hallgatott.

- Fogalmam sincs, ki és miért csinálta ezt- ráztam a fejem.

- Olyan, mint egy rosszul megrendezett film- mosolyodott el. – Az illető biztos látott már egy-két romantikusabb jelenetet…

- Jaj, ne már, csak azt ne mondd, hogy mindjárt megérkezik a virágcsokrom a postással, és utána jövök csak rá, hogy ki volt az. Ez annyira nyálas és nem mellesleg lehetetlen- röhögtem el magam kínosan.

- Biztos vagy benne?- biccentett óvatosan az ajtó felé. Kíváncsian pillantottam oda.

Az ajkamra fagyott a mosoly.                                          

Ez most komoly?! Vagy ez csak valami vicc? Kandi kamera?!

Nem. Tényleg a futárszolgálat egyik embere állt előttem, kezében viszont csokor helyett egy papírt tartott.

Srácok~

Szórakozottan, elveszve a gondolataimban csatlakoztam a többiekhez, akik jókedvűen, nagyokat röhögve ettek. Leültem UKwoon és Minhyuk közé. A könyökömre támaszkodva, halvány mosollyal néztem, ahogy szórakoznak. Alig egy hete vagyok náluk, és máris ennyire a szívemhez nőttek. Igazán nehezemre esne elveszíteni őket. Nagyon megszerettem ez alatt mindannyiukat, még Zicot is, pedig ő aztán… Pff. Tömören ennyi lenne a véleményem. És akkor mindent elmondtam.

- Minnie, sírtál?- bökött meg Hyukkie kíváncsian.

A szemem akaratlanul is P.O-ra villant, aki némán eszegetett. Még csak rám sem nézett.

- Ööö… kicsit. De nem vészes- legyintettem.

- Miért sírtál?!- támadott le Kyung, szájában egy szivaccsal (?). Már rég feladtam, hogy megértsem, mit miért csinál.

- Csak úgy…

- Biztosan az exe miatt- vonta meg a vállát Taeil szórakozottan. – Igazán nem érdemes miatta egyetlen könnycseppet is ejtened- mosolygott rám kedvesen. – Csak egy szépfiú.

- Jah, hol vagyunk mi tőle?- bokszolt Kwoonie a vállamba vigyorogva. Mit ne mondjak. Lezsibbasztotta a karom. Lehet, hogy amputálni kellene? Hm. Nem ártana.

- Te mit izélsz, nem is láttad a fotót!- hőbörgött az előbbi felszólaló. – Én meg igen! Itt van, ni!- mutatta lelkesen.

- Te lenyúltad a képemet?!- figyeltem fel a körbejáró darabra. – Taeil!- ráncoltam a szemöldököm szemrehányóan.

- Pfúúú, de Barbie-képű- röhögte ki Jaehyo kíméletlenül.

Én elhiszem, hogy csak vigasztalni akartak, de nem igazán sikerült. Egyre rosszabbul éreztem magam. Fájt, hogy bántják HeeJunt, holott én szeretem. Minhyuk szó nélkül odébb tolta, UKwoon a vállát vonogatta rá, Taeil már látta. Kyungot meg abszolút nem érdekelte. Végül Jihoon előtt landolt a fotó. Egyetlen pillantást vetett rá. Jó hosszút. Elidőzött a tekintete a gyönyörű szemeken, a sápadt bőrön, az egész emberen. Végül nem reagált rá semmit, evett tovább. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt.

- Társasozunk?- vetette fel hirtelen Kyung.

Az este további része fergetegesre sikerült. A srácok előszedtek valahonnan egy igen poros Monopoly-t, aminek a tetején évezredes szutyok ült. Már attól elkezdtem röhögni, hogy Minhyuk véletlenül Jaehyo arcába fújta az egészet, amit kisebb vita követett. UKwoon a földön fetrengett, hangosan nyerítve a röhögéstől. Persze mindenki más is elkezdett nevetni. Rajta. Haha.

Szóval játszottunk pár partit, bár a tízedik után már kezdett kissé nevetségessé válni a sok kis hülye bábú. A legvégén már azon is nevettünk, hogy zöld.

- Kék- vihogta Kyung, majd hanyatt vágta magát.

- Ne, kérlek, fáj a hasam, kegyelem- gurguláztam.

- Hippilila- csillantak fel Jihoon szemei.

- Az hupilila, te nagyon sötét- vigyorodott el UKwoon.

- Kééééérlek- dőltem el. – Nagyon fááááj- kacagtam tovább. – Már nem bírom! Nem tehetitek ezt velem!

- Dehogynem! Sőt- jelent meg egy gonosz vigyor Minhyuk arcán. Galád módon közeledett. Pontosan tudtam, mire készül, de annyira röhögtem már előre, hogy képtelen voltam megmozdulni. Visítva tűrtem, hogy megcsikizzen. Csak vonaglottam végig a földön, és azon gondolkoztam, hogy bele lehet e halni hasizom-rángásba. Közel járhattam hozzá.

- Ez vicces volt- állapította meg Taeil a fotelből. Ők már rég a videojátéknál tartottak. Gyors a váltás…

- Nagyon- fújtam ki a hajam a szememből. – Halálra kínoztok itt engem- forgattam a szemeim, és feltápászkodtam a földről. – Megyek zuhanyozni.

- Oké.

Magamra zárva a fürdőszoba ajtót, kicsit ellazultam. Lehúztam magam a fal mellé, és vettem egy mély levegőt. Hihetetlen. Hat, csupa szív fiú vigyáz rám, és próbálnak jókedvre deríteni, mert nem akarnak sírni látni. Elmondhatatlanul jól esett. Még annak ellenére is, hogy majdnem kiszakadt a rekeszizmom a helyéről. Teljesen megérte.

A meleg víz még jobban rásegített a lazulásra. Hagytam, hogy végigcsorogjon az arcomon, a hajamon, az egész testemen, és ellazítsa az izmaimat. Lehet, hogy nem kéne ennyit gondolkoznom Jiho-n. De egyszerűen már az eleje óta nem tudom kiverni a fejemből. Vagy azért, mert állandóan ott van, és bosszant valamivel, vagy pedig azért, mert nincs velem. És mert állítólag „tetszik nekem”. Haha, röhögnöm kell. Illetve nem. Valahogy nem megy. Még arra sem méltó, hogy kiröhögjem. Tulajdonképpen, ha belegondolok, fogalmam sincs, miért utálom ennyire. Azon kívül, hogy kölcsönösen piszkáljuk a másikat, semmit nem ártott nekem. Beszólásokat pedig mástól is kaptam már. Érdekes, azokra nem reagáltam ennyire hevesen.

Magamra csavartam a törölközőm, és elvonultam a szobába átöltözni. A pizsamámba bújva elöntött az a kellemes érzés. Annyira jó, amikor a puha, selymes anyag a bőrödre simul, és egyből olyan érzésed támad, mintha hívogatna az ágy. Kiszökdécseltem a srácokhoz.

- Jó éjt- léptem oda mindegyikükhöz, és adtam nekik egy-egy puszit. Meglepődtek, de viszonozták a kis kirohanásomat.

- Aludj jól- ölelt magához P.O, és megsimogatta a nedves hajam. – És szárítsd meg a loboncod, mert még nem gyógyultál meg!

- Értettem- bólogattam. Visszasiettem a szobába, és bedőltem az ágyba. Úgy, ahogy voltam. Vizes hajjal. Betegen. Boldogan. És fájdalommal teli. Egyszerre. Alig vannak ambivalens érzéseim…

Engem akarsz becsapni?

Ez azért jelenthet valamit, nem? Vagy mégsem? Áh, tiszta idióta vagyok, bemesélem magamnak az egészet… Miért érdekelném? Egyáltalán mit foglalkozom én azzal, hogy Ő mit gondol?! Tojok a fejére! Bunkó!

Mérgesen feltápászkodtam a földről, és elkészítettem a második vacsorát. Szezámmagos csirke rizzsel. Csak UKwoon ne egye meg az egészet… Komolyan, diétára fogom! Csak zöldségen és vízen fog élni. Mint egy kecske. Én megcsinálom! Addig nem hagyom békén, ameddig nem hagyja a többieket is enni. Aztán elvetettem az ötletet. Túl lusta vagyok ahhoz, hogy minden pillanatban ott álljak mellette, figyelve, hogy mit zabál. Az ő baja.

Taeil besomfordált a konyhába, és óvatosan belekukkantott a tányérba.

- Nyami!- kiáltott fel csillogó szemekkel. – Vehetek egyet?

- Persze-, ültem fel a pultra mosolyogva. – Használd ki az alkalmat, amíg Kwoonie nincs itthon. Oda kéne kötözni a székhez, hogy ne tudjon hozzányúlni.

- Van jobb módszer is- vigyorodott el tele szájjal, majd a kérdő pillantásom látva folytatta. – Bekened valami csípőssel az egészet.

- Áh-, legyintettem nevetve. – Az nem elég meggyőző. Az csak csíp. Kinézem belőle, hogy úgyis megegyen mindent…

- Igaz- értett egyet, és evett még egy csirkét. – Olyan fincsi- nyalogatta a szája szélét.

- Egészségedre- mosolyodtam el. Szórakozottan forgattam az ujjaim között egy kanalat, és a gondolataimba merültem. Még mindig Zico-n kattogott az agyam. Miért nem bírom kiverni őt a fejemből? Pedig nem is érdekel. De jelen pillanatban Ő és HeeJun töltik ki a fejem kilencven százalékát. Ez annyira nem ér! Hülyeség. Totálisan. Megőrültem. Biztosan ez a hely meg ez a helyzet teszi. Szánalom, komolyan…

- Minnie!

- Tessék?- zökkentem vissza a valóságba. Nagyon úgy tűnt, hogy Taeil nem először szól. – Ne haragudj, messze jártam… Mondjad!

- Csak azt kérdeztem, hogy kinyitnád az ajtót? Tele a kezem- pillantott a tányérokkal tömött karjaira.

- Öhm. Persze-, csoszogtam az ajtó felé. Út közben hatalmasat trombitáltam a zsebkendőmbe, és felszisszentem. Fájt az orrom. Bár már jelentősen jobban éreztem magam a kamilla miatt, azért még mindig rázott a hideg. De legalább levegőt kaptam. Alig nyomtam le a kilincset, az ajtó kivágódott, és a kint állók rám zúdultak. Először is Kyung rontott be, roppant lovagiasan fellökve.

- Hé!- kiabáltam utána felháborodva, de nem igazán érdekelte. Elrohant a konyhába. Utána Minhyuk érkezett, aki át akart ugrani fölöttem, de megbotlott a lábamban, és elvágódott. Ezáltal sikerült eltörnie a sípcsontom, plusz a saját karját.

- Áú!- nyöszörögtük egyszerre.

- De béna vagy- röhögte ki Jaehyo Hyukkie-t, és vigyorogva elsétált. Micsoda népség! Nem zavarja őket, hogy egy NŐI LÉNY fekszik a földön?!

Amikor P.O belépett, teljes káosz fogadta. Minhyuk időközben négykézláb küzdötte magát, és Jaehyo után vetődött. Én pedig kényelmesen elhelyezkedtem a parkettán, és lehunytam a szemem. Jihoon leguggolt mellém, mire rámosolyogtam.

- Napozunk?- nevetett aranyosan.

- Napozunk- bólintottam vigyorogva. – Kwoonie-t és a főmajmot hol hagytad?- emeltem meg kicsit a fejem.

- Ó, UKwoon hyung már a konyhában van, a többiek szerintem éppen komoly küzdelmet vívnak azért a tányérért… JiHo hyung pedig nem jött. Útközben eszébe jutott, hogy a barátnőjénél alszik- vonta meg a vállát.

- Nagyszerű, addig sem kell elviselnem- pirultam el, pedig igazából szíven ütött a hír. Mert mit csinál egy fiú a barátnőjénél? Pont azt. Legszívesebben felpofoztam volna magam. Micsoda barom vagyok! Miért érdekel ez engem?! NEM ÉRDEKEL! Akkor. Sem. Érdekel. Felőlem csináljon, amit akar. Csak engem hagyjon békén. P.O egyből kiszúrta, hogy valami eltörött bennem a hír hallatára. Kétségtelenül ő a legjobb emberismerő a srácok közül.

- Jól vagy?- kérdezte óvatosan.

- Tessék? Ja, persze-, erőltettem magamra mosolyt. – Nem mész enni? Nem jut neked…- próbáltam meg elterelni a témát. Láthatóan nem győztem meg a maknae-t, mert még mindig összehúzott szemekkel fürkészett. – Mi az?- förmedtem rá ingerülten.

Jihoon felvonta a szemöldökét, de nem szólt egy szót sem. Felállt, megragadta a karom, behúzott a szobába, és lenyomott az ágyra. Becsukta az ajtót, és mellém ült. Én pedig bűnbánóan lehajtottam a fejem.

- Valami nem stimm veled. Tetszik, igaz?

- Mi? Nem, nem igaz!- tiltakoztam hevesen. – Ki nem állhatom! Bunkó és pökhendi. Az exem fényévekkel megelőzi- fintorogtam. – Ugyan már…

- Szóval tetszik neked- dőlt hátra vigyorogva.

- Nem is igaaaz!- nyafogtam.

- Cho-min, az arcodra van írva az ellenkezője. Tényleg. Engem akarsz becsapni?- ölelt magához kedvesen, mire a vállába temettem az arcom, és elsírtam magam. Ő pedig hagyta, hogy a könnyeim eláztassák a felsőjét.

- Akkor sem szeretem!- makacsoltam meg magam.

Az az igazság, hogy a szívem mélyén pontosan tudtam, hogy igaza van. De képtelen voltam elfogadni. Még hogy nekem Ő? Kizárt dolog! Az valami brutális félreértés lenne. Már csak azért sem szerethetem, mert HeeJunt sem felejtettem még el. Akkor meg hogy…? Sehogy. Kettő, nem szerethetsz valakit, aki a végtelenségig idegesít!

- Még az előzőt siratom!- törölgettem a szemem.

- Ki volt az előző?

- Valaki, akit nagyon szerettem. És aki akkora lyukat hagyott maga után, hogy a világegyetem sem tudná betömni- csuklott el a hangom. – Szerettem Őt- remegett meg a szám széle ismét.

- Sajnálom- simította meg Jihoon a hajam, és adott egy puszit a homlokomra. Én pedig beharaptam az ajkam, és nem engedtem, hogy több könny kicsorduljon a szememből. Elég. HeeJun elment. Teljesen felesleges többé szenvednem. El kell felejtenem. És én el FOGOM felejteni.

- Ne sajnáld. Nincs mit. Nem fontos- álltam fel. Kifújtam az orrom, és kicsit rendbe szedtem magam, hogy ne látszódjon a sírás. – Menjünk ki. A többiek szerintem már mindent megettek. De azért hátha hagytak neked is valamit…- mosolyogtam erőltetetten.

Amennyire könnyen megy a színészkedés idegenek előtt, annyira nehéz a „családod” előtt. Főleg, ha nincs egyetlen saját helyed sem, ahova bátran elvonulhatsz feltöltődni, ha besokalltál. Igen, így elég nehéz. De tartanom kell magam. Majd holnap beszélek GiGi-vel, kiadom magamból, és mire hazaérek, minden teljesen oké lesz. Mint általában.

Jihoon nem szólt semmit, csak felállt, és kiment. Egy röpke pillanatra megállt mellettem, mélyen a szemembe nézett. Megrázta a fejét, és a konyhába sietett. Remegve vettem egy mély levegőt. Kemény menet volt. Hihetőbbnek kell lennem, mielőtt másoknak is feltűnne, hogy szét vagyok esve.

Talpra állás

- Jesszusom, banditát játszol?- képedt el Taeil, mikor a kezébe nyomtam a bögréjét.

- Nem. Csak ez segít. Tudod, a kamilla gyógyhatású- kortyoltam a gőzölgő bögrébe. Kellemetlen érzés, amikor a forró tea eldugítja a szádat, a tömény virágillat pedig az orrod. De legalább kaptam levegőt rendesen. Kár volt magam Advil-lal tömni három napig. Leültem a kanapéra, és hátradöntöttem a fejem. Ah.

- Utasítva vagy, hogy cipelj haza?- mormoltam.

- Hát…

- Oké, értem. Amúgy is visszamentem volna, minimum a cuccaimért. De nem állt szándékomban világgá szökni. Csak…- sóhajtottam.

Taeil a kandallóhoz lépve a cuccaimat nézegette. Háttal állt nekem, így nem láttam az arcát. Hirtelen felém fordult, kezében egy képpel.

- Ő a pasid?- nyújtotta felém a fotót.

Ez volt az, amit nem kellett volna. Teljesen elfeledkeztem róla, hogy a polcon hagytam emlékül a kedvenc fotómat HeeJunról. Ez volt a legjobb. Gyönyörű kék szemei csillogtak, valamit nagyon nézett. Még emlékszem, hogy mennyire tiltakozott az ellen, hogy lefotózzam. De egy kis könyörgéssel bármire rá lehetett venni, többek között arra is, hogy fényképet csináljak róla. A végén már sorozatban gyártottam a remekműveket. Volt egy pár a takaró alatt, kukucskálós, párnacsatás, HeeJun a hajában tollakkal, nevetve, a strandon, a parkban, a kezünk, ujjaink összefonódása, csók…

Az ajkaim megremegtek, de sikerült megakadályoznom a könnyeim kibuggyanását.

- Csak volt- vettem egy mély levegőt, hogy elrejtsem a hangom remegését.  

- Oh. Bocsánat. Nem akartam…

- Á, nem fontos. Hagyd- legyintettem. Gyorsan a teámba kortyoltam. – Sokkal jobban vagyok, mehetünk- pattantam fel végül.

- De hát még csak most…

- Nem baj. Ha JoungRa nincs otthon, mehetünk vissza, de ha igen, beszélnem kell vele. Fontos.

Taeil szótlanul letette a bögrét, és elindult, hogy felvegye a cipőjét. Én egy pillanatra a pultnak támaszkodtam. A francba is! Utálom ezt az egészet… Tűnjön már el az életemből ez a fájdalom…

- Szerintem meg fog ölni- tippeltem.

- Nem hinném- nevetett. – Kiabálni sem szokott nagyon. Néha. De…

- Á, fölösleges magyaráznod- mosolyodtam el. – Ezer százalék.

Taeil kuncogva kinyitottam nekem az ajtót, majd beléptünk. JoungRa sajnos nem volt otthon, így egy kisebb kitérő után visszagyalogoltunk a buszhoz, és felszálltunk rá. Minden esetre jókat nevettünk és beszélgettünk. Egész úton azt találgattuk, hogy Zico mennyire lesz rám mérges.

A lakásban ijesztő csend fogadott. Gyanakodva bújtam ki a cipőmből, felakasztottam a kabátomat a fogasra, és óvatosan beljebb settenkedtem. A kamilla megtette a hatását- kidugult az orrom. Így, hogy már kaptam levegőt, sokkal könnyebb volt elviselnem a hidegrázást és a hörgést.

Meglepetésemre sehol senki. Zavartan fordultam Taeil-hez, aki megvonta a vállát. Ledobta magát a kanapéra. Felpolcolta a lábait, és bekapcsolta a tévét.

- Hát oké- indultam a cuccaim felé. Úgy gondoltam, hogy most már igazán ideje lenne melegítőbe bújni. Három napig pizsamában fetrengtem az ágyon, ma meg négy réteg pluszt cipeltem. Komolyan, mint egy medve. Pedig aztán nagyon nem hasonlítok vérbeli fenevadra. Kivéve, ha felhúznak…

Belebújtam a kedvenc szürke táncos nadrágomba és kerestem hozzá egy fehér felsőt. Így ni. A telefonomat töltőre téve beágyaztam. Hihetetlen. Ha én nem rakok rendet, őket nem zavarja?! Áh, pasik… Az vacsora a hűtőből eltűnt, tehát gyanítom, hogy ettek. Vagy ha nem, UKwoon elvitte magával csemegének. Felnevettem. Inkább csinálok még valami mást is, hátha éhesek lesznek. Apropó. Féltíz van! Hol lehetnek ilyenkor?

- Taeil!- kiabáltam be a nappaliba.

- Igen?

- Nem tudod, hova mentek?

- Passz. Egyikük sem veszi fel a telefont. Erős a gyanúm, hogy vagy lenémították magukat, vagy pedig itthon felejtették. Esetleg mindkettő. Várj, megpróbálom Jihoon-t, ő általában… Á! Szia. Hol vagytok? Mi?

Letettem a rizses zacskót, és fülelni kezdtem. Az ajtónak támaszkodva figyeltem Taeil összeráncolt homlokát. Túl halkra volt állítva a mobilja, így csak annyit hallottam, hogy P.O beszél, de hogy miről…

- Én? Itthon. Nem. De… Zico mondta? Tényleg? Ilyenkor? Oh… Értem. Aha. Mikor jöttök? Oké. Hello.

Sóhajtva messzire pöckölte a készüléket, és hátradöntötte a fejét. Felvontam a szemöldököm.

- Jiho mindenképpen utánad akart menni- közölte.

- Micsoda lovagiasság- mormoltam a nem létező bajszom alatt. – És?

- Most a házad előtt szobroznak. Fogalmam sincs, miért álldogálnak ott, nyilvánvaló, hogy nem vagy ott. Mindegy. Most hazajönnek.

Hitetlenkedve mentem vissza a konyhába. Amíg a rizs főtt, én a falnak támaszkodva lehúztam magam a tövébe. Zico utánam akart jönni? Az a majom? Minek? Mintha annyira érdekelném… És ezek szerint mégis. Elvégre utánam szaladt, mikor rájött, hogy leléptem. Ott az ajtóban kötötte be a cipőjét meg vette fel a kabátját! Ha!

Otthon, édes otthon

Még inkább arcomba húztam a kapucnit, és lehajtottam a fejem. Kénytelen leszek elmenni mellettük. Ha gyorsan kislisszanok a kapun, akkor már nem kell tartanom attól, hogy megtalálnak. Csak ez lesz necces…

- Kyung, passzolj!- kiabálta Jaehyo lelkesen ugrálva, hadonászva.

- Nemár, adjátok vissza a sapkáááááám- nyafizott Minhyuk, és komótosan a rapper felé vette az irányt. – Jihoon, kapd el!

A kis maknae felszökkent a levegőbe, de a ruhadarab pár centivel az ujjai fölött repült el. P.O hátravetődött. És egy tízpontos eséssel rám zuhant. Ennyit az észrevétlenségemről. Pedig már majdnem kijutottam!

- Ó, elnézést… Cho-min?- pislogott meglepetten közvetlen közelről az arcomba.

- Szia-, erőltettem magamra mosolyt.

 A következő pillanatban több dolog is történt egyszerre. Amíg mi Jihoonnal felkecmeregtünk a földről, addig az ajtó hangosan kivágódott, és megjelent Jiho kócos feje. Fél karjával akkor bújt bele a kabátjába, a másikban a sapkáját szorongatta. Cipőfűzői szélnek eresztve, ott húzta őket a földön. A srácok döbbenten nézték a szitkozódó leadert, aki gyorsan betűrte a fűzőit. Aztán felegyenesedett… és egyenesen Rám nézett. Rémesen ijesztő pillantással ajándékozott meg, és fenyegetően elindult felém.

- Oó- haraptam be tanácstalanul az ajkam. Toporogni kezdtem. Merre menjek? Mit csináljak?! Jesszus, ha ez most megfog, nekem végem… Tuti, hogy az ágyhoz láncol…

- Ne ácsorogjatok ott, kapjátok már el, lázas!- kiabált Zico ádázul, már majdnem odaért.

P.O utánam kapott, de kitértem a keze elől, majd a kapu felé lendültem. Márpedig én elmegyek! Majd visszajövök, de muszáj meglátogatnom JoungRa-t.

- Cho-min!

Villámgyorsan futásnak eredtem. A tüdőm szúrt és nagyon nehezen vettem a levegőt. Jó, nem ártott volna talán megvárni, amíg meggyógyulok, de… Nem viselem el még pár óráig ezt a majmot! Irritál.

- Menj utána! Gyerünk!

Basszus, ott a busz! A tömegközlekedési eszköz-, de szépen fogalmaztam…-, pont akkor gördült be a megállóba. Gyorsítottam. El kell érnem! Muszáj… Igaz, hogy nincs nálam bérlet, de majd veszek jegyet. A kabátomban mindig van apró. Már csak pár lépés választott el a padkától. Az utolsó pillanatban léptem fel a busz lépcsőjére, a sofőr akkor csukta az ajtókat. Hörögve, köhögve, fuldokolva magyaráztam neki, hogy egy jegyet kérek.

- Kérem, inkább üljön le, mielőtt még rosszul lesz- aggodalmaskodott az idősebb férfi.

- De… a… jegy- harákoltam tovább. A pasas legyintett.

- Üljön le.

Hálásan megköszöntem a kedvességét, és lerogytam a legközelebbi ülésre. Fejem a hűvös ablaknak támasztottam, és lehunytam a szemem. Megúsztam. Ideig-óráig legalábbis. Csak egyszer megyek vissza, Jiho lenyakaz…

- Teljesen elment az eszed?!- ült le mellém valaki zihálva.

Rémülten kaptam fel a fejem. Szerencsémre csak Taeil volt az. Kipirult az arca, sötét szemeivel tanácstalanul fürkészett. – Jól vagy?- kérdezte végül.

Bólintottam. Asszem teljesen elment a hangom…

- Hova megyünk?- kérdezte végül töprengve.

- A barátnőmhöz- motyogtam.

- Miért ilyenkor?

- Mert. Elegem van abból a majomból, nincs kedvem elviselni tovább. Felhúzott. És egyébként is. Azon kívül, hogy mondogatja, hogy feküdjek le, semmit nem csinál- panaszoltam.

Taeil elmosolyodott, és magához húzott. A fejem a vállára támasztottam, és ismét lehunytam a szemem. Jól esett, hogy ilyen kedves. Simán összeszidhatott, és visszaráncigálhatott volna, de nem tette. Némán utazott velem.

- Azt ugye tudod, hogy szörnyen felhúztad?

- És?- vontam meg a vállam, ahogy néztem az elsuhanó tájat.

Az ég sötétszürke volt, alaposan beborult. Remélem, nem fog esni. Így is elég beteg vagyok, sőt, ha nem sikerült összeszednem egy tüdőgyulladást, akkor profizmus a köbön. Bár ez szinte kizárt, úgyhogy még pár napig nyomni fogom az ágyat. Jobb esetben Zico ágyában.

- Csak úgy mondom.

- Nagyon le fog szidni?- kérdeztem megszeppenve, a hatalmas dühkitörésre gondolva. Bár mióta összekerültünk, Jiho még sosem kiabált velem, minden esetre simán kinéztem belőle, hogy ordítson egy sort.

- Attól függ.

- Mitől?

- Hogy mennyire fázol meg.

- Oh. Hát persze- motyogtam gúnyosan. Felálltam, Taeil pedig követett. Leszálltunk. Vacogva szorosabbra húztam magamon a kabátot. A rengeteg ruha ellenére is rázott a hideg, és azt hittem odafagyok. Dideregve sétáltunk egymás mellett, egyikünk sem szólt egy szót sem. Taeil, akárcsak P.O, pontosan tudja, mikor kell csöndben maradni. Alapvetően vidámnak és mosolygósnak ismertem meg, akinek be nem áll a csipogója, de kivételesen kellemesen csalódtam. Kifújtam az orrom. Amikor befordultunk az utcába, ahol lakom, akaratlanul is feldobódtam. Imádtam a lakásom, az egész házat, a kerttel és mindennel együtt. A lábtörlő alól előkotortam a pótkulcsot, és benyitottam.

- Végre- sóhajtottam fáradtan. Az előszobában ledobtam a cipőm, majd a konyhába siettem. A mosogatóban még ott volt a két kávéscsésze, mivel nem mostam el a sofőr után. Elmosolyodtam. Szórakozottan kapcsoltam be a vízforralót.

- Kérsz teát?- fordultam Taeil-hez.

- Aha, köszi.

Amíg a filterek áztak, én felbaktattam az emeletre előkeresni a gyógyszerem. Szedhetek én akármennyi antibiotikumot meg vicikvacakot, nekem egyetlen egy dolog segít. De ez a gyógyszer mindig. A kamillás kendőm.

Jó, lehet, hogy gagyin hangzik, de tényleg. Elég csak az arcom elé kötnöm egy kis ideig, máris sokkal jobban érzem magam. Az ágyra hajítottam a kabátomat meg a három pulóver közül kettőt. A gyógyszeres dobozból elővettem a kamillás kendőt, majd az arcom elé erősítettem. Így ni.