Vallomások

- Kijönnél egy percre?

- Nem, nem érek rá- tértem vissza a jelenbe. – Még van itt pár ember, akit ki kell…

- Fontos lenne- lépett közelebb.

- Nem érdekel- préseltem össze az ajkam, és visszafordultam KiSeop-hoz. – Csukd be a szemed!

Szegény, annyira megijedt, hogy azonnal lehunyta a szemeit.

A mellettem álló személy ajkait fájdalmas sóhaj hagyta el, majd az ujjai a csuklómra fonódtak.

- Egyetlen percet kérek- suttogta halkan, és kiráncigált a teremből. Akármennyire is tiltakoztam, akármennyire is toporzékoltam, hogy eresszen el, nem tette. A folyosón elengedett, és elállta az ajtót. A szemem szikrákat szórt, egyszerre voltam őrülten összezavarodott, és elmondhatatlanul dühös. Valamint ezt a két érzést megfűszerezte egy csipetnyi aggodalom, hogy GiGi egyedül maradt, és a srácok nem késhetnek többet. Így is negyed órás volt a csúszás.

- Woo Jiho, mégis mi a fenét keresel itt?- túrtam a hajamba ingerülten.

A gyönyörű barna szempár megállapodott az arcomon, és engem fürkészett. Nyugodtabb helyzetben garantáltan elpirultam volna, de mégsem tettem. Annyira lefoglalt, hogy visszamehessek végre, hogy egyszerűen képtelen voltam értékelni, hogy itt áll előttem.

- Nézz rám- kérte csendesen.

Teljesítettem a kérését. Mélyen a tekintetébe fúrtam a sajátomat, közben pedig idegesen doboltam a lábammal. Hi-he-tet-le-nül romantikus.

- Tessék-, préseltem ki magamból. – Mit keresel itt?- ismételtem.

- Szakítottam a barátnőmmel- hajtotta le a fejét óvatosan.

Annyira váratlanul ért ez a mondat. Egyáltalán nem voltam felkészülve rá, és sehova sem tudtam elraktározni az információt.

- És? Most mit vársz tőlem? Hogy a nyakadba boruljak, és vigasztaljalak?- csúszott ki a számon az első reakcióm azonnal. – Egyáltalán miért nekem mondod el ezt?

Nem tudom, mi ütött belém. Talán összezavarodtam. Vagy csak szimplán váratlanul ért ez az egész. Az agyam képtelen volt befogadni az infót, de mivel válaszolnom kellett, a szám beszélt helyettem. Nem éppen kedvesen.

- Csak…- szívta be a levegőt, majd hangosan kifújta. – Fogalmam sincs.

- Cho-miiiiiiin, kérlek- könyörgött GiGi a szobából, miközben sajgó csuklóját masszírozta.

- Sajnálom. Nem tudok erre mit mondani- kerültem meg. – Majd megbeszéljük máskor, most dolgom van.

Mikor végeztünk a UKiss-el, JiHwan elrohant találkozni SeungRi-vel. Hm, viszonylag hamar összejön nekik, úgy látom. Mosolyogva öleltem meg GiGi-t, és biztosítottam arról, szorítok neki. Miután lelket öntöttem belé-, nem, nem fog elrontani semmit, nem megy neki semminek és nem lesz semmi baj-, én is összepakoltam. Nincs mese, ezer százalék, hogy ínhüvelygyulladást kaptam. De jó. Kerítettem valahonnan egy fáslit, és a karomra kötöttem. Így ni. Bedobáltam a táskámba mindent, telefon, bérlet, fülhallgató, pénztárca, satöbbi. Úgy terveztem, hogy mielőtt még elmegyek a táncterembe, hazaugrom enni valamit. Farkas éhesnek éreztem magam. Kilépve az épületből szorosabbra húztam magamon a kabátom. Nem állt szándékomban ismét megfázni. Alig tettem két lépést, lefékezett előttem a limuzin. JaeHyung mosolyogva integetett.

- Szia-, zuttyantam be hátulra.

- Szia. Milyen napod volt?- kérdezte, és elindult.

- Fárasztó… Megint a titokzatos lovag küldött értem?

- Aha. Azt mondta eléggé esőre áll, vigyelek haza anélkül, hogy megfáznál közben. Mellesleg csiripelték a madarak, hogy még meg sem gyógyultál- vetett rám egy pajkos pillantást a visszapillantóból.

- Khm. Lehetséges- pirultam el kissé.

Kiszállva még egyszer megköszöntem neki, hogy furikázott ma, majd felfelé indultam. Valószínűleg senki sincs otthon. A srácok a stúdióban vannak, legalábbis Taeil tegnap mintha említette volna, hogy elkezdik felvenni a dalokat. Végül is teljesen mindegy, a lényeg, hogy próbán ott legyenek. Az ajtó előtt megállva könyékig eltűntem a táskámban, hogy előkeressem a kulcsom. A fenébe. Miért az alján kell lennie? Már éppen bedugtam volna a zárba, mikor valami megütötte a fülem. Gitárszó. Valaki gitározott! Na, mégiscsak itthon van valaki? Vajon ki?

Nesztelenül nyitottam be az előszobába, és némán kibújtam a cipőmből. Valami lassú, szerelmes szám szólt. Ezer közül is felismertem volna a hangját. Jiho… A táskámat fél vállamra engedve odasettenkedtem a dolgozó ajtajához, és a falnak támasztottam a fejem. Zico háttal ült nekem, úgy pengette a húrokat, közben pedig dúdolgatott. Néha elölről kezdte, vagy áthúzott valamit a kottán, de egyébként szinte megállás nélkül játszott. Felismertem azt a dalt, amit tegnap énekelt nekem. Mintha egy évezreddel ezelőtt történt volna, nem pedig alig huszonnégy órája. Hihetetlen.

Néha mintha elcsuklott volna a hangja, de rendíthetetlenül énekelt tovább. Leírhatatlan érzés, amikor rájössz, hogy mekkora egy dög vagy. Mert leesett. Ő küldte nekem a kocsit. Ő csinálta a reggelit is. Hazajött reggel, korán, csak azért, hogy nekem kedveskedjen. Azért jött be hozzám, hogy elmondja- szakított a barátnőjével. Mert tegnap a fejéhez vágtam, hogy menjen és szórakozzon vele, engem meg hagyjon békén. Úgy tűnik remekül szórakoztak.

Mi tagadás, meghatódtam. A számhoz emeltem a kezem, és befogtam, hogy ne hallatszódjon a szipogás. A könnyeim elárasztották a szemem, és igen erősen kellett felfelé pislognom, hogy ki ne buggyanjanak. Szaggatottan vettem egy mélyebb levegőt, és gyorsan megtöröltem az arcom. Áruló nedvesség, mindig kicsúszik.

Azzal a mozdulattal, ahogy a pulcsim ujját végighúztam az arcomon, a táskám megcsúszott a vállamon, és hatalmas puffanással ért földet. Huppsz…

A gitárszó elhalt, én pedig legszívesebben elsüllyedtem volna a föld alá. Hirtelen oltári nagy hülyeségnek tűnt az egész elméletem. Á. Biztosan nem miattam sír. Biztosan fáj, hogy szakított azzal a lánnyal. És csak azért jött hozzám, mert a srácokkal erről nem szívesen beszélne. Kizárt, hogy bármit is érezne irántam. Á…

- B-bocsánat- hebegtem, mikor a tekintete megállapodott rajtam. – Kopp-kopp- tettem hozzá zavartan lehajtva a fejem. Az arcom lángolt, és szerintem kiült rá az összes érzésem. Vannak esetek, amikor kitűnően tudok maszkot ölteni, és elrejteni az arcomat. De előtte nem megy. Sem előtte, sem P.O előtt. Képtelen vagyok rájuk úgy mosolyogni, hogy ne jelenjen meg valami árulkodó jel. Most azonban az egész porba hullott, nem csak egy része. A színjáték többé nem létezett. Ahogy rám nézett, mindent láthatott, amit titkoltam előtte, és magam előtt is.

- Mióta állsz ott?- kérdezte halkan.

- Fogalmam sincs- suttogtam vissza. – Talán tíz perce…

Lehunyta a szemét, és egy percig nem szólt semmit. Én is csak ücsörögtem a földön-, mert lehajoltam a cuccomért, aztán inkább leültem. Képtelen voltam levenni róla a pillantásom, inkább csak figyeltem az arca minden rezdülését. Először összeszorította a szemeit, aztán felnézett a plafonra. Beharapta az alsó ajkát, pislogott kettőt, vett egy mély levegőt. Végül megint rám nézett.

- Sajnálom- tört ki belőlem váratlanul. Nem csak őt sikerült meglepnem, hanem saját magam is. – Nem akartam annyira bunkó lenni veled ma, csak… tisztára kiborított, hogy nekem jöttél azzal az egésszel…

Olyan hirtelen állt fel, és lépett oda hozzám, hogy belém fojtotta a szót. Még a szám is nyitva maradt. Leguggolt elém, majd törökülésben elhelyezkedve még közelebb csúszott hozzám. A szívem meglódult, és egy forró hullám söpört végig rajtam. Olyan volt, mintha a belsőm egyenletesen olvadni kezdene. A gyomrom gombostűnyire zsugorodott, minden porcikám remegett, és lángolt az arcom.

- Tegnap legszívesebben megöltelek volna, remélem, tudod- tanulmányozta a kezét zavartan.

Legalább nem csak én érzem magam zavarban. Ezt azért jó tudni.

- Sejtem…

- Mikor mondom, hogy ne menj el, erre nemcsak kimész a hidegbe, hanem még rohansz is. Majdnem utolértelek. Majdnem. De Taeil megelőzött- fintorodott el.

- És azt miért baj?- biggyesztettem le a szám sarkát.

- Mert nem tudtam, hova mész! Küldtem neked SMS-t, de a telefonod nálam maradt, erre pedig csak későn jöttem rá. Akkor írtam Taeil-nek, de csak annyi jött vissza, hogy fogalma sincs, merre mentek. És nem írt többet. Egy betűt se. Gondoltam, hogy hazaugrottál, ezért odamentünk, de akármennyit álltam az ajtód előtt, semmi értelmes nem jutott eszembe. A többiek a megmondhatói, hogy az ajtó előtt ácsorogtam, mint egy hülye, és bámultam a kilincset. Fogalmam sem volt róla, hogy mit gondolsz rólam. Tudtam, hogy teljes szívedből gyűlölsz, és ez… tegnapra fájdalmassá vált.

- Nem értem…- hebegtem.

- Annyira fura vagy- emelte rám a pillantását. – Az egyik pillanatban úgy mosolyogsz rám, mintha én lennék a legjobb dolog az életedben, a másikban pedig hallom, hogy utálsz. A koncert után szöget ütöttél a fejembe. Tetszett a stílusod, tetszett a flegmaságod, és az, hogy olyan közvetlen vagy. Nyugodtan reagáltál mindenre, még csak hisztériás görcsöt sem kaptál amiatt, hogy megjelentünk nálad reggel. Hanem tök nyugisan leálltál olvasni…

- Azóta sem tudom, hogy Edward megcsókolta e Bellát- sóhajtottam szomorúan.

- Én tudom- tolta elém a Twiligh egyik példányát. Az egyik lap sarka be volt hajtva. Döbbenten nyitottam ki a könyvet, és a behajtott lapra meredtem.

- Te elolvastad?- suttogtam.

- Aha… érdekelt, hogy miért bújtad annyira. Elég nyálas- túrt a hajába fintorogva.

- És… miért csináltál reggelit? Meg a kocsi… miért?- tört ki belőlem. Ha már elkezdte elmondani a történetet, tudni szeretném a végét.

- Délután elmentem a… az exemhez- mosolyodott el halványan. – És beszélgettünk. Rájöttünk, hogy egyikünk sem érzi már magát annyira szerelmesnek, sőt, soha nem is voltunk azok. Viszonylag rendesen le tudtuk zárni, aminek örültem. Eléggé bántott volna, ha sírni látom. Nem szeretem sírni látni az embereket.

- És mikor jöttél haza?

- Este. Már aludtál. Sőt, Jihoon kivételével mindenki aludt már. Ő engem várt. Látta rajtam már napokkal ezelőtt, hogy nem teljesen vagyok rendben. Ahogy lepakoltam, a kezembe nyomott egy fotót. Valami Barbie-baba feelingű srác volt rajta- rázta meg a fejét szörnyülködve.

- Naaa! Nem fikázzuk az exem!- csattantam fel.

- Bocsánat- jelent meg halvány mosoly a szája sarkában, mire megint megdobbant a szívem. – Szóval kiborultam. Főleg mikor P.O megemlítette, hogy megint sírtál miatta. Egész este ott feküdtem melletted, és az arcodat néztem. Idiótának éreztem magam. Egy hatalmas baromnak. Fogalmam sem volt róla, mit kezdjek most ezzel az egésszel. Az érzés… áh, távol áll tőlem- legyintett.

- Úgy bírnám, ha egyszer nem játszanál macsót- sóhajtottam fel mérgesen. – Távol áll tőled, mi?- forgattam a szemem mormogva.

- Talán…- mosolygott rejtélyesen, majd rövid szünet után folytatta. – Szóval… ahogy néztelek… álmodban egyszer csak megfordultál, és elmosolyodtál. Aztán annyit mondtál, hogy „szeretlek”. És ez olyan volt… mintha ébren lennél. Először megijedtem, hogy felkeltél, és kiabálni fogsz velem, hogy mit keresek ott, de rájöttem, hogy alszol.

- És a stúdióban?- kérdeztem megilletődötten.

- Hát egy kicsit sikerült darabokra törnöd a szívem- nevetett fel keserűen. – Annyit láttam rajtad, hogy nem érdekel. Hogy abszolút hidegen hagy az egész. Csak annyit mondtál, hogy „És? Most mit vársz tőlem? Hogy a nyakadba boruljak, és vigasztaljalak?” Igen. Ha már így rákérdeztél, jól esett volna- rázta meg a fejét. – De nem mondtam. Totális megsemmisülés. Elfogadtam, hogy ez a véleményed… Még ha pokolian fáj is.

- Akkor ez most burkolt szerelmi vallomás volt?- haraptam be az alsó ajkam elpirulva.

- Hát… valami olyasmi- vakarta meg a tarkóját tanácstalanul. – És te? Megint a fejemhez vágod, hogy milyen szemét vagyok?