Talpra állás

- Jesszusom, banditát játszol?- képedt el Taeil, mikor a kezébe nyomtam a bögréjét.

- Nem. Csak ez segít. Tudod, a kamilla gyógyhatású- kortyoltam a gőzölgő bögrébe. Kellemetlen érzés, amikor a forró tea eldugítja a szádat, a tömény virágillat pedig az orrod. De legalább kaptam levegőt rendesen. Kár volt magam Advil-lal tömni három napig. Leültem a kanapéra, és hátradöntöttem a fejem. Ah.

- Utasítva vagy, hogy cipelj haza?- mormoltam.

- Hát…

- Oké, értem. Amúgy is visszamentem volna, minimum a cuccaimért. De nem állt szándékomban világgá szökni. Csak…- sóhajtottam.

Taeil a kandallóhoz lépve a cuccaimat nézegette. Háttal állt nekem, így nem láttam az arcát. Hirtelen felém fordult, kezében egy képpel.

- Ő a pasid?- nyújtotta felém a fotót.

Ez volt az, amit nem kellett volna. Teljesen elfeledkeztem róla, hogy a polcon hagytam emlékül a kedvenc fotómat HeeJunról. Ez volt a legjobb. Gyönyörű kék szemei csillogtak, valamit nagyon nézett. Még emlékszem, hogy mennyire tiltakozott az ellen, hogy lefotózzam. De egy kis könyörgéssel bármire rá lehetett venni, többek között arra is, hogy fényképet csináljak róla. A végén már sorozatban gyártottam a remekműveket. Volt egy pár a takaró alatt, kukucskálós, párnacsatás, HeeJun a hajában tollakkal, nevetve, a strandon, a parkban, a kezünk, ujjaink összefonódása, csók…

Az ajkaim megremegtek, de sikerült megakadályoznom a könnyeim kibuggyanását.

- Csak volt- vettem egy mély levegőt, hogy elrejtsem a hangom remegését.  

- Oh. Bocsánat. Nem akartam…

- Á, nem fontos. Hagyd- legyintettem. Gyorsan a teámba kortyoltam. – Sokkal jobban vagyok, mehetünk- pattantam fel végül.

- De hát még csak most…

- Nem baj. Ha JoungRa nincs otthon, mehetünk vissza, de ha igen, beszélnem kell vele. Fontos.

Taeil szótlanul letette a bögrét, és elindult, hogy felvegye a cipőjét. Én egy pillanatra a pultnak támaszkodtam. A francba is! Utálom ezt az egészet… Tűnjön már el az életemből ez a fájdalom…

- Szerintem meg fog ölni- tippeltem.

- Nem hinném- nevetett. – Kiabálni sem szokott nagyon. Néha. De…

- Á, fölösleges magyaráznod- mosolyodtam el. – Ezer százalék.

Taeil kuncogva kinyitottam nekem az ajtót, majd beléptünk. JoungRa sajnos nem volt otthon, így egy kisebb kitérő után visszagyalogoltunk a buszhoz, és felszálltunk rá. Minden esetre jókat nevettünk és beszélgettünk. Egész úton azt találgattuk, hogy Zico mennyire lesz rám mérges.

A lakásban ijesztő csend fogadott. Gyanakodva bújtam ki a cipőmből, felakasztottam a kabátomat a fogasra, és óvatosan beljebb settenkedtem. A kamilla megtette a hatását- kidugult az orrom. Így, hogy már kaptam levegőt, sokkal könnyebb volt elviselnem a hidegrázást és a hörgést.

Meglepetésemre sehol senki. Zavartan fordultam Taeil-hez, aki megvonta a vállát. Ledobta magát a kanapéra. Felpolcolta a lábait, és bekapcsolta a tévét.

- Hát oké- indultam a cuccaim felé. Úgy gondoltam, hogy most már igazán ideje lenne melegítőbe bújni. Három napig pizsamában fetrengtem az ágyon, ma meg négy réteg pluszt cipeltem. Komolyan, mint egy medve. Pedig aztán nagyon nem hasonlítok vérbeli fenevadra. Kivéve, ha felhúznak…

Belebújtam a kedvenc szürke táncos nadrágomba és kerestem hozzá egy fehér felsőt. Így ni. A telefonomat töltőre téve beágyaztam. Hihetetlen. Ha én nem rakok rendet, őket nem zavarja?! Áh, pasik… Az vacsora a hűtőből eltűnt, tehát gyanítom, hogy ettek. Vagy ha nem, UKwoon elvitte magával csemegének. Felnevettem. Inkább csinálok még valami mást is, hátha éhesek lesznek. Apropó. Féltíz van! Hol lehetnek ilyenkor?

- Taeil!- kiabáltam be a nappaliba.

- Igen?

- Nem tudod, hova mentek?

- Passz. Egyikük sem veszi fel a telefont. Erős a gyanúm, hogy vagy lenémították magukat, vagy pedig itthon felejtették. Esetleg mindkettő. Várj, megpróbálom Jihoon-t, ő általában… Á! Szia. Hol vagytok? Mi?

Letettem a rizses zacskót, és fülelni kezdtem. Az ajtónak támaszkodva figyeltem Taeil összeráncolt homlokát. Túl halkra volt állítva a mobilja, így csak annyit hallottam, hogy P.O beszél, de hogy miről…

- Én? Itthon. Nem. De… Zico mondta? Tényleg? Ilyenkor? Oh… Értem. Aha. Mikor jöttök? Oké. Hello.

Sóhajtva messzire pöckölte a készüléket, és hátradöntötte a fejét. Felvontam a szemöldököm.

- Jiho mindenképpen utánad akart menni- közölte.

- Micsoda lovagiasság- mormoltam a nem létező bajszom alatt. – És?

- Most a házad előtt szobroznak. Fogalmam sincs, miért álldogálnak ott, nyilvánvaló, hogy nem vagy ott. Mindegy. Most hazajönnek.

Hitetlenkedve mentem vissza a konyhába. Amíg a rizs főtt, én a falnak támaszkodva lehúztam magam a tövébe. Zico utánam akart jönni? Az a majom? Minek? Mintha annyira érdekelném… És ezek szerint mégis. Elvégre utánam szaladt, mikor rájött, hogy leléptem. Ott az ajtóban kötötte be a cipőjét meg vette fel a kabátját! Ha!