Engem akarsz becsapni?

Ez azért jelenthet valamit, nem? Vagy mégsem? Áh, tiszta idióta vagyok, bemesélem magamnak az egészet… Miért érdekelném? Egyáltalán mit foglalkozom én azzal, hogy Ő mit gondol?! Tojok a fejére! Bunkó!

Mérgesen feltápászkodtam a földről, és elkészítettem a második vacsorát. Szezámmagos csirke rizzsel. Csak UKwoon ne egye meg az egészet… Komolyan, diétára fogom! Csak zöldségen és vízen fog élni. Mint egy kecske. Én megcsinálom! Addig nem hagyom békén, ameddig nem hagyja a többieket is enni. Aztán elvetettem az ötletet. Túl lusta vagyok ahhoz, hogy minden pillanatban ott álljak mellette, figyelve, hogy mit zabál. Az ő baja.

Taeil besomfordált a konyhába, és óvatosan belekukkantott a tányérba.

- Nyami!- kiáltott fel csillogó szemekkel. – Vehetek egyet?

- Persze-, ültem fel a pultra mosolyogva. – Használd ki az alkalmat, amíg Kwoonie nincs itthon. Oda kéne kötözni a székhez, hogy ne tudjon hozzányúlni.

- Van jobb módszer is- vigyorodott el tele szájjal, majd a kérdő pillantásom látva folytatta. – Bekened valami csípőssel az egészet.

- Áh-, legyintettem nevetve. – Az nem elég meggyőző. Az csak csíp. Kinézem belőle, hogy úgyis megegyen mindent…

- Igaz- értett egyet, és evett még egy csirkét. – Olyan fincsi- nyalogatta a szája szélét.

- Egészségedre- mosolyodtam el. Szórakozottan forgattam az ujjaim között egy kanalat, és a gondolataimba merültem. Még mindig Zico-n kattogott az agyam. Miért nem bírom kiverni őt a fejemből? Pedig nem is érdekel. De jelen pillanatban Ő és HeeJun töltik ki a fejem kilencven százalékát. Ez annyira nem ér! Hülyeség. Totálisan. Megőrültem. Biztosan ez a hely meg ez a helyzet teszi. Szánalom, komolyan…

- Minnie!

- Tessék?- zökkentem vissza a valóságba. Nagyon úgy tűnt, hogy Taeil nem először szól. – Ne haragudj, messze jártam… Mondjad!

- Csak azt kérdeztem, hogy kinyitnád az ajtót? Tele a kezem- pillantott a tányérokkal tömött karjaira.

- Öhm. Persze-, csoszogtam az ajtó felé. Út közben hatalmasat trombitáltam a zsebkendőmbe, és felszisszentem. Fájt az orrom. Bár már jelentősen jobban éreztem magam a kamilla miatt, azért még mindig rázott a hideg. De legalább levegőt kaptam. Alig nyomtam le a kilincset, az ajtó kivágódott, és a kint állók rám zúdultak. Először is Kyung rontott be, roppant lovagiasan fellökve.

- Hé!- kiabáltam utána felháborodva, de nem igazán érdekelte. Elrohant a konyhába. Utána Minhyuk érkezett, aki át akart ugrani fölöttem, de megbotlott a lábamban, és elvágódott. Ezáltal sikerült eltörnie a sípcsontom, plusz a saját karját.

- Áú!- nyöszörögtük egyszerre.

- De béna vagy- röhögte ki Jaehyo Hyukkie-t, és vigyorogva elsétált. Micsoda népség! Nem zavarja őket, hogy egy NŐI LÉNY fekszik a földön?!

Amikor P.O belépett, teljes káosz fogadta. Minhyuk időközben négykézláb küzdötte magát, és Jaehyo után vetődött. Én pedig kényelmesen elhelyezkedtem a parkettán, és lehunytam a szemem. Jihoon leguggolt mellém, mire rámosolyogtam.

- Napozunk?- nevetett aranyosan.

- Napozunk- bólintottam vigyorogva. – Kwoonie-t és a főmajmot hol hagytad?- emeltem meg kicsit a fejem.

- Ó, UKwoon hyung már a konyhában van, a többiek szerintem éppen komoly küzdelmet vívnak azért a tányérért… JiHo hyung pedig nem jött. Útközben eszébe jutott, hogy a barátnőjénél alszik- vonta meg a vállát.

- Nagyszerű, addig sem kell elviselnem- pirultam el, pedig igazából szíven ütött a hír. Mert mit csinál egy fiú a barátnőjénél? Pont azt. Legszívesebben felpofoztam volna magam. Micsoda barom vagyok! Miért érdekel ez engem?! NEM ÉRDEKEL! Akkor. Sem. Érdekel. Felőlem csináljon, amit akar. Csak engem hagyjon békén. P.O egyből kiszúrta, hogy valami eltörött bennem a hír hallatára. Kétségtelenül ő a legjobb emberismerő a srácok közül.

- Jól vagy?- kérdezte óvatosan.

- Tessék? Ja, persze-, erőltettem magamra mosolyt. – Nem mész enni? Nem jut neked…- próbáltam meg elterelni a témát. Láthatóan nem győztem meg a maknae-t, mert még mindig összehúzott szemekkel fürkészett. – Mi az?- förmedtem rá ingerülten.

Jihoon felvonta a szemöldökét, de nem szólt egy szót sem. Felállt, megragadta a karom, behúzott a szobába, és lenyomott az ágyra. Becsukta az ajtót, és mellém ült. Én pedig bűnbánóan lehajtottam a fejem.

- Valami nem stimm veled. Tetszik, igaz?

- Mi? Nem, nem igaz!- tiltakoztam hevesen. – Ki nem állhatom! Bunkó és pökhendi. Az exem fényévekkel megelőzi- fintorogtam. – Ugyan már…

- Szóval tetszik neked- dőlt hátra vigyorogva.

- Nem is igaaaz!- nyafogtam.

- Cho-min, az arcodra van írva az ellenkezője. Tényleg. Engem akarsz becsapni?- ölelt magához kedvesen, mire a vállába temettem az arcom, és elsírtam magam. Ő pedig hagyta, hogy a könnyeim eláztassák a felsőjét.

- Akkor sem szeretem!- makacsoltam meg magam.

Az az igazság, hogy a szívem mélyén pontosan tudtam, hogy igaza van. De képtelen voltam elfogadni. Még hogy nekem Ő? Kizárt dolog! Az valami brutális félreértés lenne. Már csak azért sem szerethetem, mert HeeJunt sem felejtettem még el. Akkor meg hogy…? Sehogy. Kettő, nem szerethetsz valakit, aki a végtelenségig idegesít!

- Még az előzőt siratom!- törölgettem a szemem.

- Ki volt az előző?

- Valaki, akit nagyon szerettem. És aki akkora lyukat hagyott maga után, hogy a világegyetem sem tudná betömni- csuklott el a hangom. – Szerettem Őt- remegett meg a szám széle ismét.

- Sajnálom- simította meg Jihoon a hajam, és adott egy puszit a homlokomra. Én pedig beharaptam az ajkam, és nem engedtem, hogy több könny kicsorduljon a szememből. Elég. HeeJun elment. Teljesen felesleges többé szenvednem. El kell felejtenem. És én el FOGOM felejteni.

- Ne sajnáld. Nincs mit. Nem fontos- álltam fel. Kifújtam az orrom, és kicsit rendbe szedtem magam, hogy ne látszódjon a sírás. – Menjünk ki. A többiek szerintem már mindent megettek. De azért hátha hagytak neked is valamit…- mosolyogtam erőltetetten.

Amennyire könnyen megy a színészkedés idegenek előtt, annyira nehéz a „családod” előtt. Főleg, ha nincs egyetlen saját helyed sem, ahova bátran elvonulhatsz feltöltődni, ha besokalltál. Igen, így elég nehéz. De tartanom kell magam. Majd holnap beszélek GiGi-vel, kiadom magamból, és mire hazaérek, minden teljesen oké lesz. Mint általában.

Jihoon nem szólt semmit, csak felállt, és kiment. Egy röpke pillanatra megállt mellettem, mélyen a szemembe nézett. Megrázta a fejét, és a konyhába sietett. Remegve vettem egy mély levegőt. Kemény menet volt. Hihetőbbnek kell lennem, mielőtt másoknak is feltűnne, hogy szét vagyok esve.