Otthon, édes otthon

Még inkább arcomba húztam a kapucnit, és lehajtottam a fejem. Kénytelen leszek elmenni mellettük. Ha gyorsan kislisszanok a kapun, akkor már nem kell tartanom attól, hogy megtalálnak. Csak ez lesz necces…

- Kyung, passzolj!- kiabálta Jaehyo lelkesen ugrálva, hadonászva.

- Nemár, adjátok vissza a sapkáááááám- nyafizott Minhyuk, és komótosan a rapper felé vette az irányt. – Jihoon, kapd el!

A kis maknae felszökkent a levegőbe, de a ruhadarab pár centivel az ujjai fölött repült el. P.O hátravetődött. És egy tízpontos eséssel rám zuhant. Ennyit az észrevétlenségemről. Pedig már majdnem kijutottam!

- Ó, elnézést… Cho-min?- pislogott meglepetten közvetlen közelről az arcomba.

- Szia-, erőltettem magamra mosolyt.

 A következő pillanatban több dolog is történt egyszerre. Amíg mi Jihoonnal felkecmeregtünk a földről, addig az ajtó hangosan kivágódott, és megjelent Jiho kócos feje. Fél karjával akkor bújt bele a kabátjába, a másikban a sapkáját szorongatta. Cipőfűzői szélnek eresztve, ott húzta őket a földön. A srácok döbbenten nézték a szitkozódó leadert, aki gyorsan betűrte a fűzőit. Aztán felegyenesedett… és egyenesen Rám nézett. Rémesen ijesztő pillantással ajándékozott meg, és fenyegetően elindult felém.

- Oó- haraptam be tanácstalanul az ajkam. Toporogni kezdtem. Merre menjek? Mit csináljak?! Jesszus, ha ez most megfog, nekem végem… Tuti, hogy az ágyhoz láncol…

- Ne ácsorogjatok ott, kapjátok már el, lázas!- kiabált Zico ádázul, már majdnem odaért.

P.O utánam kapott, de kitértem a keze elől, majd a kapu felé lendültem. Márpedig én elmegyek! Majd visszajövök, de muszáj meglátogatnom JoungRa-t.

- Cho-min!

Villámgyorsan futásnak eredtem. A tüdőm szúrt és nagyon nehezen vettem a levegőt. Jó, nem ártott volna talán megvárni, amíg meggyógyulok, de… Nem viselem el még pár óráig ezt a majmot! Irritál.

- Menj utána! Gyerünk!

Basszus, ott a busz! A tömegközlekedési eszköz-, de szépen fogalmaztam…-, pont akkor gördült be a megállóba. Gyorsítottam. El kell érnem! Muszáj… Igaz, hogy nincs nálam bérlet, de majd veszek jegyet. A kabátomban mindig van apró. Már csak pár lépés választott el a padkától. Az utolsó pillanatban léptem fel a busz lépcsőjére, a sofőr akkor csukta az ajtókat. Hörögve, köhögve, fuldokolva magyaráztam neki, hogy egy jegyet kérek.

- Kérem, inkább üljön le, mielőtt még rosszul lesz- aggodalmaskodott az idősebb férfi.

- De… a… jegy- harákoltam tovább. A pasas legyintett.

- Üljön le.

Hálásan megköszöntem a kedvességét, és lerogytam a legközelebbi ülésre. Fejem a hűvös ablaknak támasztottam, és lehunytam a szemem. Megúsztam. Ideig-óráig legalábbis. Csak egyszer megyek vissza, Jiho lenyakaz…

- Teljesen elment az eszed?!- ült le mellém valaki zihálva.

Rémülten kaptam fel a fejem. Szerencsémre csak Taeil volt az. Kipirult az arca, sötét szemeivel tanácstalanul fürkészett. – Jól vagy?- kérdezte végül.

Bólintottam. Asszem teljesen elment a hangom…

- Hova megyünk?- kérdezte végül töprengve.

- A barátnőmhöz- motyogtam.

- Miért ilyenkor?

- Mert. Elegem van abból a majomból, nincs kedvem elviselni tovább. Felhúzott. És egyébként is. Azon kívül, hogy mondogatja, hogy feküdjek le, semmit nem csinál- panaszoltam.

Taeil elmosolyodott, és magához húzott. A fejem a vállára támasztottam, és ismét lehunytam a szemem. Jól esett, hogy ilyen kedves. Simán összeszidhatott, és visszaráncigálhatott volna, de nem tette. Némán utazott velem.

- Azt ugye tudod, hogy szörnyen felhúztad?

- És?- vontam meg a vállam, ahogy néztem az elsuhanó tájat.

Az ég sötétszürke volt, alaposan beborult. Remélem, nem fog esni. Így is elég beteg vagyok, sőt, ha nem sikerült összeszednem egy tüdőgyulladást, akkor profizmus a köbön. Bár ez szinte kizárt, úgyhogy még pár napig nyomni fogom az ágyat. Jobb esetben Zico ágyában.

- Csak úgy mondom.

- Nagyon le fog szidni?- kérdeztem megszeppenve, a hatalmas dühkitörésre gondolva. Bár mióta összekerültünk, Jiho még sosem kiabált velem, minden esetre simán kinéztem belőle, hogy ordítson egy sort.

- Attól függ.

- Mitől?

- Hogy mennyire fázol meg.

- Oh. Hát persze- motyogtam gúnyosan. Felálltam, Taeil pedig követett. Leszálltunk. Vacogva szorosabbra húztam magamon a kabátot. A rengeteg ruha ellenére is rázott a hideg, és azt hittem odafagyok. Dideregve sétáltunk egymás mellett, egyikünk sem szólt egy szót sem. Taeil, akárcsak P.O, pontosan tudja, mikor kell csöndben maradni. Alapvetően vidámnak és mosolygósnak ismertem meg, akinek be nem áll a csipogója, de kivételesen kellemesen csalódtam. Kifújtam az orrom. Amikor befordultunk az utcába, ahol lakom, akaratlanul is feldobódtam. Imádtam a lakásom, az egész házat, a kerttel és mindennel együtt. A lábtörlő alól előkotortam a pótkulcsot, és benyitottam.

- Végre- sóhajtottam fáradtan. Az előszobában ledobtam a cipőm, majd a konyhába siettem. A mosogatóban még ott volt a két kávéscsésze, mivel nem mostam el a sofőr után. Elmosolyodtam. Szórakozottan kapcsoltam be a vízforralót.

- Kérsz teát?- fordultam Taeil-hez.

- Aha, köszi.

Amíg a filterek áztak, én felbaktattam az emeletre előkeresni a gyógyszerem. Szedhetek én akármennyi antibiotikumot meg vicikvacakot, nekem egyetlen egy dolog segít. De ez a gyógyszer mindig. A kamillás kendőm.

Jó, lehet, hogy gagyin hangzik, de tényleg. Elég csak az arcom elé kötnöm egy kis ideig, máris sokkal jobban érzem magam. Az ágyra hajítottam a kabátomat meg a három pulóver közül kettőt. A gyógyszeres dobozból elővettem a kamillás kendőt, majd az arcom elé erősítettem. Így ni.