Talpra állás

- Jesszusom, banditát játszol?- képedt el Taeil, mikor a kezébe nyomtam a bögréjét.

- Nem. Csak ez segít. Tudod, a kamilla gyógyhatású- kortyoltam a gőzölgő bögrébe. Kellemetlen érzés, amikor a forró tea eldugítja a szádat, a tömény virágillat pedig az orrod. De legalább kaptam levegőt rendesen. Kár volt magam Advil-lal tömni három napig. Leültem a kanapéra, és hátradöntöttem a fejem. Ah.

- Utasítva vagy, hogy cipelj haza?- mormoltam.

- Hát…

- Oké, értem. Amúgy is visszamentem volna, minimum a cuccaimért. De nem állt szándékomban világgá szökni. Csak…- sóhajtottam.

Taeil a kandallóhoz lépve a cuccaimat nézegette. Háttal állt nekem, így nem láttam az arcát. Hirtelen felém fordult, kezében egy képpel.

- Ő a pasid?- nyújtotta felém a fotót.

Ez volt az, amit nem kellett volna. Teljesen elfeledkeztem róla, hogy a polcon hagytam emlékül a kedvenc fotómat HeeJunról. Ez volt a legjobb. Gyönyörű kék szemei csillogtak, valamit nagyon nézett. Még emlékszem, hogy mennyire tiltakozott az ellen, hogy lefotózzam. De egy kis könyörgéssel bármire rá lehetett venni, többek között arra is, hogy fényképet csináljak róla. A végén már sorozatban gyártottam a remekműveket. Volt egy pár a takaró alatt, kukucskálós, párnacsatás, HeeJun a hajában tollakkal, nevetve, a strandon, a parkban, a kezünk, ujjaink összefonódása, csók…

Az ajkaim megremegtek, de sikerült megakadályoznom a könnyeim kibuggyanását.

- Csak volt- vettem egy mély levegőt, hogy elrejtsem a hangom remegését.  

- Oh. Bocsánat. Nem akartam…

- Á, nem fontos. Hagyd- legyintettem. Gyorsan a teámba kortyoltam. – Sokkal jobban vagyok, mehetünk- pattantam fel végül.

- De hát még csak most…

- Nem baj. Ha JoungRa nincs otthon, mehetünk vissza, de ha igen, beszélnem kell vele. Fontos.

Taeil szótlanul letette a bögrét, és elindult, hogy felvegye a cipőjét. Én egy pillanatra a pultnak támaszkodtam. A francba is! Utálom ezt az egészet… Tűnjön már el az életemből ez a fájdalom…

- Szerintem meg fog ölni- tippeltem.

- Nem hinném- nevetett. – Kiabálni sem szokott nagyon. Néha. De…

- Á, fölösleges magyaráznod- mosolyodtam el. – Ezer százalék.

Taeil kuncogva kinyitottam nekem az ajtót, majd beléptünk. JoungRa sajnos nem volt otthon, így egy kisebb kitérő után visszagyalogoltunk a buszhoz, és felszálltunk rá. Minden esetre jókat nevettünk és beszélgettünk. Egész úton azt találgattuk, hogy Zico mennyire lesz rám mérges.

A lakásban ijesztő csend fogadott. Gyanakodva bújtam ki a cipőmből, felakasztottam a kabátomat a fogasra, és óvatosan beljebb settenkedtem. A kamilla megtette a hatását- kidugult az orrom. Így, hogy már kaptam levegőt, sokkal könnyebb volt elviselnem a hidegrázást és a hörgést.

Meglepetésemre sehol senki. Zavartan fordultam Taeil-hez, aki megvonta a vállát. Ledobta magát a kanapéra. Felpolcolta a lábait, és bekapcsolta a tévét.

- Hát oké- indultam a cuccaim felé. Úgy gondoltam, hogy most már igazán ideje lenne melegítőbe bújni. Három napig pizsamában fetrengtem az ágyon, ma meg négy réteg pluszt cipeltem. Komolyan, mint egy medve. Pedig aztán nagyon nem hasonlítok vérbeli fenevadra. Kivéve, ha felhúznak…

Belebújtam a kedvenc szürke táncos nadrágomba és kerestem hozzá egy fehér felsőt. Így ni. A telefonomat töltőre téve beágyaztam. Hihetetlen. Ha én nem rakok rendet, őket nem zavarja?! Áh, pasik… Az vacsora a hűtőből eltűnt, tehát gyanítom, hogy ettek. Vagy ha nem, UKwoon elvitte magával csemegének. Felnevettem. Inkább csinálok még valami mást is, hátha éhesek lesznek. Apropó. Féltíz van! Hol lehetnek ilyenkor?

- Taeil!- kiabáltam be a nappaliba.

- Igen?

- Nem tudod, hova mentek?

- Passz. Egyikük sem veszi fel a telefont. Erős a gyanúm, hogy vagy lenémították magukat, vagy pedig itthon felejtették. Esetleg mindkettő. Várj, megpróbálom Jihoon-t, ő általában… Á! Szia. Hol vagytok? Mi?

Letettem a rizses zacskót, és fülelni kezdtem. Az ajtónak támaszkodva figyeltem Taeil összeráncolt homlokát. Túl halkra volt állítva a mobilja, így csak annyit hallottam, hogy P.O beszél, de hogy miről…

- Én? Itthon. Nem. De… Zico mondta? Tényleg? Ilyenkor? Oh… Értem. Aha. Mikor jöttök? Oké. Hello.

Sóhajtva messzire pöckölte a készüléket, és hátradöntötte a fejét. Felvontam a szemöldököm.

- Jiho mindenképpen utánad akart menni- közölte.

- Micsoda lovagiasság- mormoltam a nem létező bajszom alatt. – És?

- Most a házad előtt szobroznak. Fogalmam sincs, miért álldogálnak ott, nyilvánvaló, hogy nem vagy ott. Mindegy. Most hazajönnek.

Hitetlenkedve mentem vissza a konyhába. Amíg a rizs főtt, én a falnak támaszkodva lehúztam magam a tövébe. Zico utánam akart jönni? Az a majom? Minek? Mintha annyira érdekelném… És ezek szerint mégis. Elvégre utánam szaladt, mikor rájött, hogy leléptem. Ott az ajtóban kötötte be a cipőjét meg vette fel a kabátját! Ha!

Otthon, édes otthon

Még inkább arcomba húztam a kapucnit, és lehajtottam a fejem. Kénytelen leszek elmenni mellettük. Ha gyorsan kislisszanok a kapun, akkor már nem kell tartanom attól, hogy megtalálnak. Csak ez lesz necces…

- Kyung, passzolj!- kiabálta Jaehyo lelkesen ugrálva, hadonászva.

- Nemár, adjátok vissza a sapkáááááám- nyafizott Minhyuk, és komótosan a rapper felé vette az irányt. – Jihoon, kapd el!

A kis maknae felszökkent a levegőbe, de a ruhadarab pár centivel az ujjai fölött repült el. P.O hátravetődött. És egy tízpontos eséssel rám zuhant. Ennyit az észrevétlenségemről. Pedig már majdnem kijutottam!

- Ó, elnézést… Cho-min?- pislogott meglepetten közvetlen közelről az arcomba.

- Szia-, erőltettem magamra mosolyt.

 A következő pillanatban több dolog is történt egyszerre. Amíg mi Jihoonnal felkecmeregtünk a földről, addig az ajtó hangosan kivágódott, és megjelent Jiho kócos feje. Fél karjával akkor bújt bele a kabátjába, a másikban a sapkáját szorongatta. Cipőfűzői szélnek eresztve, ott húzta őket a földön. A srácok döbbenten nézték a szitkozódó leadert, aki gyorsan betűrte a fűzőit. Aztán felegyenesedett… és egyenesen Rám nézett. Rémesen ijesztő pillantással ajándékozott meg, és fenyegetően elindult felém.

- Oó- haraptam be tanácstalanul az ajkam. Toporogni kezdtem. Merre menjek? Mit csináljak?! Jesszus, ha ez most megfog, nekem végem… Tuti, hogy az ágyhoz láncol…

- Ne ácsorogjatok ott, kapjátok már el, lázas!- kiabált Zico ádázul, már majdnem odaért.

P.O utánam kapott, de kitértem a keze elől, majd a kapu felé lendültem. Márpedig én elmegyek! Majd visszajövök, de muszáj meglátogatnom JoungRa-t.

- Cho-min!

Villámgyorsan futásnak eredtem. A tüdőm szúrt és nagyon nehezen vettem a levegőt. Jó, nem ártott volna talán megvárni, amíg meggyógyulok, de… Nem viselem el még pár óráig ezt a majmot! Irritál.

- Menj utána! Gyerünk!

Basszus, ott a busz! A tömegközlekedési eszköz-, de szépen fogalmaztam…-, pont akkor gördült be a megállóba. Gyorsítottam. El kell érnem! Muszáj… Igaz, hogy nincs nálam bérlet, de majd veszek jegyet. A kabátomban mindig van apró. Már csak pár lépés választott el a padkától. Az utolsó pillanatban léptem fel a busz lépcsőjére, a sofőr akkor csukta az ajtókat. Hörögve, köhögve, fuldokolva magyaráztam neki, hogy egy jegyet kérek.

- Kérem, inkább üljön le, mielőtt még rosszul lesz- aggodalmaskodott az idősebb férfi.

- De… a… jegy- harákoltam tovább. A pasas legyintett.

- Üljön le.

Hálásan megköszöntem a kedvességét, és lerogytam a legközelebbi ülésre. Fejem a hűvös ablaknak támasztottam, és lehunytam a szemem. Megúsztam. Ideig-óráig legalábbis. Csak egyszer megyek vissza, Jiho lenyakaz…

- Teljesen elment az eszed?!- ült le mellém valaki zihálva.

Rémülten kaptam fel a fejem. Szerencsémre csak Taeil volt az. Kipirult az arca, sötét szemeivel tanácstalanul fürkészett. – Jól vagy?- kérdezte végül.

Bólintottam. Asszem teljesen elment a hangom…

- Hova megyünk?- kérdezte végül töprengve.

- A barátnőmhöz- motyogtam.

- Miért ilyenkor?

- Mert. Elegem van abból a majomból, nincs kedvem elviselni tovább. Felhúzott. És egyébként is. Azon kívül, hogy mondogatja, hogy feküdjek le, semmit nem csinál- panaszoltam.

Taeil elmosolyodott, és magához húzott. A fejem a vállára támasztottam, és ismét lehunytam a szemem. Jól esett, hogy ilyen kedves. Simán összeszidhatott, és visszaráncigálhatott volna, de nem tette. Némán utazott velem.

- Azt ugye tudod, hogy szörnyen felhúztad?

- És?- vontam meg a vállam, ahogy néztem az elsuhanó tájat.

Az ég sötétszürke volt, alaposan beborult. Remélem, nem fog esni. Így is elég beteg vagyok, sőt, ha nem sikerült összeszednem egy tüdőgyulladást, akkor profizmus a köbön. Bár ez szinte kizárt, úgyhogy még pár napig nyomni fogom az ágyat. Jobb esetben Zico ágyában.

- Csak úgy mondom.

- Nagyon le fog szidni?- kérdeztem megszeppenve, a hatalmas dühkitörésre gondolva. Bár mióta összekerültünk, Jiho még sosem kiabált velem, minden esetre simán kinéztem belőle, hogy ordítson egy sort.

- Attól függ.

- Mitől?

- Hogy mennyire fázol meg.

- Oh. Hát persze- motyogtam gúnyosan. Felálltam, Taeil pedig követett. Leszálltunk. Vacogva szorosabbra húztam magamon a kabátot. A rengeteg ruha ellenére is rázott a hideg, és azt hittem odafagyok. Dideregve sétáltunk egymás mellett, egyikünk sem szólt egy szót sem. Taeil, akárcsak P.O, pontosan tudja, mikor kell csöndben maradni. Alapvetően vidámnak és mosolygósnak ismertem meg, akinek be nem áll a csipogója, de kivételesen kellemesen csalódtam. Kifújtam az orrom. Amikor befordultunk az utcába, ahol lakom, akaratlanul is feldobódtam. Imádtam a lakásom, az egész házat, a kerttel és mindennel együtt. A lábtörlő alól előkotortam a pótkulcsot, és benyitottam.

- Végre- sóhajtottam fáradtan. Az előszobában ledobtam a cipőm, majd a konyhába siettem. A mosogatóban még ott volt a két kávéscsésze, mivel nem mostam el a sofőr után. Elmosolyodtam. Szórakozottan kapcsoltam be a vízforralót.

- Kérsz teát?- fordultam Taeil-hez.

- Aha, köszi.

Amíg a filterek áztak, én felbaktattam az emeletre előkeresni a gyógyszerem. Szedhetek én akármennyi antibiotikumot meg vicikvacakot, nekem egyetlen egy dolog segít. De ez a gyógyszer mindig. A kamillás kendőm.

Jó, lehet, hogy gagyin hangzik, de tényleg. Elég csak az arcom elé kötnöm egy kis ideig, máris sokkal jobban érzem magam. Az ágyra hajítottam a kabátomat meg a három pulóver közül kettőt. A gyógyszeres dobozból elővettem a kamillás kendőt, majd az arcom elé erősítettem. Így ni.

Ajjajj...

A dallam a szívemig hatolt. Be kell ismernem, hogy nem tudtam, hogy ilyen gyönyörűen tud énekelni. Lehunytam a szemem, és átadtam magam a hangoknak, amelyek magukkal vittek. Csodálatos és elmondhatatlan érzés, amikor úgy érzed, egy dal rólad szól. Amikor végiggondolod az életed, és rájössz, hogy a sorok a te életedet, a te történetedet mesélik el. A fájdalmadat, a boldogságodat és a könnyeidet. Ott vagy te magad is a betűk között, láthatatlanul, és talán csak te tudsz róla, mégis ott vagy.

Nem tudtam, hogy sírok. Nem éreztem, hogy a könnyeim kibuggyannak a szememből, és végigcsorognak az arcomon, eláztatva a párnahuzatot. Azt sem hallottam, hogy Zico abbahagyta az éneklést. Egyedül HeeJun lebegett előttem, a háta, ahogy bevágja az ajtót, és elmegy. Még azt sem mondja, hogy vége, rám se néz. Nem mondja, hogy Szerettelek. Semmit nem szól.

- Sss, ne sírj.

Jiho kicsit megemelt, és magához ölelt. Az arcom a vállába temettem, és elengedtem a zokogást. Már nem bírtam tovább azt az állandó szorítást a torkomban, a szívem körül, ami megbéklyózott. Mintha meg akart volna fojtani. Egyszerűen muszáj volt kiszakadnia, elmúlnia. El kellett felejtenem HeeJunt. Kegyetlenül sírtam. Rázkódtak a vállaim, hangosan bőgtem, és kapaszkodtam az egyetlen dologba, ami még mutatta, hogy a fiú, akit szerettem élt- a fájdalomba. Ez volt az egyetlen, ami emlékeztetett arra, hogy tényleg együtt voltunk és tényleg szerettük egymást. Vajon tényleg szeretett engem? Nem csak mondta, hogy szeret? Nem csak átvágott?

- Ha ez lesz, én esküszöm, hogy soha többé nem énekelek- simogatta a hátam nyugtatóan Jiho. Arcát a hajamba temette, és megnyugtatóan ringatott. – Ne sírj, kérlek. Mi a baj? Ennyire szörnyű?

Keserűen felnevettem a könnyeim között.

- Szörnyű?- törölgettem a szemem. – Dehogy szörnyű! Ha szörnyű lett volna, hidd el, hogy már az első sor után kiröhöglek- nyúltam zsepiért. Kifújtam az orrom.

- Akkor?- eresztett el, majd kissé hátrébb hajolt, hogy az arcomba nézhessen. – Komolyan nem értem a nőket! Egyik pillanatról a másikra elkezdenek bőgni!- forgatta a szemeit.

- Jajmár, játszod itt a macsót!- fortyantam fel. Visszakúsztam a takaró alá, és elbújtam alatta. Hagyjon engem békén a hülyeségeivel! Idióta…

- Miért vagy te is nő?- állt fel sóhajtva.

- Jiho…- szóltam utána, mikor már majdnem kilépett az ajtón. Kérdőn visszafordult, és felvonta a szemöldökét. – Gyönyörű lett. És köszönöm.

Nem vártam választ, csak visszafordultam a fal felé, és kitapogattam a telefonom. A mobilom volt az egyetlen, amit nem takarítottam ki Utána. Kidobtam a közös fényképektől elkezdve mindent, kitöröltem a videókat és HeeJun összes cuccát eltűntettem. De a telefonom… Lényem egyik része mindig is remélte, hogy még folytatódni fog. Hogy még visszajön. Tévedtem. Ideje lenne leszállni végre a földre, felébredni, és rájönni- soha többé nem fogom látni.

Megnyitottam a mappát. Kifejezéstelen arccal, üveges tekintettel lapozgattam végig a fotókon. HeeJun gyönyörű kék szemei, a mosolya, ahogy megcsókol…

- Nem sírok, nem sírok, nem sírok- suttogtam magam elé újra meg újra, pedig majdnem meghasadt a szívem. Dühösen nyomtam ki a telefont. Nem Rá haragudtam. Magamra. Hogy nem mentem vele, hogy nem szaladtam utána. Nem mondtam el neki, hogy szeretem. És hogy ilyen gyenge vagyok. Minek siránkozok?!

Világ életemben irritáltak az önsajnáló emberek. Anyukám mindig azt mondta, hogyha valaki másokban utál valamit, akkor önmagában is megvan ugyan az a tulajdonság, és ki nem állhatja. Lám, lám, tényleg. Én is dagonyázom az önsajnálatban. Ekkora barmot, mint én!

Vöröslő szemeimet törölgetve belebújtam a papucs helyett használt vastag zoknimba, és szortyogva kicsoszogtam a konyhába. Muszáj vacsorát készítenem a srácoknak. Egyedül soha az életben nem boldogulnak. Jaehyo már mióta siránkozik, hogy utálja a rendelt kaját. Na, mégiscsak jól főzök?

Elmosolyodtam. Kinyitottam a hűtőt, és derékig eltűntem benne, hogy előkotorásszam a hozzávalókat. A fene egye meg, hogy semmit nem lehet itt megtalálni!!! Csokoládé! Az aztán van vagy húszezer tábla. Pff. Egészségtelen. Két ujjam közé csippentettem az édességet. Nem tudom melyikük a torkos, de ezt szépen eldugjuk. Tanácstalanul körbenéztem, majd megállapodott a tekintetem a felső polcon. Kár, hogy nem érem fel. Szék? Nem jó ötlet, leszédülök róla, annyira fáj a fejem. Zicot nem kérhetem, hogy segítsen, mert mi van, ha az övé? Kénytelen leszek a székkel próbálkozni. Nesztelenül odatoltam egyet, és bizonytalanul ráálltam. Csak ne nézz le, az a lényeg, biztattam magam. Gyorsan bedobtam a csokit hátra, és lerogytam a biztonságos ülőhelyre. Kifújtam magam. Micsoda akció, te jó ég…

Visszatoltam a bútort a helyére, majd munkához láttam. Egyetlen egy problémám akadt mindössze- kettőt láttam mindenből a fejfájástól. Félretettem a tésztát, és bekóvályogtam a dolgozóba Jiho-hoz.

- Nincs fejfájás csillapítód?- támaszkodtam az ajtókeretnek.

- Mondtam, hogy ne kelj fel- morogta fel sem nézve a gépből.

- Tudomásul vettem, de nem ezt kérdeztem.

- Valahol a polcon van.

- Kösz.

És még ő mondja nekem, hogy ne keljek fel, mikor a füle botját sem mozgatta! Paraszt. Nem. Nem is az. De igen. Határozottan kihozza belőlem a betegség a rosszat.

Bekaptam egy Advil-t, hogy aztán újult erővel vessem bele magam a főzésbe. GiGi-t is fel kell majd hívnom. Szegény, egyedül tartja a frontot. Meg JoungRa-t. Istenem, vajon mi van vele? Megfőztem a tésztát, és összeütöttem a vacsorát. Így ni. Ez kész. Akkor most telefonáljunk.

- Igen?

- JiHwan?

- Cho? Atyám, Cho-min, milyen rekedt vagy! Mi a baj? Jól vagy? Minden oké? Hogyhogy nem jöttél dolgozni? Egyedül olyan nehéz, és úúúúúgy hiányzol…

- GiGi, nyugi- nevettem halkan. – Igen… tegnapelőtt előtt megfáztam…

 - Sajnálom… Mikor jössz?

Elképzeltem barátnőm bánatos tekintetét, meg ahogy biggyeszti a száját, és akaratlanul is elmosolyodtam.

- Igyekszem kikúrálni magam…

- Ami úgy lenne jó, ha az ágyban feküdnél!- kapta ki a kezemből Zico a telefont. – Halló! JiHwan? Szia. Igen. Oké. Szia.

- Hé! Add vissza! Az az enyém!- nyafogtam, de lusta voltam érte ugrálni, inkább csak vernyogva néztem, ahogy kinyomja. – Még beszéltem volnaaaa…

- Cho-min, feküdj már le, így sosem fogsz meggyógyulni. Meddig kell még itthon maradjak miattad? Inkább feküdj le és pihend ki magad!

- Hah! Ki a franc kérte, hogy maradj itthon?- dühöngtem. – Énfelőlem akár el is húzhatsz! Egyedül is nagyszerűen elvagyok! Még főztem is- duzzogtam. – Bunkó!

- Már mondtad párszor. Nem feküdnél végre le?

- Nem- makacsoltam meg magam. – Mindjárt hazaérnek a srácok! Eszemben sincs megint beájulni! És vedd tudomásul, hogy holnap elmegyek dolgozni! Ha!

Jiho szem forgatva legyintett egyet, és mérgesen visszament a munkájához. UTÁLOM! Undok dög. Gyűlölöm!

- Jut eszembe- kiabáltam utána. – Ha már a „meddig kell még itthon maradjak veled” témánál tartunk, menjél a barátnőddel enyelegni, énekelj neki, aztán rólam meg szállj le!

- Mi?- nézett vissza döbbenten.

- Jól hallottad.

- Te tiszta hülye vagy…

- Te is- vontam meg a vállam sértetten.

Annyira sikerült felhúznia, hogy a táskámhoz siettem, és felöltöztem. Csak azért is talpra állok! Engem holmi vacak betegségek nem gyűrnek le! Kit érdekel?! Három pulóvert vettem magamra, plusz ugye a póló, ami alatta volt, meg a kabát. Kiválasztottam a legstrammabb cipőmet, és belebújtam. A hajam lófarokba kötöttem, felhúztam a kapucnim, és elindultam lefelé a lépcsőn. Mennyire elegem van már ebből a majomból! Osztani az észt, azt nagyon tudja!

Elhatároztam, hogy hazabuszozom. Otthon van a nekem való gyógyszer. Az tökéletes. Ha már arra járok, talán még JoungRa-hoz is be tudok ugrani. Felhívni ugyan nem tudom-, mert otthon maradt a mobilom-, de egy próbát megér. Hátha otthon van.

Jó hangosan vágtam be magam mögött az ajtót. Kíváncsi vagyok Jihonak mennyi idő alatt jut el a diónyi agyáig, hogy leléptem tőlük. Valószínűleg mikor a srácok hazaérve keresni kezdenek. Pf. Szánalmas vagyok. Miért foglalkozom vele ennyit? Kit érdekel? Engem aztán ugyan nem. A lépcsőn lehajtott fejjel haladtam, nem akartam, hogy bárki is megismerjen. Azonban kellemetlen meglepetésben részesültem a kapunál. A fiúk! Előbb jöttek, mint számítottam rá… Merre menjek? Tuti, hogy megismernek! És mi van, ha Zico máris keres? Ajjajj…

Movie's over~!

- Edd meg!
- Nem!
- Edd már meg!- próbálta meg a kanalat a számba nyomni, de konokul összepréseltem az ajkaim, és elfordítottam a fejem. Mint egy kisgyerek.
- Cho-min, ne szórakozz már velem, kérlek! Edd meg! Ez csak leves- próbálkozott, de nem jött be. A fejemre húztam a takarót, és eltűntem alatta. - Valami baj van?- simogatta meg a hátam.
- Nem- válaszoltam.
- Persze…
- Aj, Jihoon, nagyon aranyos vagy, hogy így próbálkozol, de nincs semmi. Szarul vagyok, ennyi.

Ez volt a második napom itthon, és már nagyon besokalltam. Tegnap Jaehyo maradt velem itthon, ma P.O, de lássuk be, egyikük sem az a házi tündér. Jaehyo még főzni sem tudott, az orromon jött vissza a levese, amit csinált.
És az még hagyján, hogy hat fiú próbált meg felvidítani és gyógyítani- a hetediket levegőnek néztem-, de alig bírtam felállni, annyira fájt a fejem, az orrom megállás nélkül ömlött, állandóan tüsszögtem és köhögtem. Lázam is szinte egész nap volt, néha le sem lehetett vinni. Alaposan megfáztam.
- Minnie. Mióta JiHo hyung hazahozott kocsival, azóta ilyen vagy. Történt valami?- kérdezte.
Először elgondolkoztam. Történt valami? Az égvilágon semmi.
- Nem- közöltem fagyosan. - Semmi sem történt- tüsszentettem egy hatalmasat, és kifújtam az orrom, ami már tiszta seb volt.
Jihoon felsóhajtott, és lehúzta a fejemről a takarót. Kérlelően nézett a szemeimbe, majd hirtelen magához ölelt. Annyira meglepődtem, hogy nem tudtam mozdulni sem. Lassan átfontam a derekát én is a karjaimmal, és az arcom a vállába fúrtam. A könnyeim akaratlanul is eleredtek, de igyekeztem elrejteni őket.
- Nekem elmondhatod, ugye tudod?
- Igen- nyeltem egy nagyot. Újabb zsepit szereztem, megtöröltem a szemem és trombitáltam egy hatalmasat. - Köszönöm- mosolyogtam P.O-ra, és egy hatalmas puszit nyomtam az arcára, mire elvörösödött.
Lassan felnyitottam a szemem.
Ez történt tegnap. Csak bámultam a felső ágy alját, és intenzíven duzzogtam. Nem hiszem el! Képesek voltak itthon hagyni nekem ezt a seggfejet!
JiHo egész nap csak ült a dolgozóban, írta a dalszövegeket, néha rám nézett, de nem különösebben törte magát, hogy segítsen, ha bajom van. Így hát egyedül próbáltam meglenni.

- Jól vagy?- kukucskált be a szobába Zico, és az ajtókeretnek támaszkodott. Hurrá! X óra óta először!
- Mintha érdekelne- forgattam a szemeimet és megköszörültem a torkom. Kimásztam az ágyból. Brrr, milyen hideg van! A fogaim összekoccantak. Remegve indultam ki a konyhába egy lázcsillapítóért. Éppen a kitöltöttem magamnak egy pohár teát, amikor két kar kígyózott körbe a derekamon, és valaki lágyan magához szorított.
- Feküdj vissza, kérlek- súgta halkan a fülembe, mire megborzongtam. - És igen is érdekel, hogy mi van veled!
- Persze-, morogtam rekedten, de nem fordultam meg.
- Nem fog lemenni a lázad ettől az izétől. Menj, feküdj vissza, majd megoldjuk.
- Hirtelen mitől lettél ilyen segítőkész?- húztam fel az orrom.
- Eddig is az voltam, csak nem vetted észre- nevetett fel halkan, és finoman visszalökdösött az ágyam felé. Illetve a saját ágya felé. Nyakig betakart, és leült mellém.
- Utállak, remélem, tudod- suttogtam halkan, és végig a szemébe néztem.
- Igen, rájöttem. Ha már ennyire utálsz… meghallgatod az egyik dalom?- nézett rám hatalmas kiskutya szemekkel.

Kérem. Lehet ennek az arcnak nemet mondani? Bármennyire is utáltam, csak elfintorodtam, és megadóan bólintottam egyet. Angyali mosollyal jutalmazott.

- Nem kell kotta?- kérdeztem, mikor már egy perce nem szólaltunk meg.

- Minek? Én írtam- vonta meg a vállát, és megköszörülte a torkát. Kíváncsian elhelyezkedtem a párnán. Vajon mit fog énekelni?

Movies over yeonghwaneun kkeutnasseoyo
Muni yeolligo geudaero magi naerineyo
Bye bye good bye bye
Dont make it bad oh girl jebal tteonaga jwoyo
Kkum gatdeon iyaiyaiyaiyaiyagi
Yeogikkajiga inyeonui kkeuchiya its over
Uh uh its over uh a~!

Egyre rosszabb...

- De miért?- kérdezte értetlenül.
- Csak- válaszoltam kurtán. - Nem fontos. Menj telefonálj tovább- fintorogtam.
Úgy látszik a betegség kihozza belőlem az elfojtott dühöt és a depressziót.
- Csak nem féltékeny vagy?- vigyorodott el.
- Nem- röhögte el magam, aztán a nevetés átment köhögésbe, a köhögés meg fuldoklásba. A tüdőm minden alkalommal görcsösen húzódott össze, eszméletlenül fájt. Azt hittem hányni fogok... - Csak azt akarom, hogy hagyj békén- hörögtem.
Nem válaszolt semmit, de ha válaszolt volna se vettem volna tudomásul. Tovább bámultam a tájat, aztán sajnos megérkeztünk. Kiszálltam a kocsiból. Dideregve indultam az ajtó felé. Alig vártam már, hogy egyedül lehessek. Bárcsak hazamehetnék a saját lakásomba! JiHo szótlanul követett.
- Add ide a kulcsot, elleszek egyedül is menj vissza- nyújtottam a tenyerem.
Mélyen a szemembe nézett. Fogalmam sincs miért, de végtelenül zavarba jöttem a pillantásától, alig bírtam tartani a szemkontaktust. Már azt hittem, hogy mondani fog valamit, de csak a kezembe nyomta a kulcscsomóját, és sarkon fordult. Sokáig bámultam utána- sokáig, na jó, komoly öt másodpercig, de az nálam sok-, aztán én is elindultam.
Soha többé, soha soha többé nem fogok kabát nélkül mászkálni ilyen hidegben! Alaposan megfáztam... Alig léptem be a lakásba, egyetlen egy vágyam volt- A-LUD-NI! Ahh..hol a pizsamám?

Ekkor tudatosult bennem, hogy Zico pulóverét viselem. Chh... Valósággal letéptem magamról, és a lehető legmesszebb hajítottam a szobában. Gyűlölöm! Gyűlölöm!!! Gyűlöllek Woo Jiho! Csak tudnám, hogy miért...
Általában nem szoktam őrjöngeni vagy dühöngeni. Mi üthetett belém? Zokogva dőltem be az ágyba. Nem érdekelt sem a gyógyszer, sem a lázmérő, semmi tea vagy hasonló dolog. Semmi és senki. Látni sem akartam a világot. Elegem van! Elegem elegem elegem!
Sajnos semmi sem tart örökké, így a hisztimnek is hamar vége lett. Annyira gyenge voltam és fáradt, hogy gyakorlatilag azonnal elnyomott az álom, amint alábbhagyott a sírás.

Álmomban nem voltam egyedül. Egy alak állt mellettem, fogta a kezem. Ujjaink összefonódtak, éreztem a bőrének selymességét, puha tenyerét, finom fogású tenyerét. Furcsa volt... Mert nem tudtam ki ez, de abban biztos voltam, hogy szeret...
De nem szóltam hozzá. Se hozzá, se senki máshoz. Csak mosolyogtam. Mosolyogtam, de mégis sírtam. Egyszerre a kettőt. Aztán hirtelen átölelt, magához szorított, hogy biztosítson- nem vagyok egyedül...

Lassan nyitottam fel a szemeim. Az ágyban feküdtem, idő közben besötétedett. Hallgatózni kezdtem- odakinntről evőeszköz csörömpölés hallatszott. A srácok vacsoráztak. Milyen rendesek már, hogy ilyen csendben vannak- gondoltam magamban. A hátamra fordultam, a felső ágy alját szuggeráltam. Miért? Miért érzem magam ennyire borzalmasan? Miért fáj? És ha már itt tartunk...mi fáj? Nem értem. HeeJun hiánya ennyire sokáig tartana?
Hogy megszabaduljak a nyomasztó gondolatoktól, kimásztam a takaró alól. Már nem rázott a hideg, de még mindig lázas voltam, mert lángolt a testem belülről, és lüktetett a fejem. Uhh...
Kitámolyogtam a konyhába, ahol az asztal körül mind ott ültek a fiúk, aranyosan eszegettek. Fáradtnak és rosszkedvűnek tűntek. Akaratlanul is elmosolyodtam, a falnak támaszkodtam és megálltam.
- JiHo hyung, mi bajod van?- kérdezte P.O letörten. Csak turkálta a tésztáját, úgy látszott nem valami éhes.
- Semmi- vont vállat a leader, és eltolta a tányérját.
- Aha- tömött be egy nagy adag kaját a szájába UKwoon. Úgy tűnt mindjárt kicsattan a boldogságtól, csak zabált. Az egyetlen jókedvű ember... - Ha nálad ez jókedvet jelent, akkor oké- vont vállat.
- Nincs itt Cho-min- nyafogott Jaehyo. - Mennyivel jobbat főz már, mint ez a cucc!
- Hé! Eddig a hozott kajával sem volt bajod- akadékoskodott Kyung.
El kellett fojtanom egy halkabb kuncogást. Annyira jó volt őket így figyelni, hogy olyan zavartalanok, olyan...olyanok, mint mikor én nem is léteztem. Vajon akkor is ennyire leverten ücsörögtek itt?
- Mióta alszik? Ugye adtál neki gyógyszert, Zico?- vonta fel a szemöldökét Minhyuk.
- Passz, hogy bevett e valamit- vonogatta a vállát ismét.
- Mi az, hogy passz?- kapta fel a fejét Jihoon. - Hazahoztad, nem?
- Ja, de elkérte a kulcsom, és azt mondta hagyjam itt...
- Idióta, és ha azt kéri hogy ugorj kútba, beleugrasz, mi? Baszki, ha most összeszed egy jó kis tüdőgyulladást, az nagyon fasza lesz...- csattant fel. - Akkor majd miattad nem mehetünk dolgozni, hogy itthon maradjunk vele!
A többiek a tányérjuk alját bámulták, kivéve UKwoont, aki zavartalanul evett tovább. Beállt a kínos csend. Azt hiszem, lépnem kell...
- Ne zabálj- húztam el Kwoonie orra elől a tányért.
Alig mondtam ki, majdnem hanyatt estem a saját hangomtól. Illetve...estem volna, ha lett volna még hangom! Merthogy teljesen elment, csak suttogni bírtam. A francba!
- Minnie!- ugrott fel P.O, és a nyakamba ugrott. - Jól vagy?
- Aha- toltam el, mert köhögőgörcsöt kaptam. Amint kiharákoltam magam, elmosolyodtam. - Mizujs?
- Semmi érdekes- vigyorgott Minhyuk. - Jól érzed magad?
Vállat vontam, és újból a falnak támaszkodtam. Jaehyo és Kyung a táncpróbát mesélték tök lelkesen, P.O engem vizslatott, Hyukkie nekilátott a kajának, Taeil kedvesen rám mosolygott és elment mosogatni, Kwoonie lecsapott a többiek kajájára, akik nem ettek, Zico meg...nem szólt semmit, az asztallapot bámulta. Úgy döntöttem, hogy át fogok nézni rajta. Nem érdekel. Csak tudnám most mi a bajom vele!
Abban a pillanatban veszélyesen megszédültem, meg kellett kapaszkodnom az ajtókeretben, hogy ne vágódjak hanyatt. A lábam megremegett, én meg gyorsan leguggoltam a fal tövébe. Lehet, hogy nem volt túl jó ötlet felkelni...
JiHo, aki a legközelebb ült hozzám, felugrott, és megtámasztott.
- Egedj el- suttogtam fakón, és leráztam magamról a kezeit.
- Feküdj vissza, kérlek- mondta csendesen. - Nem tesz jót, hogy mászkálsz...
- Rendes, hogy aggódsz értem- néztem rá gúnyosan. - Tudod mit? Foglalkozz magaddal, ahogy szoktál- tántorogtam a fürdő felé. Gyorsan magamra zártam az ajtót, és a kagyló fölé hajoltam. Uhh...nem emlékeztem rá, hogy a betegségek ennyire megviselnek...

Fáj~

Tüsszögve vánszorogtam be az épületbe, bár legszívesebben azonnal elfeküdtem volna a padon. A fejem sajgott, hasogatott, löktetett a halántékom, rázott a hideg, ömlött az orrom és minden porcikám szét akart robbanni. Azt kihagytam, hogy a legkisebb zajt is kínszenvedés volt elviselni. Hát még hét túlméretezett gyereket!
- Zíájció, nem láttad a felsőm?- rontott ki az öltözőből egy szál nadrágban UKwoon.
Hát jó ám, hogy nem zavartatja magát...
- Nem, nem láttam- válaszolt a leader kimérten. - Haver, öltözz már fel, vannak itt lányok is, tudod- biccentett felém.
- Észrevetted? Jókor- vigyorgott Kwoonie. - Akkor...MinHyuuuuuk!- azzal eltűnt.
- P.O, azonnal add azt vissza!- kergette Kyung a maknae-t, aki elcsórta a telefonját.
- Naa, várj, ezt még lejátszom!
- Add már vissza!
- Várjál!
Nem bírtam tovább. Annyira fájt a fejem, hogy befogtam a fülem, összeszorítottam a fülem, és eldőltem. Áááá! Fogják már be!!!
- Kuss legyen!- ordított egy nagyot Zico.
Ha nyitva lett volna a szemem, akkor tuti, hogy hálásan pillantottam volna rá, de nem így volt.

- Minnie! Jól vagy?- guggolt le hozzám valaki.
Óvatosan elvettem a tenyerem a fülemtől, majd felültem. Jaehyo méregetett aggódva, és kedvesen megsimogatta az arcom. Aztán gondterhelten tapogatta a homlokom.
- JiHo!
- Mi van?
- Gyere már ide!
A szöszke morogva trappolt előre, és ő is leguggolt elém.
- Igen?
- Most paranoiás vagyok, vagy tényleg tűz forró a homloka?
Zico tágra nyílt szemekkel érintette a tenyerét a bőrömhöz, mire összerándultam. Egyrészt mert jég hideg volt a keze- legalábbis nekem-, másrészt pedig...
Ahol megérintett, ott mintha tűz gyulladt volna. A bőröm bizseregni kezdett. Hihetetlen...
- Nem, tényleg lázas- húzta el a száját. - Idióta!- förmedt rám. - Miért nem öltöztél fel?!
Normál esetben tuti, hogy visszapofázok neki, de kivételesen igazat adtam neki. Tényleg vigyázhattam volna. Behúztam a nyakam, és vártam a további szidásait.
- Hazaviszlek- sóhajtott fel. - Srácok, ti próbáljatok, majd visszajövök, de muszáj ágyba feküdnie, mert még jobban belázasodik. UKwoon! Tied a pálya- intett a többieknek, majd megragadta a karom, és maga után ráncigált. Arra sem volt erőm, hogy elkezdjek kapálózni vagy tiltakozni. Örültem, hogy a lábamon állok. Bevágódtunk a kocsiba. Ő a szokásos helyére ült, és meg a lehető legtávolabb csúsztam tőle. Ahogy elindultunk kibámultam a kocsi ablakán.
Csak néztem az elsuhanó tájat, a fákat, mindent...Így úszik el mellettünk az élet is? És annyira természetesnek vesszük? Emberek jönnek mennek abban is. Vannak, akikre nem is emlékszünk. Létezik az, hogy “életre szóló”? Lehet valami örök? Tarthat valami egy életen át?
Én ebben nem vagyok olyan biztos...
Arra kaptam fel a fejem, hogy Zico telefonja csörög. Kíváncsian bámultam rá.

- Szia...! Áhh...jagiya...iiiigen...ma? Ma nem hinném, hogy jó- harapta be a száját.
Van barátnője?- esett le az állam. Na, mindent kinéztem belőle, de ezt nem.
Visszafordítottam a fejem az ablak irányába, és mintha észre sem vettem volna, hogy telefonál, folytattam a bambulást. A szívem akaratlanul is félrevert, légzésem felgyorsult. Van barátnője... Legszívesebben sírtam volna. A röhögéstől! Legalábbis ezt próbáltam bemesélni magamnak. Egészen addig sikerült tartani magam, amíg be nem lebegett elém HeeJun arca. Ott, abban a pillanatban a szívem ismét ezer darabra törött, és kibuggyantak a könnyeim. Miért nincs már velem? Miért? Miért kellett összevesznünk, miért kellett elmennie, miért kellett véget érnie? Egy világot tett tönkre- az Én világomat. Mindent, amiben addig hittem, kidobhattam a kukába. Akárcsak egy papírgalacsint, amit valaki összefirkált, galacsinba gyúrt és takaros kis darabokra tépett.
- Hé! Minden oké?- csúszott mellém Zico.
Nem válaszoltam neki, csak még jobban elfordítottam a fejem, és sírtam.
- Minnie! Cho, minden oké? Hallod?- kocogtatta meg a vállam.
- Nem, nincs rendben semmi- csuklott el a hangom.

Megfázás

Tizenegy óra. Hulla fáradt vagyok. Ahh...és még nem végezteeem! GiGi lement a büfébe kaját szerezni, mert én már alig álltam a lábamon, szóval miután kisminkeltük a 4minute-t, lerogytam egy székbe, és csak bámultam magam elé. Szerintem ma abból fog állni a táncpróba, hogy megnézem mit jegyeztek meg tegnap. Valószínűleg semmit, mert elhülyülték az egészet...na majd most nem! Már ha tudok egyáltalán edzést tartani...
- Jól vagy?- nyomott a kezembe JiHwan egy szendvicset.
- Köszi- mosolyogtam rá halványan. - Persze, csak hulla fáradtan- sóhajtottam. - És izomlázasan...látnod kellett volna tegnap UKwoont, mint aki megőrült- ráztam a fejem, majd enni kezdtem.
- Mert? Mit csinált?- szürcsölte a kávéját, és leült velem szembe.
- Ahh, megkergetett meg pofán nyomott a büdös pólójával- mormogtam. - Aztán Zico mögé menekültem, ő meg ránk ugrott, szóval...mikor Jaehyo bejött, annyit látott hogy egymáson fetrengünk...értelmes megjegyzése: “Hármasban nyomjátok?” Mondom baszd meg...
- A kis perverz- nevetett fel GiGi, és inkább letette a kávéját, nehogy magára borítsa.
- Az- háborogtam. - Tiszta hülye...nembaj, kezdem megszokni- legyintettem. Eltüntettem a 
szendvicsem maradékát, és felálltam. - Ki jön ma még?- kérdeztem barátnőmet.

- Ööö...ma már csak a B.A.P van hátra- vont vállat. - Ha minden igaz, öt perc múlva itt kéne lenniük.
- Értem- sóhajtottam fel. - A lányok mikor jönnek vissza a vakációból?
- Hát még egy darabig tuti nem- harapta be a száját JiHwan. - Szerintem ketten felmondtak, a harmadik nem jön vissza...mi maradtunk- húzta a száját.
- Ne már! Ezt nem is mondtad! Ahh, akkor minden nap ketten csinálunk mindent?
- Aha..de te nagyon ügyes vagy, kétszer annyit csinálsz meg mint én, ugyan annyi idő alatt- jegyezte meg.
- Szerintem meg nem- vontam vállat, mikor nyílt az ajtó, és beléptek a srácok.
Hamar összebarátkoztunk velük, nagyon jó fejek és viccesek voltak, komolyan, teljesen a szívembe zártam őket. Én megkaptam YongGuk-ot, Himchant és JongUp-ot, GiGi sminkelte Zelot, YoungJaet és DaeHyunt. Hamar végeztünk, bár a végére már fájt a szám a sok nevetéstől. A leader ugyanis végig poénkodott amíg kenceficéztem, meg vicceket mesélt, úgyhogy nem unatkoztunk. JiHwan Zeloval járt így. Mondjuk a többiek is karattyoltak meg röhögtek. A végén sok sikert kívántunk nekik, és integetve elbúcsúztunk.
- Istenem...YongGuk meg a hülye poénjai- nevettem fel.
- És Zelo? Basszus, úgy megcsikizett, hogy azt hittem meghalok- kuncogott GiGi.
Az órámra pislantottam.
- Hmm...az edzésig még van időm, nem megyünk el enni valahova?
- Ijj, bocsi, de nekem most nem jó- mondta elszontyolodva. - Találkozóm van.
- Ohh...semmi baj, menj csak. Addig elmegyek egyet sétálni- ásítottam.
Megöleltük egymást, mindketten mentünk a saját dolgunkra. Zsebre tett kezekkel kóvályogtam a városban. Fogalmam sem volt róla, hogy mit akarok csinálni. Végre volt egy kis időm egyedül. Végiggondolhattam HeeJunt. Elment...az utolsó esti veszekedés kétségtelenül kettőnk hibája volt. Nem kellett volna olyan durván végződnie.
Elment.
Amerikába.
Nem is az fájt, hogy szétmentünk, mert megértettem. Hanem ahogy elment. Amiket a fejemhez vágott. Fájt. Bevallom, fájt. Nemhiába sírtam órákon keresztül, és nem hiába nem nyitottam ajtót, nem vettem fel a telefont napokig. Pedig tudom, hogy Ő hívott. És mi a helyzet a srácokkal? Nagyon kedvesek, imádom őket. Szerencsére egyikük se mutat érdeklődést irántam ÚGY. Aminek nagyon örülök, főleg azért, mert képtelen lennék most bárkivel is összejönni. Még nem hevertem ki azt a borzalmat. Szeretem HeeJun-t még mindig, talán jobban is, mint kellene. De remélem, hogy megtalálja azt a lányt, aki annyit jelent majd neki, amennyit ő jelentett nekem. Lehajtottam a fejem. Máris nem voltam éhes. Összekucorodtam az egyik padon, az utcát néztem. Az embereket. Mindenki kabátban mászkált meg sapkában, nekem ezek a táskámban voltak. Pedig fáztam. Talán fel kellene öltöznöm...
Elképzeltem, hogy lebetegszem, és a srácok próbálnak meg gondolkodni rólam. Elkapott a nevetés. A szám elé kellett tennem a kezem, hogy ne nézzenek teljesen hülyének. Mikor kinevetgéltem magam, sóhajtva hajtottam a fejem a térdemre. A táskám magamhoz öleltem, és bealudtam...

- Kelj má’ fel! Nem hallod?
- Finomabban már te bunkó! Alszik! Hulla fáradt! Bezzeg ő egy szó nélkül becipelt téged a szobába aludni, te meg így ébreszted...

- Keltsed akkor te!
- Mi? Miért pont én?
- Csak! Na, gyerünk!
Micsoda kedves fogadtatás- mormoltam magamban, és ásítva kinyitottam a szemem. Ahogy gondoltam, Zico és Jaehyo álltak előttem veszekedve. A kocsi ajtaja nyitva volt, az út szélén parkolt, a többiek pedig unottan bámészkodtak. Felálltam. Tökjó, hogy észre se vettek csak vitatkoztak tovább.
- Nektek is szia- kerültem meg őket, és a meleg autó felé csoszogtam. Szééétfagytaaaaam! A karjaim jég hidegek, ömlött az orrom és vacogtam. Kétségtelenül megfáztam...
- Szia szunyakirálylány- ölelt magához P.O ahogy beültem a meleg limóba. Szorosan hozzábújtam, és átöleltem. - Jesszus, de hideg a kezed! Miért nem hordasz magadnál kabátot?! November van!
- Bocsi- motyogtam.
Zico és Jaehyo beültek, és elindultunk.
- Elkéstem?- pislogtam a leaderre bocsánatkérően.
- Mi? Nem, dehogyis- rázta a fejét. - Erre jöttünk, és megláttunk hogy ott ülsz. Gondoltam felszedünk, hogy ne gyalogolj, de bealudtál- világosított fel.
- Oh..érte...- és itt egy bazi nagyot tüsszentettem bele a mondat közepébe. Szerencsére a szám elé tudtam tenni a kezem, de a nagy lendülettől előrebukfenceztem, és leestem az ülések közé. A fiúk elkerekedett szemekkel néztek rám, Jihoon döbbenten nézett a karjára, ami még mindig ugyan úgy volt, mint az előbb, Kwoonie kiröhögött, Kyung vigyorgott, Jaehyo a kezem után kapott, hogy felhúzzon, Taeil fetrengett, Minhyuk és Zico pedig tovább bámultak döbbenten.
- Bocsánat- fújtam ki az orrom, és visszaültem a helyemre. P.O átkarolt, hogy ne essek le újra, én pedig az további utat végigtrombitáltam. Aztán ki kellett szállni...
- Ne rángatózz már, hülyén nézel ki- jegyezte meg Kyung.
- N-nem r-ráng-gatózom, h-hanem f-fázom- koccantak össze a fogaim.
- Pont most betegszel le te is- sóhajtott Zico, és a kezembe nyomta a pulóverét. - Ez itt a pulcsi. Azért van, hogy ilyen időben felvedd!- magyarázta. - Érted?
- Nem vagyok hülye- förmedtem rá, és belebújtam a ruhába. Uhh...legalább még háromszor elfértem volna benne. - Köszi- motyogtam.
Megrázta a fejét, és otthagyott. Előre ment...