Ajjajj...

A dallam a szívemig hatolt. Be kell ismernem, hogy nem tudtam, hogy ilyen gyönyörűen tud énekelni. Lehunytam a szemem, és átadtam magam a hangoknak, amelyek magukkal vittek. Csodálatos és elmondhatatlan érzés, amikor úgy érzed, egy dal rólad szól. Amikor végiggondolod az életed, és rájössz, hogy a sorok a te életedet, a te történetedet mesélik el. A fájdalmadat, a boldogságodat és a könnyeidet. Ott vagy te magad is a betűk között, láthatatlanul, és talán csak te tudsz róla, mégis ott vagy.

Nem tudtam, hogy sírok. Nem éreztem, hogy a könnyeim kibuggyannak a szememből, és végigcsorognak az arcomon, eláztatva a párnahuzatot. Azt sem hallottam, hogy Zico abbahagyta az éneklést. Egyedül HeeJun lebegett előttem, a háta, ahogy bevágja az ajtót, és elmegy. Még azt sem mondja, hogy vége, rám se néz. Nem mondja, hogy Szerettelek. Semmit nem szól.

- Sss, ne sírj.

Jiho kicsit megemelt, és magához ölelt. Az arcom a vállába temettem, és elengedtem a zokogást. Már nem bírtam tovább azt az állandó szorítást a torkomban, a szívem körül, ami megbéklyózott. Mintha meg akart volna fojtani. Egyszerűen muszáj volt kiszakadnia, elmúlnia. El kellett felejtenem HeeJunt. Kegyetlenül sírtam. Rázkódtak a vállaim, hangosan bőgtem, és kapaszkodtam az egyetlen dologba, ami még mutatta, hogy a fiú, akit szerettem élt- a fájdalomba. Ez volt az egyetlen, ami emlékeztetett arra, hogy tényleg együtt voltunk és tényleg szerettük egymást. Vajon tényleg szeretett engem? Nem csak mondta, hogy szeret? Nem csak átvágott?

- Ha ez lesz, én esküszöm, hogy soha többé nem énekelek- simogatta a hátam nyugtatóan Jiho. Arcát a hajamba temette, és megnyugtatóan ringatott. – Ne sírj, kérlek. Mi a baj? Ennyire szörnyű?

Keserűen felnevettem a könnyeim között.

- Szörnyű?- törölgettem a szemem. – Dehogy szörnyű! Ha szörnyű lett volna, hidd el, hogy már az első sor után kiröhöglek- nyúltam zsepiért. Kifújtam az orrom.

- Akkor?- eresztett el, majd kissé hátrébb hajolt, hogy az arcomba nézhessen. – Komolyan nem értem a nőket! Egyik pillanatról a másikra elkezdenek bőgni!- forgatta a szemeit.

- Jajmár, játszod itt a macsót!- fortyantam fel. Visszakúsztam a takaró alá, és elbújtam alatta. Hagyjon engem békén a hülyeségeivel! Idióta…

- Miért vagy te is nő?- állt fel sóhajtva.

- Jiho…- szóltam utána, mikor már majdnem kilépett az ajtón. Kérdőn visszafordult, és felvonta a szemöldökét. – Gyönyörű lett. És köszönöm.

Nem vártam választ, csak visszafordultam a fal felé, és kitapogattam a telefonom. A mobilom volt az egyetlen, amit nem takarítottam ki Utána. Kidobtam a közös fényképektől elkezdve mindent, kitöröltem a videókat és HeeJun összes cuccát eltűntettem. De a telefonom… Lényem egyik része mindig is remélte, hogy még folytatódni fog. Hogy még visszajön. Tévedtem. Ideje lenne leszállni végre a földre, felébredni, és rájönni- soha többé nem fogom látni.

Megnyitottam a mappát. Kifejezéstelen arccal, üveges tekintettel lapozgattam végig a fotókon. HeeJun gyönyörű kék szemei, a mosolya, ahogy megcsókol…

- Nem sírok, nem sírok, nem sírok- suttogtam magam elé újra meg újra, pedig majdnem meghasadt a szívem. Dühösen nyomtam ki a telefont. Nem Rá haragudtam. Magamra. Hogy nem mentem vele, hogy nem szaladtam utána. Nem mondtam el neki, hogy szeretem. És hogy ilyen gyenge vagyok. Minek siránkozok?!

Világ életemben irritáltak az önsajnáló emberek. Anyukám mindig azt mondta, hogyha valaki másokban utál valamit, akkor önmagában is megvan ugyan az a tulajdonság, és ki nem állhatja. Lám, lám, tényleg. Én is dagonyázom az önsajnálatban. Ekkora barmot, mint én!

Vöröslő szemeimet törölgetve belebújtam a papucs helyett használt vastag zoknimba, és szortyogva kicsoszogtam a konyhába. Muszáj vacsorát készítenem a srácoknak. Egyedül soha az életben nem boldogulnak. Jaehyo már mióta siránkozik, hogy utálja a rendelt kaját. Na, mégiscsak jól főzök?

Elmosolyodtam. Kinyitottam a hűtőt, és derékig eltűntem benne, hogy előkotorásszam a hozzávalókat. A fene egye meg, hogy semmit nem lehet itt megtalálni!!! Csokoládé! Az aztán van vagy húszezer tábla. Pff. Egészségtelen. Két ujjam közé csippentettem az édességet. Nem tudom melyikük a torkos, de ezt szépen eldugjuk. Tanácstalanul körbenéztem, majd megállapodott a tekintetem a felső polcon. Kár, hogy nem érem fel. Szék? Nem jó ötlet, leszédülök róla, annyira fáj a fejem. Zicot nem kérhetem, hogy segítsen, mert mi van, ha az övé? Kénytelen leszek a székkel próbálkozni. Nesztelenül odatoltam egyet, és bizonytalanul ráálltam. Csak ne nézz le, az a lényeg, biztattam magam. Gyorsan bedobtam a csokit hátra, és lerogytam a biztonságos ülőhelyre. Kifújtam magam. Micsoda akció, te jó ég…

Visszatoltam a bútort a helyére, majd munkához láttam. Egyetlen egy problémám akadt mindössze- kettőt láttam mindenből a fejfájástól. Félretettem a tésztát, és bekóvályogtam a dolgozóba Jiho-hoz.

- Nincs fejfájás csillapítód?- támaszkodtam az ajtókeretnek.

- Mondtam, hogy ne kelj fel- morogta fel sem nézve a gépből.

- Tudomásul vettem, de nem ezt kérdeztem.

- Valahol a polcon van.

- Kösz.

És még ő mondja nekem, hogy ne keljek fel, mikor a füle botját sem mozgatta! Paraszt. Nem. Nem is az. De igen. Határozottan kihozza belőlem a betegség a rosszat.

Bekaptam egy Advil-t, hogy aztán újult erővel vessem bele magam a főzésbe. GiGi-t is fel kell majd hívnom. Szegény, egyedül tartja a frontot. Meg JoungRa-t. Istenem, vajon mi van vele? Megfőztem a tésztát, és összeütöttem a vacsorát. Így ni. Ez kész. Akkor most telefonáljunk.

- Igen?

- JiHwan?

- Cho? Atyám, Cho-min, milyen rekedt vagy! Mi a baj? Jól vagy? Minden oké? Hogyhogy nem jöttél dolgozni? Egyedül olyan nehéz, és úúúúúgy hiányzol…

- GiGi, nyugi- nevettem halkan. – Igen… tegnapelőtt előtt megfáztam…

 - Sajnálom… Mikor jössz?

Elképzeltem barátnőm bánatos tekintetét, meg ahogy biggyeszti a száját, és akaratlanul is elmosolyodtam.

- Igyekszem kikúrálni magam…

- Ami úgy lenne jó, ha az ágyban feküdnél!- kapta ki a kezemből Zico a telefont. – Halló! JiHwan? Szia. Igen. Oké. Szia.

- Hé! Add vissza! Az az enyém!- nyafogtam, de lusta voltam érte ugrálni, inkább csak vernyogva néztem, ahogy kinyomja. – Még beszéltem volnaaaa…

- Cho-min, feküdj már le, így sosem fogsz meggyógyulni. Meddig kell még itthon maradjak miattad? Inkább feküdj le és pihend ki magad!

- Hah! Ki a franc kérte, hogy maradj itthon?- dühöngtem. – Énfelőlem akár el is húzhatsz! Egyedül is nagyszerűen elvagyok! Még főztem is- duzzogtam. – Bunkó!

- Már mondtad párszor. Nem feküdnél végre le?

- Nem- makacsoltam meg magam. – Mindjárt hazaérnek a srácok! Eszemben sincs megint beájulni! És vedd tudomásul, hogy holnap elmegyek dolgozni! Ha!

Jiho szem forgatva legyintett egyet, és mérgesen visszament a munkájához. UTÁLOM! Undok dög. Gyűlölöm!

- Jut eszembe- kiabáltam utána. – Ha már a „meddig kell még itthon maradjak veled” témánál tartunk, menjél a barátnőddel enyelegni, énekelj neki, aztán rólam meg szállj le!

- Mi?- nézett vissza döbbenten.

- Jól hallottad.

- Te tiszta hülye vagy…

- Te is- vontam meg a vállam sértetten.

Annyira sikerült felhúznia, hogy a táskámhoz siettem, és felöltöztem. Csak azért is talpra állok! Engem holmi vacak betegségek nem gyűrnek le! Kit érdekel?! Három pulóvert vettem magamra, plusz ugye a póló, ami alatta volt, meg a kabát. Kiválasztottam a legstrammabb cipőmet, és belebújtam. A hajam lófarokba kötöttem, felhúztam a kapucnim, és elindultam lefelé a lépcsőn. Mennyire elegem van már ebből a majomból! Osztani az észt, azt nagyon tudja!

Elhatároztam, hogy hazabuszozom. Otthon van a nekem való gyógyszer. Az tökéletes. Ha már arra járok, talán még JoungRa-hoz is be tudok ugrani. Felhívni ugyan nem tudom-, mert otthon maradt a mobilom-, de egy próbát megér. Hátha otthon van.

Jó hangosan vágtam be magam mögött az ajtót. Kíváncsi vagyok Jihonak mennyi idő alatt jut el a diónyi agyáig, hogy leléptem tőlük. Valószínűleg mikor a srácok hazaérve keresni kezdenek. Pf. Szánalmas vagyok. Miért foglalkozom vele ennyit? Kit érdekel? Engem aztán ugyan nem. A lépcsőn lehajtott fejjel haladtam, nem akartam, hogy bárki is megismerjen. Azonban kellemetlen meglepetésben részesültem a kapunál. A fiúk! Előbb jöttek, mint számítottam rá… Merre menjek? Tuti, hogy megismernek! És mi van, ha Zico máris keres? Ajjajj…