Őrült dilis reggel

Reggel arra ébredtem, hogy nem kapok levegőt. Ami érdekes, már csak azért is, mert már elmúlt a náthám. Akkor…?

- Jaj- nyögtem fel tehetetlenül, mikor tudatosult bennem, hogy valaki rajtam fekszik. – Jiho, szállj le rólam!- hisztiztem nyűgösen.

- Mi van?- hallatszott kicsit messzebbről. – Nem is nyúltam hozzád!

- Akkor ki fekszik rajtam?- pattant ki a szemem, és dühösen néztem hátra. – Minhyuk! Azonnal szállj le rólam!

Nem válaszolt, csak horkantott egyet, és a fejét odébb helyezte a hátamon. A karjaival átölelt, és még inkább összenyomott.

- Hé! Nem vagyok préselt falevél! Hallod?! Ébresztő!

- Cho-min, fogd már be! Aludni akarunk- vágott hozzám egy párnát Taeil, mire telement tollal a szám. Köpködve, prüszkölve próbáltam szabadulni. Szép ébresztés, mondhatom! Éljenek a férfiak!

- Ha nem szeditek le rólam rögtön, sikítani fogok!- fenyegetőztem.

Sajnos ez sem hatott. Minhyuk kezdett egyre kellemetlenebbé válni, ugyanis szinte már teljes hosszában rajtam feküdt. Vajon Zico féltékeny típus…? Hirtelen nagyszerű ötletem támadt. Ez nem csak tesztelésnek lesz tökéletes, lehet, hogy még be is válik.

- Minhyuk, sicc a kezekkel!- förmedtem rá nehezen szedve a levegőt. Jaj, a tüdőm!

És tényleg bevált. Jiho felpattant a matracról, és egy határozott mozdulattal lelökte a zavaró tényezőt a földre. Haha! Ez de tuti!

- Mit tapizod?!- akadt ki a leader, mire felvihogtam. Lehetetlen volt levakarni a vigyort a fejemről.

- Hé-, pislogott laposakat Minhyuk. – Mi van már?

Kyung felült a takaró alatt, és visított a röhögéstől. UKwoon a fejére húzta a párnáját, P.O valami olyasmit motyogott, hogy kint balhézzanak, Jaehyo pedig a magasból szemlélte az eseményeket. Taeil visszaaludt.

- Na végre már! Azt hittem megfulladok- vigyorogtam, és a fejemre húztam a takarót.

- Akkor most kamu volt az egész?- hitetlenkedett Zico. – Teee!

- Én vagy nem én, valahogy meg kellett szabadulnom tőle- vihorásztam.

- Most akkor mi bajod van velem?- nyafogta Hyukkie álmosan. Reggel kicsit nehéz a felfogása. Szegény.

- Nők- fújtatott JiHo. – Bocs- intett a hálótársamnak, akit szemmel láthatóan már cseppet sem érdekelt a dolog, mert már el is foglalta a leader korábbi helyét, hogy visszaaludhasson. Ő meg bebújt mellém. Illetve inkább vetődött.

- Menj arrébb- húzta el a takarómat, és mögém csúszott. – Cseles.

- Tudom- fészkelődtem egy kicsit, majd kényelmesen elhelyezkedve lehunytam a szemem. – Muszáj volt, mert majdnem összenyomott. Egyébként meg mit keresett ő itt?!

- Hiányolta az ágyát. Én meg engedtem neki- úgy hallottam, mintha mosolygott volna. Fél szememet kinyitva fordultam felé, hogy megbizonyosodjak róla. Igazam volt. Szemtelenül tökéletesen nézett ki már korán reggel. Szőke tincsei szanaszét álltak, a szeme alatt karikákat viselt, és kicsit nyúzottnak tűnt. De tökéletes volt.

- Utállak- préseltem össze a szám.

Elvigyorodott, és nyomott egy puszit az ajkaimra.

- Egy, szeretsz. Kettő, ezt mondtad pár nappal ezelőtt, ugyan itt, betegen.

- Micsoda észrevétel- forgattam a szemem.

- Mondd, hogy szeretsz!

- Nem mondom.

- De mondd! Lééégysziii!

- Nem mondom! Hagyjál már ezzel- röhögtem.

- Kuss legyen!- hördült fel Kyung mérgesen. – Valaki aludni akar!!!

- De mondd!- könyörgött tovább édesen. Ilyen nincs!

- Cho-min, ha nem mondod, esküszöm, hogy megetetem veled a párnám! Eddig itt nyafogtatok mindketten, hogy nem szeret a másik! Most akkor mondjad, mert különben…- fenyegetőzött a rapper mérgesen, bár szerintem félig aludt. A többiek helyeslően nyöszörögtek, esetleg hümmögtek. Taeil helyeslően horkolt. Az is egy módja az egyetértésnek.

- Jól van na! Szeretlek- húztam a fejemre a takarót.

- Én is téged- vigyorgott JiHo elégedetten, és bebújt mellém a takaró alá. Hogy ne zavarjuk a többieket, csak csöndben néztük egymást. Valahogy már egyáltalán nem éreztem magam álmosnak. A szemem kipattant, és csak Őt néztem. Nem ér. Én miért nem tudok ÍGY kinézni már korán reggel? Ilyen tökéletesen? Ha tükörbe nézek, elborzadok. Kócos haj, párosítva a zombi fejjel. Csodás látványt nyújthatok. Sokszor én is elborzadok.

- Ne nézz rám, szörnyen festek- takartam el a tenyeremmel az arcom, mire Zico felhorkant.

- Szörnyen? Hol élsz te?

- Itt. A földön.

- Nem úgy látszik.

- Kuss legyen már!

- Jól van na! Te beszélsz?!- ültem fel mérgesen. – Ti is mindig felébresztetek! Most megkapjátok azért, amiért valamelyik reggel kiráncigáltatok a konyhába, hogy csináljak reggelit! Há! Megbosszulom!

- Nem lehetne holnap?- nyöszörögte Jaehyo. – Holnap szombat…

- Nem. Én most fogom megbosszulni- másztam át JiHo-n, hogy kijussak. Átlépkedtem Minhyuk feje fölött- nyitott szájjal szundikált, hihi-, és a konyhába siettem. Bekapcsoltam a rádiót. Elégedetten állapítottam meg, hogy még csak reggel fél hat van. Pedig azt hittem, álmos leszek ma. Tévedtem.

Magamra kötöttem a kötényt, és halkan dudorászva, táncikálva kezdtem neki a reggeli készítésnek. Hmm… Mit csináljak? Szendvics. Kivételesen reggelizzünk ámerikaiasan. Régen éreztem magam már ennyire jókedvűnek. Reggelenként általában morogni vagy csapkodni szoktam, de zsinórban ez a sokadik, hogy mégsem. Otthon mindig legalább egyszer belerúgtam valamibe. Jó hatással van rám ez a hely. Meg a lovagjaim. Magamnak készítettem salátás szendvicset, a többieknek pedig kipakolta az asztalra. Tegyenek rá amit akarnak. Becsomagoltam magamnak a reggelimet, majd a cuccaimhoz léptem. Könyékig eltűntem a táskámban. Előkerestem a cicanadrágom, vettem fölé egy pólót, pulóvert, edzőcipőt. Lenyúltam Jiho egyik sapkáját, és elégedetten szemléltem magam a tükörben. Amikor a rádióból megszólalt a B.A.P-től a No mercy!, felhangosítottam. Egyöntetű „Menj a francba” hallatszott a hálóból.

- Már itt sem vagyok- vigyorogtam bekukkantva a szobába. Zico kómásan nézett rám, mire odahajoltam hozzá egy „mindjárt jövök” csókra.

- Hova mész?- kérdezte ásítva.

- Futni. Erről jut eszembe. UKwoon!

- Tessék-, nyögte az említett.

- Öltözz! Jössz velem!

- Dehogy megyek! Felejts el! Megy a frász!

- Választhatsz, hogy dupla annyit maradsz velem a táncteremben, mint a többiek, vagy felkelsz most. Egyébként reggeli az asztalon- jegyeztem meg. – Lenn várlak!

- Te… ezt… hogy… bírod?- zihálta Kwoonie.

Még csak fél kilométert sem futottunk, de neki már szúrt az oldala, lógott a nyelve és jajgatott.

- Ha nem beszélnél ennyit, könnyebb lenne- jegyeztem meg vigyorogva. – Látod! Rossz hatással van rád az a sok egészségtelen szar! Egy, kettő! Nyomás!

Szenvedve kocogott mellettem. Én részemről szívesen gyorsítottam volna egy kicsit, de félő volt, hogy még ezt a csigatempót sem bírja. Nem hogy azt, amiben én szoktam futni! Nem is értem, hogy lehetnek ilyen acélizmai, ha ennyitől elfárad. Mit szokott ez csinálni a kondiban?

- Te hova gyúrsz a konditeremben?- hitetlenkedtem helyben kocogva, mert már megint megálltunk. Csak a parkig jussunk már el, könyörgöm!

- Kar…ra- lihegte.

- Veszem észre. Kardió edzésre kellene járnod. Szánalmas a teljesítményed!

- Ha így… akarsz… bíztatni… rosszul csinálod- kapkodott még mindig levegő után.

Szokásomtól eltérően abbahagytam a helyben futást, és ujjaimmal a nyakát tapogattam. A pulzusa szörnyen erős és szabálytalan volt. Megcsóváltam a fejem.

- Mostantól csak annyit ehetsz, mint én. És minden reggel jössz velem futni. Nincs vita.

Mire visszaértünk, UKwoon szerintem a halálos ágyán érezte magát. Legalábbis lerogyott az asztalhoz, és már éppen jó kis egészségtelen kaját tömött volna magába, mikor a kezébe nyomtam egy salátás szendvicset.

- Mi ez?!- bökdöste bizalmatlanul a salátát.

- Ez kérlek, zöldség. Amit te szerintem igen keveset ettél. Majd most bepótolod.

- Fogyózol?- röhögött fel Kyung, és meglökte haverja könyökét. Jaehyo majdnem kiköpte a vizet.

- Én nem…

- De igen. Fogyózik. Illetve inkább karbantart- néztem szúrósan a főtáncosra, aki világfájdalmasan harapott a salátába.

- Pfuj! Ez vízízű… és… most olyan vagyok, mint egy kecske- szontyolodott el.

Ha azt hitte ezzel meghat, tévedett. Vidáman eszegetve támaszkodtam a pultnak, és a saját reggelimet fogyasztottam. Még csak fél hét volt, bőven volt időm indulásig. Hamar haza kellett jönnünk, UKwoon nem bírta sokáig. Sajnos. Mindegy, majd fokozatosan növeljük a távolságot. Ahhoz képest, hogy milyen jól bírja a táncórákat, nem valami jó a kondija. Hirtelen igazán kíváncsi lettem arra, a többieknek vajon hogy menne.

Minhyuk éppen egy darab valamit gyűrt befelé, Taeil nyafogott, hogy elfogyott a felvágott, Jaehyo Kyunggal diskurált, UKwoon az asztalt fejelgette, Zico szórakozottan tologatta a tányérját, Jihoon pedig…

- Hol van P.O?- kérdeztem homlokráncolva.

- Alszik. És tudod mit? Jól teszi.

Letettem a szendvicsem a pultra, majd a háló felé vettem az irányt. Óvatosan átléptem a lerúgott takarók és párnák fölött, megkerültem a matracot, és leguggoltam Jihoon feje mellé. Tényleg kiütötte magát.

- Ébresztő- nyomtam egy puszit az arcára.

- Mmm…- fejezte ki tömören a véleményét.

- Kész a reggeli. Gyere, lassan ideje felkelni- próbálkoztam tovább.

Tipikus férfi vonás, minél inkább fel kell kelni, annál inkább eszükben sincs. A maknae mormogva a fejére húzta a takarót, és eltűnt alatta. Gyanítom, hátat fordított nekem. Legyintettem egyet, és hagytam. Mit érek vele? Semmit. Felőlem aludjon. Nekem viszont zuhanyoznom és indulnom kell.  

Este

Kinyújtotta felém a karjait, mire átmásztam a sebváltón, és az ölébe fészkeltem magam. A fejem a vállába fúrtam, és belélegeztem a parfümjének illatát. Olyan jól esett, hogy a karjaiba zárt, és csak ott ültünk a csöndben. JiHo néha nyomott egy-egy puszit a fejemre vagy az arcomra, esetleg a hajamba fúrta az arcát, de egyébként nem szólt semmit.

- Nagyon leszívott a csaj?

- Kicsit. De nagyobb bajom is van ennél- legyintettem. – A végén már nevetett. Túléli.

- Mi a baj?- kérdezte egyből aggódva. Aha. Jó, hogy neki az én részeim maradnak meg. Végre kicsit panaszkodhattam, így keservesen kezdtem bele.

- Reggel óta egyetlen falatot sem ettem, inni sem igazán volt időm, úgyhogy mindjárt meghalok. Fáradt vagyok, és még mindig nem tudom felfogni, hogy van egy barátom, és ez olyan, mint egy álom, de hiába csipkedem magam, csak fáj, és ajjmáááááár!- hadartam egy szuszra.

Zico elmosolyodott.

- Pedig tényleg nem álmodsz. Kaját meg rendeltünk. Úgyhogy szerintem lehet segíteni a problémáidon- borzolta össze a hajam fél kézzel.

- És hogy győzöl meg arról, hogy nem álmodom?- fintorogtam.

- Hmm… szerintem megvannak az eszközeim- hajolt közelebb hozzám, és ráérősen megcsókolt. Végre nem állt ott senki, hogy belerondítson a pillanat varázsába. Nyugodtan csókolózhattunk, nem kellett attól tartanunk, hogy Kyung nyávog, UKwoon fújol, P.O kameráz, Jaehyo kiscicát akar, Taeil felénk dob valamit, vagy, hogy Minhyuk belevihog a képbe. Csak mi ketten voltunk. Ő és én. Fogalmam sincs, mennyi ideg voltunk elfoglalva egymással, de egy biztos. Tényleg meggyőzött arról, hogy ez a valóság.

Mikor elhúzódtunk egymástól, zavartan lesütöttem a szemem.

- Ez a harmadik csókunk, és még mindig zavarba jövök. Milyen dolog ez!

- Vicces.

- Szerinted.

- Nem csak szerintem.

- Persze-, forgattam a szemem. Az idilli pillanatot a gyomrom hihetetlenül hangos korgása szakította félbe. Fájdalmasan nyöszörögve állapítottam meg, hogy ha fél percen belül nem jutok kajához, visítok. JiHo felnevetett, majd kinyitotta nekem az ajtót.

Alig nyitottunk be a lakásba, én ledobtam a cipőmet, és a konyha felé vetődtem. Kezdem érteni, mit érezhet minden egyes alkalommal Kwoonie. Bár, aki minden percben nasizik valamit, hogy lehet állandóan éhes? Az asztalon egy pizzás doboz állt, és ott ragyogott benne egy EGÉSZ pizza! Ááááá! A Menny-be kerültem! Szerintem úgy vetettem rá magam a védtelen prédára, mint aki életében nem evett még. Zico az ajtónak támaszkodva, mosolyogva nézett.

- Hé! Megeszed a vacsim!- sopánkodott UKwoon. – Nekem is hagyj!

- Te állandóan eszel- gyűrtem befelé a harmadik (?) szeletet. – Én ma egész nap egyedül reggelit ettem! Úgyhogy ez az enyém!

- De…

- Szerintem jobb, ha nem állsz le vele vitatkozni- röhögött fel Jiho. Leült mellém.

- Ajjmár, olyanok vagytok- duzzogott a zabagép, és eltűnt a nappaliban. Amíg én eltűntettem az egész pizzát (XXL-es méret volt), addig a társaságom a telefonját piszkálta. Volt otthon egy pohár kóla is, szívószállal, mert az úgy buli. Úgy döntöttem, hogy az nekem márpedig jár. Kíváncsian hajoltam közelebb JiHo mobiljához. Valami nő nézett vissza rám.

- Szép a csaj- rágcsáltam a szívószálam.

- Aha. Ő a másik barátnőm- mondta fel sem nézve.

- Szerencsés lány- értettem egyet. Zico felnevetett, és nyomott egy puszit az arcomra.

- Hogy van a pocid?

- Remekül! Azt hiszem, megbékültünk- pislogtam laposakat.

- Álmos vagy?

- Az nem kifejezés…

- Akkor nyomás az ágyba.

- Jó ötlet- fojtottam el egy hatalmas ásítást.

Elvonszoltam magam a fürdőbe, lezuhanyoztam, és belebújtam a pizsamámba. Úgy éreztem, hogy leragad a szemem a fáradtságtól. A csuklóm sajgott, nyűgös voltam és eszméletlenül kimerült. Pedig nem erőltettem agyon magam. Na jó, lehet. Egy kicsit. Talán…

Bezuhantam az ágyba, JiHo pedig mellém mászott, és átölelte a derekam. Automatikusan közelebb csúsztam hozzá, fejem a mellkasába fúrtam. A többiek még kinn maradtak tévézni a nappaliban, csak mi ketten voltunk a szobában. Lehunytam a szemem, de aludni még nem tudtam. Viszont ha nem csukom be, elkezdek könnyezni.

- Hogy hívják a barátnődet?- suttogta Zico halkan.

- JoungRa- motyogtam.

- És mi volt ma ez az egész?

- A pasija megcsalta- ásítottam. – És elmondta neki, hogy párhuzamosan kavart vele meg egy másik ribanccal. És ő meg kibukott. Tömören ennyi.

- Értem.

- Nem. Nem érted. És ezt mindketten tudjuk- mosolyodtam el halványan. A fejemet még inkább a pólójába fúrtam, és belélegeztem az illatát. Edzés után tuti zuhanyozott, ugyanis valami különleges férfi tusfürdő illata áradt belőle. Majd kinyomozom, hogy milyet használ.

- Cho-min- súgta a fülembe szinte némán.

- Hm?

- Holnap délután elvihetlek valahova?

- Idióta kérdésre…- kezdtem, de közbevágott.

- Idióta válasz- nevetett halkan, majd nyomott egy puszit a fejem búbjára. – Értem én. Nem akarsz aludni? Késő van. Reggel nem fogsz tudni fölkelni.

- Én szeretnék, de látod, hogy nem megy.

- Befogjam?

- Ne. Szeretem hallgatni a hangod. Olyan jó mély meg rekedtes. És ez olyan… cuki.

- Cuki?- háborodott fel. – Nem vagyok cuki!

- Jó, akkor te vagy az igazi férfi- mordultam rá, mire némán megrázkódott. Valószínűleg nevetett. Nyomtam egy puszit a mellkasára, mire kaptam egyet a fejemre. Ez így fair, nem igaz? Ettől kezdve egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz. Ő simogatta a hátam, halkan dúdolgatott, én pedig hagytam, hogy elnehezüljön a tudatom. Lassan magával ragadott az álom. Talán HeeJun távozása óta először aludtam el mosolyogva. Boldogan. Felhőtlenül. Ahogy tetszik. És még előttem van az egész élet…

Könnyek

- És akkor elmondta, hogy van az a másik láhány iiiihiiiiis- fejezte be a történetet, és hatalmasat trombitált a zsebkendőjébe. Tehetetlenül simogattam a hátát, mire az ölembe vetette magát, és a nyakamba fúrta a fejét.

- Na, ne sírj- kérleltem. – Nem érdemli meg az a dög, hogy könnyeket ejts miatta.

- De én annyira szehereeeheteeeem- tört fel belőle ismét a zokogás. Éreztem, ahogy forró könnyei végigcsorognak a bőrömön, és befolynak az ingem alá. Nem egészen így képzeltem…

- Tudom, hogy szereted. De most erősnek kell lenned. Oké? Hé, fel a fejjel- cirógattam a haját. – HeeChang egy hazug dög. Nem szabad ennyire szétesned miatta.

JoungRa elhúzódott tőlem. Összeszorult a szívem, ahogy szemügyre vettem. Teljesen sápadt volt, a szemei kivörösödtek a bőre pedig feldagadt. Az ajkai megállás nélkül remegtek, és állandóan újabb könnycseppeket törölgetett le az arcáról. A kezében az ezredig cafatokká tépett zsebkendőjét szorongatta. Ez történt egy óra alatt. Több mint egy órája próbáltam lelket önteni belé, de teljesen magán kívül volt. Teljesen át tudtam érezni a helyzetét, hiszen amikor HeeJun otthagyott én egyedül birkóztam meg ezzel. Azzal a különbséggel, hogy mi üvöltöttünk egymással. Részletkérdés.

- Cho-min- csuklott el a hangja. – Én meghalok. Megölöm magam. Nekem nincs értelme az életemnek nélküle- könnyesedett el ismét a tekintete.

- Hülye!- förmedtem rá ingerülten. Kezdett elegem lenni abból, hogy szenvedni látom. Mondom ezt én, aki hónapokig siratta az „örök szerelmét”. Hah. Szánalmas lehettem.

- Ez hülyeség. Egy ilyen gyökér miatt eszedbe ne jusson! Most pedig szedd össze magad, fújd ki az orrod, mosd meg az arcod, öltözz fel, és menj el valahová! Nyomás!

- De…

- SEMMI DE! NYOMÁS!

Nem tudtam, hogy a fáradtság és az éhség ennyire ki tud készíteni. Alapvetően hihetetlen mennyiségű türelmem van az emberekhez. De ha valaki ilyen meghalós cuccokkal jön nekem, azt le tudnám fejelni. Egyszer kipróbálom a srácokon. Vajon melyikük feje a legkeményebb?

JoungRa kelletlenül felállt, és a fürdő felé vánszorgott.

- Használhatom a telefonod?- kiáltottam utána.

- Persze, nyugodtan.

- Köszi.

Valósággal rávetettem magam a készülékre, és mint az őrült, úgy kezdtem el nyomogatni a gombokat. Mi is Jiho száma? Ööö… Nem is tudom a számát! De P.O-é megvan. Lenyomtam a zöld gombot, és vártam. Kicsöngött. Na. Vegyék már fel!

- Igen?- szólt bele nyugodt hangon Jihoon, mire fellélegeztem.

- Szia, csak…- kezdtem volna, de a vonal másik végén elszabadult a pokol.

Valaki beleüvöltött a fülembe, hogy ki az, mire a háttérben hangzavar támadt. Szegény kis maknae próbálta elmagyarázni a helyzetet, nem túl sok sikerrel. Végül valaki egészen másnál kötött ki a készülék.

Ziconál.

- Halló?- szólt bele idegbetegen.

- Jesszus, ijesztő a hangod- jegyeztem meg, és vártam a leszidást. Jött is.

- Cho-min?! Hol a frászban vagy?! Van fogalmad róla, hogy a szívinfarktust hoztad rám? Szó nélkül eltűntél! Azt hittem előre mész a kocsihoz, vagy valami, erre mire lemegyünk, sehol senki, akárkit kérdeztem, mind azt mondta, hogy nem látott, és…

- Hé, nyugi- szóltam közbe halkan, mire elcsendesedett. – Még élek- tettem hozzá a poén kedvéért.

JiHo nem találta viccesnek.

- Rossz vicc- horkant fel.

- Jó, na, csak… én is úgy terveztem, hogy megvárlak a kocsinál, de a portás szólt, hogy engem keresnek telefonon. A legjobb barátnőmről van szó, és…

Reméltem, hogy veszi az adást, mint a filmekben a pasik általában. Ilyenkor a férfi szereplő megértő „Ó!” felkiáltással megnyugszik, és leteszi. De mint már említettem, az én életem egy rosszul megírt fan-fiction és a valóság brutális keveréke.

- És?

- Hogy lehetsz ilyen érzéketlen?!- háborodtam fel. – Lelki válságban van!

- És?

- Mit és?! Jöttem vigasztalni!

- És?

- JiHo- fenyegettem. – Fejezd be! Nagyon jól tudod, hogy ez ilyen lányos dolog!

- És?

- Leteszem, komolyan mondom- fortyogtam.

- Ne! Várj! Hol vagy? Odamegyek érted.

Unottan ledaráltam a címet, és letettem. Ilyen paranoid pasim is csak nekem lehet. Egy napja sem vagyunk együtt, de már elkezd aggódni. Szép. Kösz a bizalmat!

JoungRa meggyötörten érkezett vissza. Kicsit jobb színben volt ugyan, megmosta az arcát és kicsit megcsipkedte magát, de még mindig nagyon sápadt volt. Elmosolyodtam, majd leültem mellé.

- Na- öleltem át a vállát kedvesen. – Ne sírj. Nincs miért.

- De van- húzta el a száját.

Haladás! A könnyeket leráztuk. Csúcs.

- De hidd el, hogy nincs. Majd te is elengeded, mint én HeeJunt. Ez a srác nem érdemelt meg téged- simogattam barátnőm buksiját, aki kivételesen alacsonyabbnak tűnt nálam, annyira lecsúszott a kanapén. – Azért ne folyj itt nekem szét- kuncogtam.

JoungRa arcán óvatos mosoly terült szét.

- Oké, igyekszem.

- Na látod! Egyébként egy kérdést. Honnan tudtad, hogy ott dolgozom?- kerekedett el a szemem.

- JiHwan az egyik ismerősöm, és láttam, hogy feltett facebookra egy közös képet veled- mosolyodott el keserűen. – És mivel nem vetted fel a mobilod…

- Ó. Értem… Nos…

- Te pedig szerelmes vagy- fürkészett.

- Hát… khm…

- Woo JiHo?- vonta fel a szemöldökét.

- Talán…- pirultam el. – De ne is beszéljünk erről, tudom, hogy ez neked nem…

- Milyen?

- JoungRa!- nevettem el magam, és barátnőm is felnevetett.

- De ha egyszer érdekel! Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy a barátja idol!

- Na szép! Engem nem érdekel, hogy idol. Sőt. Tojok a fejére- dőltem hátra a kanapén.

Eddig mindig azt hittem, hogy JoungRa néha felszínes gondolkodású, és egy idolt csak azért szeret, mert idol. Be kellett látnom, hogy tévedtem.

- Honnan tudod, hogy ő…?- kezdtem.

- Hallottam, hogy telefonáltál- vigyorodott el. – Egyébként örülök, hogy boldog vagy. Másrészt pedig… Igaz, hogy én vagyok a legjobb barátnőd?- szöktek ismét könnyek a szemébe, mire én is majdnem elsírtam magam. Könnyezve ölelgettük egymást, és artikulálatlanul mondogattuk, hogy mennyire szeretjük a másikat. Éljen a női érzelemkilengés.

- Megígéred, hogy nem csinálsz semmi őrültséget?- törölgettem a szemem az ajtóban.

- Meg. Te meg ígérd meg, hogy meglátogatsz!

- Oké. Mindenképpen. Vigyázz magadra- integettem szomorúan, és még egyszer megöleltem.

- Te is. És Cho-min- szólt utánam. – Köszönöm. Igaz barát vagy. LB- mutatta fel a mutató-, és a középső ujját.

Kiléptem a szemerkélő esőbe. Brr… Vacak egy idő. Hiába, nemsokára vége az ősznek. Egyáltalán nem lepődtem meg azon, hogy egy hatalmas, fekete kocsi parkolt a ház előtt. Elmosolyodtam, és lehajtottam a fejem. Végre hazamehetek. A srácokhoz.

Kinyitottam az anyósülés felőli ajtót, hogy felmásszak az ülésre. Khm. Kicsit magas volt. Eltartott egy ideig, amíg feltornáztam magam.

- Szia-, fordultam JiHo felé, aki mogorván nézett vissza rám. Nem is viszonozta a köszönésem. – Mondom, szia!- integettem az orra előtt.

- Nem kéne valami mást is mondanod?- hőbörgött.

- De. SZIA!

- Nem igazán erre gondoltam.

- Amíg nem köszönsz, nem mondok semmit- puffogtam sértetten.

Zico megforgatta a szemeit, és indított. Hazafelé némán ültünk egymás mellett, egyikünk sem szólt egy szót sem. Néha majdnem motyogtam egy „Sajnálom, hogy kiakasztottalak”-ot, de meggondoltam magam. Miért én kérjek bocsánatot? Előbb köszönjön! Pedig annyira jól esett volna odabújni hozzá, elpanaszolni, hogy fáradt vagyok, nyűgös és éhes, és egy kicsit sajnáltatni magam, de látszólag tényleg nagyon kiborult. Most nem értem, hogy ezt az egészet minek így felfújni! És ha gyalogoltam volna?

Lefékezett a ház előtt, kihúzta a kulcsot a gyújtásból, de nem mozdult. Ahogyan én sem. A szemem sarkából rásandítottam. Ő is ugyan ezt tette. Mindketten felemeltük a fejünket.

- Szia-, mondta végül nagyon halkan.

- Sajnálom- sütöttem le a szemem. – Nem akartalak kiborítani.

Telefon

- Khm. Nem akarom elrontani a pillanatot, de nem lehetne, hogy máshol nyáladzatok?- akadékoskodott Kwoonie.

- Mit izélsz már, ingyen mozi!- csapta hátulról tarkón Minhyuk. – Milyen jó már! Ne zavartassátok magatokat- emelte fel a telefonját, hogy videózhasson.

- Kapcsold ki- forgattam a szemem. – Szép lesz, ha a rajongók így tudják meg- toltam el magamtól Zicot, és a tükörben megigazítottam a hajam.

- De na már! Majd meghalnak a kíváncsiságtól, hogy lássák a koreográfusunk. JiHo hyung nem sok mindent árult el az interjúban- vigyorgott P.O. – Akkor kivágjuk azt a részt, ahol romantikáztok, de ne már, légyszi!

Felsóhajtottam, majd segélykérőn pillantottam a leaderre. Aztán Taeilre. Kyungra. UKwoonra.

- Hé, most összefogtatok ellenem?- estem kétségbe.

Utáltam a videókat és a fotókat, amik rólam készültek. Általában idiótán vigyorogtam mindegyiken, vagy épp beletüsszentettem a képbe, esetleg olyan részeg voltam, hogy nem is fogam fel, mit látok. A videók többsége pedig akkor készült, mikor bénáztam. Nekimentem egy oszlopnak, tejszínhabot nyomtam a képembe reggel (igen, tollal csikizték az arcom. Ez egy hatalmas buli után történt, ahol „egy kicsit” beálltam, és utána másnap majdnem meghaltam a fejfájástól. Mellesleg a reggel is roppant kedves volt…), és csupa ilyesmi. Szóval egy életre elment a kedvem az ilyesmiktől. Én nagyon szívesen megörökítek bárkit és bármit, de engem hagyjanak békén. HeeJunnal is mindig egymás arcain szórakoztunk, bár az ő képei kétségtelenül tökéletesek voltak. Született ulzzang. Ennyit rólam.

- Cho-min, légyszi ne csináld már- könyörgött Jaehyo. – Csak egy képet! És akkor kitehetnénk olyan felirattal, mint például… Our girl, vagy valami ilyesmi…

- Hé!- tette fel a kezeit Jiho. – Még én is itt vagyok ám!

Felnevettem.

- Otthon.

- De úgy nem hatásos- harapott az almájába UKwoon. Csak tudnám, honnan van nála állandóan ennyi kaja!

- Na persze- túrtam a hajamba szem forgatva. – Hagyjatok már! Majd máskor. Most ne. Nem kell mindenkinek azonnal mindent tudnia! Különben is. Ráérnek a comeback-en megismerni- grimaszoltam.

- Minnieeeeeeeeeeee- ölelte át a vállam kérlelően Kyung, és bevetette a „hatalmas boci szemekkel nézek rád, szóval enyhülj meg most azonnal!” nézését.

- Kyung- fogtam két tenyerem közé az arcát, és mélyen a szemébe néztem. – Annyi másik csaj van a világon. Menj, molesztáld azokat- paskolgattam a fejét (lelapítottam a haját, muhaha).

Jihoon felvisított a kanapén, és majdnem leesett a röhögéstől. Taeil egy pillantást vetett rá, majd felvont szemöldökkel méregette.

- Nagyon fáj?

- Micsoda?

- A hülyeség, te sötét!

- Jaaaa… igen- vihorászott a maknae.

- Ez mit szívott?- bújtam bele a kabátomba nevetve.

- Macskát- nyerített fel újra P.O.

- Úúúú, veszünk kiscicát? Mégis veszünk kiscicát?- ragyogott fel Jaehyo arca.

- Haver, mondtam, hogy ne játszd a buzit, itt égek miattad!- oltotta le Kyung. Minhyuk felvinnyogott.

- Na jó… én elmentem- pislogtam bárgyú mosollyal az arcomon, és lassan kihátráltam a teremből. A többiek még szakadtak egymáson és egymás poénjain, én pedig magamban mosolyogva sétáltam le a lépcsőn. Kétségtelenül én vagyok az egyetlen épeszű ember nyolcunk közül… Hogy éltek ezek eddig nélkülem?

Szórakozottan húzogattam a kabátom ujját a kézfejemre, amikor a portás odaszólt, hogy engem keresnek. Mi? Ki lehet az ilyenkor? És miért itt keres? Gondoltam biztosan GiGi lesz az, hogy elújságolja a SeungRi-vel töltött estét.

- Halló?- kérdeztem agyilag máshol járva.

- Cho-min?

Egy pillanat alatt ledermedtem, és visszazökkentem a jelenbe.

Annyira elgyötört volt a hangja, és annyira szomorúnak tűnt, hogy egyből tudtam. Rájött. Vagy magától, vagy pedig HeeChang mégis rávette magát, hogy elmondja az igazat.

- Sajnálom- sütöttem le a szemem, és még én is szörnyen éreztem magam.

- Semmi baj- fújta ki az orrát. – Sejtettem, hogy valami ilyesmi van a dologban. Csak azért hihetetlenül jól esett hinni, hogy mégsem- zokogott fel újra keservesen. Legszívesebben azonnal átöleltem volna, de volt közöttünk néhány kilométer.

- Átjössz?- kérdezte végül elcsukló hangon.

- Átmenjek?

- Ha nem nagy kérés…

- Fél óra múlva ott vagyok- nyomtam ki.

JoungRa nagyon sokat jelentett nekem. Sosem voltunk igazán LB-k, legalábbis egyikünk sem hangoztatta. Volt, hogy hónapokig egymás felé sem szagoltunk, de a kapcsolatunk valahogy mégis megmaradt. Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért, azt sem, hogy hogyan. De mégiscsak el kell ismernem, hogy ő a legjobb barátnőm. És bármikor számíthat rám. Így hát elnyomtam magamban a hisztiző ént, aki toporzékolva követelte, hogy azonnal menjek haza, egyek valamit, mert reggeli óta üres a gyomrom, és bújjak oda a barátomhoz, aztán aludjam ki magam. A másik énem pedig nemes egyszerűséggel agyonütötte. Hát, valószínűleg éhen halok, vagy a fáradság végez velem, hiszen én is alig álltam lábra, de támaszt nyújtok JoungRa-nak. Éljen. És ezt most full lelkesen mondtam. 

Szinte félőrülten szálltam fel a buszra, a sofőr hozzám sem mert szólni. Valószínűleg baromira megijedt az idegbeteg pszichopata fejemtől. Levágtam magam az egyik ablak melletti ülésre, és kibámultam a világra. Meg tudtam volna ölni HeeChangot. Micsoda egy paraszt! Csak egyszer kerüljön a szemem elé, tuti, hogy mogyorók nélkül meg haza…

Miközben magamban a kellemetlen tényező kasztrálását tervezgettem, megláttam valamit. Valamit, amit nem kellett volna. A limuzin! Nem szóltam a srácoknak!

Automatikusan a zsebemhez kaptam, de ekkor tudatosult bennem, hogy a telefonom még mindig JiHo-nál van, nem adta vissza. Elsápadtam. Zico engem megöl. Valószínűleg sokáig kell majd vigasztalnom JoungRa-t, ergo későn érek haza… Végem.

Végső elkeseredésemben lenéztem a mellettünk lefékező kocsira. A lámpa akkor váltott. Talán ha szerencsém van, az ablaknál ülő felnéz…

Valósággal nekinyomtam az arcom az ablaknak, annyira próbáltam meg lenézni. A kocsi felőlem eső oldalán… Minhyuk ült. Remek. Olyan bambán bámult kifelé, hogy erősen megkérdőjeleztem az IQ-ját. Mint az őrült, úgy kezdtem integetni meg kalimpálni, remélve, hogy felnéz. Erre befelé fordult… Valaki lőjön le…

A lámpa váltott, a busz elindult, úgyhogy ezt megszívtam. Mennyire lenne bunkóság küldeni JoungRa telefonjáról egy SMS-t?

Mire ezt végiggondoltam, már le is kellett szállnom. Enyhén hisztérikus állapotban gyalogoltam. A fejemben megfojtották egymást a gondolatok, lelki szemeim előtt pedig JiHo dühös arca jelent meg. Hát, az már tuti, hogy legalább egy megjegyzést fog tenni. Idegesen rágtam a számat. Az utolsó lépéseket rohanva tettem meg, és barátnőm lakása előtt lefékeztem. Tétován megállt az ujjam a csengő felett, aztán megnyomtam.

"Idióták vagytok, remélem tudjátok!"

- Húzzad már ki magad!

- De miért? Jó ez így!

- Nem igaz, húzd ki magad! Púpos vagy!

- Persze, jó, hogy rögtön nem azt vágod a fejemhez, hogy én vagyok Quasimodo!

- Már mehetsz is Notre Dame-ba! Gyerünk, húzd ki magad!

Jiho kelletlenül kiegyenesítette a hátát, én pedig elégedetten bólintottam. Haha! Itt még az én szavam érvényes! A magnó még mindig szólt, csak én ráparancsoltam a fiúkra, hogy maradjanak egy adott helyzetben. Akrobatikán mi is azt tanultuk, hogy ha egy pillanatban meg tudod magad tartani, az rengeteget segít a tartásodon. Pont a No mercy!-t választottam gyakorlásnak. A koreográfiát már régen megtanultam, így rémesen egyszerű volt velük átvenni. Az egyetlen problémát a „mellkast ki, hasat be!” jelentette. Olyan görbék voltak, hogy rossz volt nézni!

- Hyung, tévedtél, ha azt hitted, kivételezik veled- nyöszörögte P.O.

- Pedig el bírtam volna viselni- dörmögte a nem létező bajsza alatt Zico.

- Sokáig kell még így maradnunk?- nyöszörögte Taeil fájdalmasan.

- Igen. Kitűnően fejleszti az izmokat- válaszoltam derűsen. Odaszökkentem a magnóhoz, és visszatekertem a zenét. Amikor megint megszólalt a sípszó, mind megkönnyebbülten felsóhajtottak. Örültek, hogy végre nem kell idétlen pózba merevedve álldogálniuk.

Edzés után szinte azonnal elrohantam a zuhanyzóba. Szakadt rólam a víz! Izzadtan mégsem ülhetek be a limuzinba a srácok közé… Hülyén nézne ki. Egyrészt. Másrészt pedig most, hogy van egy fiú az életemben, jó lenne odafigyelni néhány alapszabályra. Ilyenkor persze mindenki rögtön azzal jön, hogy nem, mert a pasid annak szeret, aki vagy, meg blabla. Ez kérem BAROMSÁG. Melyik hímneműnek van gusztusa egy igénytelen, esetleg trampli nőhöz? Jó, a kettő ugyan az, de mindegy. A lényeg, hogy zuhanyoztam. Felfrissülve, rózsa és szőlő keverékének illatát árasztva magamból bújtam bele a farmeromba és a pólómba, a pulóvert a derekamra kötöttem. A hajamat igazgatva léptem ki az öltözőből, ahol a srácok már mind engem vártak. Éppen nagyon röhögtek valamin. Jiho egyből felpattant, mikor meglátott.

- Fiúk, mondani szeretnék valamit- köszörülte meg a torkát zavartan.

- Tényleg?- nézett hatalmas szemekkel Jaehyo. – És miiiit? Veszünk egy kiscicát?

- Ne játsszad már a buzit, tök gáz- röhögte ki Kyung, és egy hatalmasat csapott barátja hátára. Taeil eldőlt a földön. Lábával a levegőben kalimpálva nevetett. Már a látványtól elmosolyodtam.

- Ne csináljátok már, ez fontos- próbálkozott Zico, de máskor oly’ nagy tekintélye most valahogy nem működött.

- Be lehet fogni- ásítottam unottan. Még csak fel sem emeltem a hangom, mégis mindenki elnémult.

- Köszi-, mosolygott a leader, és ismét megköszörülte a torkát. – Szóval…- kérdőn néztem rá én is. Igazán érdekelt, hogy hogyan akarja tálalni a dolgot. Arra tippeltem volna, hogy lazán annyit közöl, hogy járunk, aztán kész. Esetleg jelentőségteljesen pillant rám. Vagy valami ilyesmi. Ehelyett egész egyszerűen odahajolt hozzám, és megcsókolt.

Annyira váratlanul ért az egész mozdulat, a közelsége, hogy kissé hátrébb hőköltem a meglepetéstől. Persze nem szakítottam meg a szájra puszit- az azért túlzás lett volna, kettő, olyan puhák voltak az ajkai!-, hanem készségesen viszonoztam. Jiho elmosolyodott a reakciómon, mire felpattant a szemem, és egyből elöntötte a pír az arcomat. Ej, ideje lesz levetkőznöm lányos zavaromat, nem leszünk így jóban!

Vigyorogva húzódott el tőlem, és átölelte a derekamat. Én csak lehajtottam a fejem. Kínomban az egyik tincsemet kezdtem el tekergetni, és vártam a többiek reakcióját. Végül mikor már annyira nagy volt a csend, hogy kezdett zavaróvá válni, felnéztem.

Mind a hatan elkerekedett szemekkel, tátott szájjal bámultak minket. UKwoon kezében megállt a joghurtos kanál, ami azért elég nagy szó. Taeil ocsúdott fel elsőként. Bátorítóan rám kacsintott, aztán felmutatta a hüvelykujját. Minhyuk pislogott kettőt-, gondolom megbizonyosodott róla, hogy nem, nem álmodik, valóság, amit lát, blabla-, aztán ő is elmosolyodott. A többiek nagyjából ugyan így reagáltak, kivéve Jihoont. Ő csak nézett minket, de a szeme sarkában bujkáló nevetőráncok elárulták, hogy kitűnően szórakozik. Tétován küldtem neki egy mosolyt, mire meglepett egy háromszor olyan szélessel.

- Idióták vagytok, remélem, tudjátok- törölte meg a szemét Kyung.

- Már hallottam ezt a szót egyszer-kétszer- csóválta a fejét Zico. Állát a vállamra támasztotta, és beleszuszogott a nyakamba, mire kirázott a hideg.

- Naaa! Ez csikiz! Fejezd be- húzódtam odébb kuncogva. 

JiHo megvonta a vállát, és megkönnyebbülten felsóhajtott.

- De most komolyan. A vak is látta, hogy ez lesz belőle- csóválta a fejét UKwoon olyan „én megmondtam előre” stílusban.

- Persze. Te utólag mindig megmondod, hogy láttad- intette le Taeil.

- De igenis ez most komoly!- fortyant fel Kwoonie. – Csak rájuk kellett nézni! Kyung, nem te mondtad a fellépés után, hogy Jiho megbolondult?

- Én ilyet egy szóval nem említettem- vonogatta a vállát a kérdezett. – Azt mondtam, hogy az egész utat hazafele végigmorogta a bajsza alatt, és szidta a nőket.

- Hát ez igazán kedves- röhögtem fel. – A nők a hibásak, hogy nem látod, ami az orrod előtt van?- vontam fel a szemöldököm.

- Nem a nők. Csak egy bizonyos személy- rántott vállat szórakozottan.

- Persze, még ezt is rám kened ám!- háborogtam, és duzzogva nyúltam a kabátomért. A srácok megpróbálták elfojtani a röhögésüket. Elég szerencsétlenül néztek ki így. Némelyikük feje lilult (pl. Jaehyo, Minhyuk és Kyung), Jihoon a markába röhögött, UKwoon köhögésnek álcázta, Taeil pedig nyíltan felnyerített. Én pedig összepréseltem a szám, és sértetten indultam kifelé. Már kinyitottam az ajtót, amikor Zico elkapott, és hátulról átölelt.

- Ne sértődj már meg mindenen- nevetett halkan a fülembe.

- De igen. Megsértődöm- morogtam. – Még hogy a nők! Ennyi erővel akkor már pasik- fújtattam.

Jiho csak kuncogott, majd maga felé fordított. Éppen megcsókolt volna…

Felülések

- Most csak blöffölsz- húzta össze a szemét, de láttam, hogy elsápad. Egy végtelennek tűnő percig csak álltunk egymással szemben, és póker arccal figyeltük a másikat. Végül elvigyorodtam.

- Idióta kérdésre idióta válasz- vontam meg a vállam, és felé nyújtottam a kezem. – Megijedtél! Valld be! Ne is tagadd!

- Igen, megijedtem, most boldog vagy?- fintorgott. – Sikerült rám hoznod a frászt! Naná, hogy megijedtem! Még hogy nem… Pff. Egy ilyen csók után…

Képtelenség volt levakarni a vigyort az arcáról. Olyan elégedetten nézett körbe, hogy kénytelen voltam elnevetni magam. Elfogadta a felé nyújtott tenyerem, és ujjaink egy pillanat alatt összefonódtak. Ettől a rövid mozdulattól is alaposan elpirultam, pedig nem lett volna szabad.

- Ajj, lohaszd már le ezt a mosolyt, mert még jobban zavarba jövök- vágódtam be hátulra a limuzinba. Jiho szorosan mellém csúszott, és az egyik karjával átölelte a vállam. A fejem a mellkasára hajtottam. Hallottam, hogy milyen gyorsan ver a szíve, mire automatikusan felfelé görbültek az ajkaim. Hihetetlen, hogy milyen hamar el tudod felejteni az előző szerelmed, ha egy új jön be a képbe. Hihi.

- Eszem ágában sincs- rötyögött. – Vicces, amikor elpirulsz.

- Kösz- húztam el a szám.

Csöndben utaztunk tovább, mindkettőnk gondolatait teljesen lekötötte az elmúlt tíz-húsz perc. Ez annyira hihetetlen! Egyszerre undorítóan nyálas és leírhatatlanul tökéletes. Valahogy értelmet kaptak a csipkelődő megjegyzések és gúnyolódások. Lehetséges, hogy tudat alatt végig szerettük egymást? Az első pillanattól fogva? Persze, tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy ez még csak a nagyon kezdeti stádium. Bár, mivel együtt lakunk… Ettől függetlenül nagyon sok mindent kell még tanulnunk a másikról. Kicsit szokatlan módon jöttünk össze… Mások előbb ismerkednek, utána költöznek. Mi fordítva. Hiába, ez az egész egy fan-fiction. 

Ezer lány lett volna a helyemben. És pár nappal ezelőtt boldogan cseréltem volna velük.

De az milyen már, hogy megszoksz valamit, beleszoksz egy új helyzetbe, aztán hirtelen visszakapod a kopott, unalmas kis életed? Jelenleg senkinek sem adnám oda az új családom.

- Megérkeztünk- zökkentett vissza JaeHyung a jelenbe.

- Köszi a fuvart- mosolyogtam rá kedvesen, és Zico után másztam, aki már ki is szállt. Zsebre vágta a kezeit, én pedig vidáman szökdécselve haladtam mellette. - Mit mondunk a többieknek?- kíváncsiskodtam.

- Gondolom az igazságot. Hülyén venné ki magát, ha egyszer csak „véletlenül” megcsókolnálak- vigyorodott el.

Nem. Határozottan idegesít ez a viselkedés. Milyen szívesen elvenném tőle a kedvét!

- Fejezd már be a vigyorgást- förmedtem rá nem valami kedvesen.

- Fejezd már be a duzzogást- vonta meg a vállát.

- Pff- fejeztem ki tömören a véleményem.

- Egyetértünk- bólintott komolyan.

A terembe lépve önkéntelenül is elmosolyodtam. A srácok közül UKwoon táncolt egyedül, ő elmélyülten próbálkozott egy lépéssel, ami nem sikerült neki. Taeil és Jaehyo vicceket meséltek egymásnak- szakadtak a röhögéstől, még a poénig sem jutottak el, de már leestek a padról-, Minhyuk a telefonján lógott, Kyung meg mellette ült, és valamit duruzsolt a fülébe. Jihoon pedig a haját igazgatta a tükörben.

- Sziasztok-, integettem úgy általánosságban mindenkinek, aztán az öltöző felé vettem az irányt.

A zsákomból előrángattam a fekete cicanadrágom- miért pont ezt raktam be?-, és egy számomra hatalmas fehér pólót. Komolyan, a combomig ért! Jesszus… Honnan vannak nekem ilyen cuccaim? Belebújtam a cipőmbe, és bekötöttem a fűzőmet. A hajamat egyszerű lófarokba kötöttem, és elégedetten szemléltem magam a tükörben.

- Cho-min, jössz már?- kiabált be Jaehyo.

- Aha.

Kiszökdécseltem a többiekhez. Egy véletlenül jött ötlettől vezérelve cigánykerekeztem egyet. Ijj. Nem volt túl jó ötlet befáslizott karral. A tenyerem megcsúszott, és a parketta vészesen közeledni kezdett. Nem azért jártam évekig gimnasztikára meg akrobatikára, hogy holmi ilyesmi kiakasszon. Egyszerűen csak elemeltem azt a kezem a földtől, és a másikkal fellöktem magam. Csodálatos talpra érkezés lett a vége.

- Azt hittem fejre fogsz esni- eszmélt fel először Kyung a döbbenetéből. – Ügyi- vigyorgott.

- Köszi-, nevettem el magam. – Na, egy-kettő, nyújtás! Nem fogok megállni csak azért, mert valakinek begörcsölt valamije! Lábakat, vádlikat, karokat tessék megnyújtani rendesen- mentem le kecsesen spárgába.

Hyukkie kiakadt.

- EZT nem várhatod el tőlem- rázta a fejét.

- Nem is várom. Azt várom, hogy nyújts. Nem állítok teljesíthetetlen követeléseket- vonogattam a vállam, miközben megfogtam a talpam.

Mindenki nyöszörögve leült a földre, és nyújtózkodni kezdett. Én már rég befejeztem, mikor ők még csak a lábujjukat próbálták elérni.

- Ne már, hogy nem értitek el a lábfejetek- vihogtam. – Pedig annyira könnyű!

- Mondod te, gimi nő- fújtatott Jaehyo, mire hozzávágtam a palackomat.

A megjegyzését oltári nagy röhögés követte.

- Gumi nő, a tudodkid- dühöngtem. – Na megálljatok, megkapjátok még ezért! Kétszáz felülés! Mehet!

- Hé! Most ebédeltem- panaszolta P.O, de kíméletlen voltam.

- Kezdhetitek!

- Kösz, Jaehyo- rúgta meg Minhyuk mérgesen, de a következő pillanatban már röhögött.

- Nem vigyorog, csinálja!

Ekkor jutott eszembe, hogy én nem is ebédeltem. Sőt. Reggelit ettem utoljára. Oó. Ciki. Remélem, nem fogok összeesni. Nem igazán jellemző rám, de sosem lehet tudni. Amíg ők szenvedtek, kifújtam az orrom. Mire visszamentem, érdekes módon már mind ücsörögtek, és jó kisfiúkhoz híven ártatlan arccal nézelődtek. Hah. Régi trükk. Mellesleg ócska is.

- Kyung, ha jól számoltam neked még hátravan hetvenhét, Jaehyo, te komoly ötvenet csináltál rendesen, Minhyuk oké, Jihoon nem has ülést kértem, hanem felülést! UKwoon, már megint eszel?! Edzés közben nem zabálunk! Taeil mindjárt végez! JiHo- förmedtem rá.

Rám emelte azokat a hatalmas, barna szemeit, és mint a ma született bárány felvonta a szemöldökét.

- Igen, cuncimókuskám?

Azt hittem lecsapom. Mi??????!!!! Cuncimókuskám?! CUNCIMÓKUSKÁM?! Minden esetre sikerült magamba fojtanom a dühkitörésem, sőt, még azt a lányos, visítozós részt is. Gondolatban persze megállapítottam, hogy ez visszavágást érdemel. Méghozzá kőkeményen.

- Plusz ötven, tündérbogyesz- mosolyogtam aranyosan, és a korlátnak támaszkodtam.

Zico ajka lefelé görbült. Naivitás? Á, alig.

Elszállt a lufi

Törvényileg kéne betiltani azt a nézést, amit nálam használt. Azoknak a hihetetlenül édes barna szemeknek egyszerűen lehetetlen volt nemet mondani. Ha akartam se tudtam volna, de így még jobban megnehezítette a dolgom. Hihetetlen, hogy nem veszi észre! Felháborító! Ennyire nem lehetek faarcú!

- Mondd, szerinted fából van az arcom?!- háborodtam fel.

- Mi? Ez most hogy jön ide?- röhögte el magát kínjában.

- Szerinted?!- rikácsoltam. – Nézz már rám! Nem igaz, hogy nem látod…

- Kéne valamit látnom? Azon kívül, hogy idegbeteg lettél már megint?- húzta fel az orrát aranyosan.

- Ennyit a jelenet romantikusságáról- fújtattam.

- Mondd már meg, hogy mi van- hajolt közelebb. Az orrunk összeért, és az ajkai, azok a telt ajkak szörnyen közel kerültek az én számhoz. A szívem valami ismeretlen és meghatározhatatlan sebességben vert, a vér dübörgött a fülemben. Úgy éreztem, hogy ez nem történhet meg. Túlságosan… mesébe illő. És akkor a herceg és Hamupipőke egymásba szeretnek. Lehet ez valóság? Vagy tényleg csak álmodom az egészet?

- Cho-min- rázott vissza a jelenbe aggódva. – Jól érzed magad?

- Tökéletesen- csuklott el a hangom bizonytalanul.

- Akkor beavatnál végre?

- Idióta- próbáltam meg komoly maradni, de nem igazán jött össze. Semmi szükségem nem volt arra, hogy elbőgjem magam előtte, mégis sikerült azoknak a gonosz könnyeknek ismét kibuggyanniuk. Jiho az ujját a szememhez kapta, és letörölte, még mielőtt elindulhatott volna.

- Komolyan nem tudlak követni- súgta halkan. – Most miért sírsz?

- Mert… én… én…

- Ennyire utálsz?

- Szeretlek, te szerencsétlen- szakadt ki belőlem.

Ezzel az egy szóval egy mázsát dobtam le magamról. Hirtelen azt éreztem, hogy a mellkasom ellazul, a szívem környékéről pedig eltűnik az a görcsös kapaszkodás. Ezzel együtt pedig már HeeJun sem számított. Elszállt. 

Elengedtem a lufi madzagját. És mosolyogva néztem, ahogyan elrepül. Bántam? Nem. Egyáltalán nem.

- Tényleg?- döbbent meg. Lehunytam a szemem, majd óvatosan bólintottam egy aprót. Képtelen voltam tovább állni azokat a hatalmas, kíváncsi szemeket.

- Nem, csak vicceltem- morogtam. – Elég egyértelmű. P.O azonnal kiszúrta tegnap, mikor közölte, hogy a barátnődnél alszol. Pedig annyira jól játszottam a gúnyos lakótárs szerepét!- panaszoltam felnézve rá.

Zico elnevette magát, és még közelebb hajolt hozzám.

A férfiak általában szeretik kitapasztalni a nők reakcióját. Hezitált, mert szerette volna tudni, hogy miként fogok reagálni a közeledésére. Nyilván az is egy módja lett volna, hogy azért várjon, hogy meghosszabbítsa a pillanatot, a várakozás eszményi pillanatát, amely néha felejthetetlenné teszi a csókot.

Ő pusztán csak az én reakciómat figyelte. Mikor meggyőződött arról, hogy nem fogom elrántani a fejem, nem pofozom fel, és semmilyen eszközzel nem akadályozom meg, hogy folytassa, halványan elmosolyodott. Eltűntette a közöttünk maradt távolságot, és ajkait az enyémekhez érintette. Szerettem volna lehunyni a szemem, de egyszerűen nem ment. Látni akartam az arcát, a tekintetét. Ő is így lehetett, mert ő sem hunyta le a sajátját. Némán fürkésztük egymást, miközben a szánk óvatosan elnyílt. Végül megadtam magam, és lassan engedtem, hogy a szemhéjam elnehezüljön. Elmondhatatlan, és leírhatatlan az érzés, amikor csókolózol. Olyan, mintha a tér és az idő megszűnne létezni. Ott vagy egy adott helyzetben, szituációban, és egyszerűen nincs semmi. Kiürül a fejed is. A gondolataid magadra hagynak, és csak Ő meg Te léteztek. Amit érez, azt érzed te is. Amit gondol, azt gondolod te is. A szívetek szinte egyszerre dobban. És az érzés, ami átjár, utánozhatatlan. A szíved egyszerre ver őrült gyorsan és őrült lassan, de te mégsem érzed.

Felemeltem a karom, és ujjaimmal megérintettem a haját. Puhább volt, mint számítottam rá. Egyszerűen muszáj volt beletúrnom, hogy közelebb húzhassam magamhoz. Nem bírtam betelni az illatával, az egész lényével. Mikor HeeJun először csókolt meg, nem sikerült ilyen erős érzelmeket kiváltania belőlem. Bezzeg Jiho! Azt hittem, mire befejezzük, semmi nem marad belőlem, mert szétfolyok.

Csillogó tekintettel húzódott el, és angyali mosoly terült szét az arcán. Az én fejem leginkább egy eperhez hasonlított, legalábbis nagyjából annak éreztem. Mivel nem bírtam állni azt az örömteljes, boldog pillantást, lesütöttem a szemem. Hát, isten hozott „zavarban vagyok” érzés! Eddig még sosem találkoztunk! Bemutatkozom. Kwon Cho-min, személyesen!

- Ne nézz így rám, szépen kérlek- takartam el magam kuncogva, és a tenyeremet használtam függönynek.

- Hogy ne nézzek rád?- nevetett felszabadultan. Elkapta a csuklóm, és elhúzta az arcom elől. – Sajnálom, azt hiszem, el kell keserítselek. Nem fog menni ez az egész „ne nézz így rám” dolog. Mert mostantól állandóan téged foglak bámulni, remélem tudod- vigyorgott szemtelenül.

- Ya! Ez csalás!- toltam el magamtól tiltakozva. – Ha már megkérlek valamire, legalább tegyél úgy, mintha érdekelne- prüszköltem.

- Oké, oké, értettem- vigyorgott tovább. Felállt, majd a kezét nyújtotta, hogy felhúzzon. – Pontosan öt perc múlva kellene próbán lennünk. Mehetünk?- érdeklődött nyájasan.

- Igen… egy pillanat. Most fordulj el, kérlek.

- Mi? Minek?

- Csak csináld!

Értetlenül hátat fordított nekem, én pedig némán elsikítottam magam. A karommal a levegőben kalimpáltam, hadonásztam, és szökdécseltem párat. Szigorúan vigyáztam, hogy a szőnyegen maradjak. A kis kirohanásomat sikerült öt másodpercbe beletömörítenem, majd elrendeztem a vonásaim.

- Mehetünk- jelentettem ki vidáman.

- Ez mi volt?- nézett rám értetlenül. A szája sarkában mosoly bujkált.

- Leskelődtél?!- csattantam fel.

- Én? Soha…

- Hah-, duzzogtam. – Vérig vagyok sértve, vedd tudomásul!

- Képzelem- nyomott egy puszit a homlokomra.

- Várj. Kérdezhetek valamit?

- Máris kérdeztél. Mi lenne az?- zárta be az ajtót, és a kezembe nyomta a kabátom. – Vedd fel. Semmi tiltakozás. És kocsival megyünk.

- Oké, értem én. Szóval. Most akkor mi…- kezdtem bizonytalanul.

- Jaj, valamit elfelejtettem- kapott a fejéhez. – Egész egyszerű kérdés. Leszel a barátnőm?

- Nem- vágtam rá csuklóból, és hatalmas szemekkel meredtem rá.