Könnyek

- És akkor elmondta, hogy van az a másik láhány iiiihiiiiis- fejezte be a történetet, és hatalmasat trombitált a zsebkendőjébe. Tehetetlenül simogattam a hátát, mire az ölembe vetette magát, és a nyakamba fúrta a fejét.

- Na, ne sírj- kérleltem. – Nem érdemli meg az a dög, hogy könnyeket ejts miatta.

- De én annyira szehereeeheteeeem- tört fel belőle ismét a zokogás. Éreztem, ahogy forró könnyei végigcsorognak a bőrömön, és befolynak az ingem alá. Nem egészen így képzeltem…

- Tudom, hogy szereted. De most erősnek kell lenned. Oké? Hé, fel a fejjel- cirógattam a haját. – HeeChang egy hazug dög. Nem szabad ennyire szétesned miatta.

JoungRa elhúzódott tőlem. Összeszorult a szívem, ahogy szemügyre vettem. Teljesen sápadt volt, a szemei kivörösödtek a bőre pedig feldagadt. Az ajkai megállás nélkül remegtek, és állandóan újabb könnycseppeket törölgetett le az arcáról. A kezében az ezredig cafatokká tépett zsebkendőjét szorongatta. Ez történt egy óra alatt. Több mint egy órája próbáltam lelket önteni belé, de teljesen magán kívül volt. Teljesen át tudtam érezni a helyzetét, hiszen amikor HeeJun otthagyott én egyedül birkóztam meg ezzel. Azzal a különbséggel, hogy mi üvöltöttünk egymással. Részletkérdés.

- Cho-min- csuklott el a hangja. – Én meghalok. Megölöm magam. Nekem nincs értelme az életemnek nélküle- könnyesedett el ismét a tekintete.

- Hülye!- förmedtem rá ingerülten. Kezdett elegem lenni abból, hogy szenvedni látom. Mondom ezt én, aki hónapokig siratta az „örök szerelmét”. Hah. Szánalmas lehettem.

- Ez hülyeség. Egy ilyen gyökér miatt eszedbe ne jusson! Most pedig szedd össze magad, fújd ki az orrod, mosd meg az arcod, öltözz fel, és menj el valahová! Nyomás!

- De…

- SEMMI DE! NYOMÁS!

Nem tudtam, hogy a fáradtság és az éhség ennyire ki tud készíteni. Alapvetően hihetetlen mennyiségű türelmem van az emberekhez. De ha valaki ilyen meghalós cuccokkal jön nekem, azt le tudnám fejelni. Egyszer kipróbálom a srácokon. Vajon melyikük feje a legkeményebb?

JoungRa kelletlenül felállt, és a fürdő felé vánszorgott.

- Használhatom a telefonod?- kiáltottam utána.

- Persze, nyugodtan.

- Köszi.

Valósággal rávetettem magam a készülékre, és mint az őrült, úgy kezdtem el nyomogatni a gombokat. Mi is Jiho száma? Ööö… Nem is tudom a számát! De P.O-é megvan. Lenyomtam a zöld gombot, és vártam. Kicsöngött. Na. Vegyék már fel!

- Igen?- szólt bele nyugodt hangon Jihoon, mire fellélegeztem.

- Szia, csak…- kezdtem volna, de a vonal másik végén elszabadult a pokol.

Valaki beleüvöltött a fülembe, hogy ki az, mire a háttérben hangzavar támadt. Szegény kis maknae próbálta elmagyarázni a helyzetet, nem túl sok sikerrel. Végül valaki egészen másnál kötött ki a készülék.

Ziconál.

- Halló?- szólt bele idegbetegen.

- Jesszus, ijesztő a hangod- jegyeztem meg, és vártam a leszidást. Jött is.

- Cho-min?! Hol a frászban vagy?! Van fogalmad róla, hogy a szívinfarktust hoztad rám? Szó nélkül eltűntél! Azt hittem előre mész a kocsihoz, vagy valami, erre mire lemegyünk, sehol senki, akárkit kérdeztem, mind azt mondta, hogy nem látott, és…

- Hé, nyugi- szóltam közbe halkan, mire elcsendesedett. – Még élek- tettem hozzá a poén kedvéért.

JiHo nem találta viccesnek.

- Rossz vicc- horkant fel.

- Jó, na, csak… én is úgy terveztem, hogy megvárlak a kocsinál, de a portás szólt, hogy engem keresnek telefonon. A legjobb barátnőmről van szó, és…

Reméltem, hogy veszi az adást, mint a filmekben a pasik általában. Ilyenkor a férfi szereplő megértő „Ó!” felkiáltással megnyugszik, és leteszi. De mint már említettem, az én életem egy rosszul megírt fan-fiction és a valóság brutális keveréke.

- És?

- Hogy lehetsz ilyen érzéketlen?!- háborodtam fel. – Lelki válságban van!

- És?

- Mit és?! Jöttem vigasztalni!

- És?

- JiHo- fenyegettem. – Fejezd be! Nagyon jól tudod, hogy ez ilyen lányos dolog!

- És?

- Leteszem, komolyan mondom- fortyogtam.

- Ne! Várj! Hol vagy? Odamegyek érted.

Unottan ledaráltam a címet, és letettem. Ilyen paranoid pasim is csak nekem lehet. Egy napja sem vagyunk együtt, de már elkezd aggódni. Szép. Kösz a bizalmat!

JoungRa meggyötörten érkezett vissza. Kicsit jobb színben volt ugyan, megmosta az arcát és kicsit megcsipkedte magát, de még mindig nagyon sápadt volt. Elmosolyodtam, majd leültem mellé.

- Na- öleltem át a vállát kedvesen. – Ne sírj. Nincs miért.

- De van- húzta el a száját.

Haladás! A könnyeket leráztuk. Csúcs.

- De hidd el, hogy nincs. Majd te is elengeded, mint én HeeJunt. Ez a srác nem érdemelt meg téged- simogattam barátnőm buksiját, aki kivételesen alacsonyabbnak tűnt nálam, annyira lecsúszott a kanapén. – Azért ne folyj itt nekem szét- kuncogtam.

JoungRa arcán óvatos mosoly terült szét.

- Oké, igyekszem.

- Na látod! Egyébként egy kérdést. Honnan tudtad, hogy ott dolgozom?- kerekedett el a szemem.

- JiHwan az egyik ismerősöm, és láttam, hogy feltett facebookra egy közös képet veled- mosolyodott el keserűen. – És mivel nem vetted fel a mobilod…

- Ó. Értem… Nos…

- Te pedig szerelmes vagy- fürkészett.

- Hát… khm…

- Woo JiHo?- vonta fel a szemöldökét.

- Talán…- pirultam el. – De ne is beszéljünk erről, tudom, hogy ez neked nem…

- Milyen?

- JoungRa!- nevettem el magam, és barátnőm is felnevetett.

- De ha egyszer érdekel! Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy a barátja idol!

- Na szép! Engem nem érdekel, hogy idol. Sőt. Tojok a fejére- dőltem hátra a kanapén.

Eddig mindig azt hittem, hogy JoungRa néha felszínes gondolkodású, és egy idolt csak azért szeret, mert idol. Be kellett látnom, hogy tévedtem.

- Honnan tudod, hogy ő…?- kezdtem.

- Hallottam, hogy telefonáltál- vigyorodott el. – Egyébként örülök, hogy boldog vagy. Másrészt pedig… Igaz, hogy én vagyok a legjobb barátnőd?- szöktek ismét könnyek a szemébe, mire én is majdnem elsírtam magam. Könnyezve ölelgettük egymást, és artikulálatlanul mondogattuk, hogy mennyire szeretjük a másikat. Éljen a női érzelemkilengés.

- Megígéred, hogy nem csinálsz semmi őrültséget?- törölgettem a szemem az ajtóban.

- Meg. Te meg ígérd meg, hogy meglátogatsz!

- Oké. Mindenképpen. Vigyázz magadra- integettem szomorúan, és még egyszer megöleltem.

- Te is. És Cho-min- szólt utánam. – Köszönöm. Igaz barát vagy. LB- mutatta fel a mutató-, és a középső ujját.

Kiléptem a szemerkélő esőbe. Brr… Vacak egy idő. Hiába, nemsokára vége az ősznek. Egyáltalán nem lepődtem meg azon, hogy egy hatalmas, fekete kocsi parkolt a ház előtt. Elmosolyodtam, és lehajtottam a fejem. Végre hazamehetek. A srácokhoz.

Kinyitottam az anyósülés felőli ajtót, hogy felmásszak az ülésre. Khm. Kicsit magas volt. Eltartott egy ideig, amíg feltornáztam magam.

- Szia-, fordultam JiHo felé, aki mogorván nézett vissza rám. Nem is viszonozta a köszönésem. – Mondom, szia!- integettem az orra előtt.

- Nem kéne valami mást is mondanod?- hőbörgött.

- De. SZIA!

- Nem igazán erre gondoltam.

- Amíg nem köszönsz, nem mondok semmit- puffogtam sértetten.

Zico megforgatta a szemeit, és indított. Hazafelé némán ültünk egymás mellett, egyikünk sem szólt egy szót sem. Néha majdnem motyogtam egy „Sajnálom, hogy kiakasztottalak”-ot, de meggondoltam magam. Miért én kérjek bocsánatot? Előbb köszönjön! Pedig annyira jól esett volna odabújni hozzá, elpanaszolni, hogy fáradt vagyok, nyűgös és éhes, és egy kicsit sajnáltatni magam, de látszólag tényleg nagyon kiborult. Most nem értem, hogy ezt az egészet minek így felfújni! És ha gyalogoltam volna?

Lefékezett a ház előtt, kihúzta a kulcsot a gyújtásból, de nem mozdult. Ahogyan én sem. A szemem sarkából rásandítottam. Ő is ugyan ezt tette. Mindketten felemeltük a fejünket.

- Szia-, mondta végül nagyon halkan.

- Sajnálom- sütöttem le a szemem. – Nem akartalak kiborítani.