Elszállt a lufi

Törvényileg kéne betiltani azt a nézést, amit nálam használt. Azoknak a hihetetlenül édes barna szemeknek egyszerűen lehetetlen volt nemet mondani. Ha akartam se tudtam volna, de így még jobban megnehezítette a dolgom. Hihetetlen, hogy nem veszi észre! Felháborító! Ennyire nem lehetek faarcú!

- Mondd, szerinted fából van az arcom?!- háborodtam fel.

- Mi? Ez most hogy jön ide?- röhögte el magát kínjában.

- Szerinted?!- rikácsoltam. – Nézz már rám! Nem igaz, hogy nem látod…

- Kéne valamit látnom? Azon kívül, hogy idegbeteg lettél már megint?- húzta fel az orrát aranyosan.

- Ennyit a jelenet romantikusságáról- fújtattam.

- Mondd már meg, hogy mi van- hajolt közelebb. Az orrunk összeért, és az ajkai, azok a telt ajkak szörnyen közel kerültek az én számhoz. A szívem valami ismeretlen és meghatározhatatlan sebességben vert, a vér dübörgött a fülemben. Úgy éreztem, hogy ez nem történhet meg. Túlságosan… mesébe illő. És akkor a herceg és Hamupipőke egymásba szeretnek. Lehet ez valóság? Vagy tényleg csak álmodom az egészet?

- Cho-min- rázott vissza a jelenbe aggódva. – Jól érzed magad?

- Tökéletesen- csuklott el a hangom bizonytalanul.

- Akkor beavatnál végre?

- Idióta- próbáltam meg komoly maradni, de nem igazán jött össze. Semmi szükségem nem volt arra, hogy elbőgjem magam előtte, mégis sikerült azoknak a gonosz könnyeknek ismét kibuggyanniuk. Jiho az ujját a szememhez kapta, és letörölte, még mielőtt elindulhatott volna.

- Komolyan nem tudlak követni- súgta halkan. – Most miért sírsz?

- Mert… én… én…

- Ennyire utálsz?

- Szeretlek, te szerencsétlen- szakadt ki belőlem.

Ezzel az egy szóval egy mázsát dobtam le magamról. Hirtelen azt éreztem, hogy a mellkasom ellazul, a szívem környékéről pedig eltűnik az a görcsös kapaszkodás. Ezzel együtt pedig már HeeJun sem számított. Elszállt. 

Elengedtem a lufi madzagját. És mosolyogva néztem, ahogyan elrepül. Bántam? Nem. Egyáltalán nem.

- Tényleg?- döbbent meg. Lehunytam a szemem, majd óvatosan bólintottam egy aprót. Képtelen voltam tovább állni azokat a hatalmas, kíváncsi szemeket.

- Nem, csak vicceltem- morogtam. – Elég egyértelmű. P.O azonnal kiszúrta tegnap, mikor közölte, hogy a barátnődnél alszol. Pedig annyira jól játszottam a gúnyos lakótárs szerepét!- panaszoltam felnézve rá.

Zico elnevette magát, és még közelebb hajolt hozzám.

A férfiak általában szeretik kitapasztalni a nők reakcióját. Hezitált, mert szerette volna tudni, hogy miként fogok reagálni a közeledésére. Nyilván az is egy módja lett volna, hogy azért várjon, hogy meghosszabbítsa a pillanatot, a várakozás eszményi pillanatát, amely néha felejthetetlenné teszi a csókot.

Ő pusztán csak az én reakciómat figyelte. Mikor meggyőződött arról, hogy nem fogom elrántani a fejem, nem pofozom fel, és semmilyen eszközzel nem akadályozom meg, hogy folytassa, halványan elmosolyodott. Eltűntette a közöttünk maradt távolságot, és ajkait az enyémekhez érintette. Szerettem volna lehunyni a szemem, de egyszerűen nem ment. Látni akartam az arcát, a tekintetét. Ő is így lehetett, mert ő sem hunyta le a sajátját. Némán fürkésztük egymást, miközben a szánk óvatosan elnyílt. Végül megadtam magam, és lassan engedtem, hogy a szemhéjam elnehezüljön. Elmondhatatlan, és leírhatatlan az érzés, amikor csókolózol. Olyan, mintha a tér és az idő megszűnne létezni. Ott vagy egy adott helyzetben, szituációban, és egyszerűen nincs semmi. Kiürül a fejed is. A gondolataid magadra hagynak, és csak Ő meg Te léteztek. Amit érez, azt érzed te is. Amit gondol, azt gondolod te is. A szívetek szinte egyszerre dobban. És az érzés, ami átjár, utánozhatatlan. A szíved egyszerre ver őrült gyorsan és őrült lassan, de te mégsem érzed.

Felemeltem a karom, és ujjaimmal megérintettem a haját. Puhább volt, mint számítottam rá. Egyszerűen muszáj volt beletúrnom, hogy közelebb húzhassam magamhoz. Nem bírtam betelni az illatával, az egész lényével. Mikor HeeJun először csókolt meg, nem sikerült ilyen erős érzelmeket kiváltania belőlem. Bezzeg Jiho! Azt hittem, mire befejezzük, semmi nem marad belőlem, mert szétfolyok.

Csillogó tekintettel húzódott el, és angyali mosoly terült szét az arcán. Az én fejem leginkább egy eperhez hasonlított, legalábbis nagyjából annak éreztem. Mivel nem bírtam állni azt az örömteljes, boldog pillantást, lesütöttem a szemem. Hát, isten hozott „zavarban vagyok” érzés! Eddig még sosem találkoztunk! Bemutatkozom. Kwon Cho-min, személyesen!

- Ne nézz így rám, szépen kérlek- takartam el magam kuncogva, és a tenyeremet használtam függönynek.

- Hogy ne nézzek rád?- nevetett felszabadultan. Elkapta a csuklóm, és elhúzta az arcom elől. – Sajnálom, azt hiszem, el kell keserítselek. Nem fog menni ez az egész „ne nézz így rám” dolog. Mert mostantól állandóan téged foglak bámulni, remélem tudod- vigyorgott szemtelenül.

- Ya! Ez csalás!- toltam el magamtól tiltakozva. – Ha már megkérlek valamire, legalább tegyél úgy, mintha érdekelne- prüszköltem.

- Oké, oké, értettem- vigyorgott tovább. Felállt, majd a kezét nyújtotta, hogy felhúzzon. – Pontosan öt perc múlva kellene próbán lennünk. Mehetünk?- érdeklődött nyájasan.

- Igen… egy pillanat. Most fordulj el, kérlek.

- Mi? Minek?

- Csak csináld!

Értetlenül hátat fordított nekem, én pedig némán elsikítottam magam. A karommal a levegőben kalimpáltam, hadonásztam, és szökdécseltem párat. Szigorúan vigyáztam, hogy a szőnyegen maradjak. A kis kirohanásomat sikerült öt másodpercbe beletömörítenem, majd elrendeztem a vonásaim.

- Mehetünk- jelentettem ki vidáman.

- Ez mi volt?- nézett rám értetlenül. A szája sarkában mosoly bujkált.

- Leskelődtél?!- csattantam fel.

- Én? Soha…

- Hah-, duzzogtam. – Vérig vagyok sértve, vedd tudomásul!

- Képzelem- nyomott egy puszit a homlokomra.

- Várj. Kérdezhetek valamit?

- Máris kérdeztél. Mi lenne az?- zárta be az ajtót, és a kezembe nyomta a kabátom. – Vedd fel. Semmi tiltakozás. És kocsival megyünk.

- Oké, értem én. Szóval. Most akkor mi…- kezdtem bizonytalanul.

- Jaj, valamit elfelejtettem- kapott a fejéhez. – Egész egyszerű kérdés. Leszel a barátnőm?

- Nem- vágtam rá csuklóból, és hatalmas szemekkel meredtem rá.