Én és Ő

Aznap nem igazán sikerült a futás, sőt, kifejezetten gyatrán ment. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy miért, de hát mindenkinek vannak rosszabb napjai. Túlságosan hamar kifulladtam, szúrt a tüdőm és a szívem, szédülni kezdtem. Megálltam az egyik padnál, és a térdemre támaszkodtam a könyökömmel, hogy a fejembe tóduljon a vér. Zihálva kapkodtam levegő után, minden szervem oxigénért kiáltott. Régen volt már ekkora légszomjam, és annyira csúnyán lélegeztem, hogy még saját magam is megijesztettem. Sétálva próbáltam meg normalizálni a pulzusom. Nyugi.

Mi lehet a baj? Évek óta nem ment ennyire nehezen… Vagy a kimerültség teszi? A stressz? A csalódottság?

Magamra dühösen indultam el hazafelé, hogy reggelizzek és belevessem magam egy újabb napba. Úgy terveztem, hogy ma nem csinálok semmit, de hát a véletlenek ugyebár mindig keresztülhúzzák az ember számításait. Pf. Remek. Mikor kinyitottam az ajtót, a srácok pont vitatkoztak, legalábbis kihallatszott.

- Te is lány vagy!

- És akkor mi van?! Nem az én dolgom reggelit csinálni nektek!

- De csináld ár meg, Hyuna, ne legyél szemét!

- Nem vagyok szemét, de nem is vagyok a háziasszonyod, az tuti!

- Pedig lehetnél… ÁÚ!

Igen, ez UKwoon volt, kuncogtam halkan. Kibújtam a futócipőmből, és betájoltam a konyhát.

- Cho-min! Minnie, drágám, csakhogy megjöttél végre!- kulcsolta imára a kezét Jaehyo, és hatalmas nyálas puszit nyomott az arcomra. Undorodva töröltem le.

- Fúj- közöltem. – Hyuna-nak igaza van. Miért nem csináltok magatoknak reggelit?

- Ha!- vetette oda az említett diadalmasan Kwoonie-nak, aki megsértődött.

Eközben én elővettem egy doboz joghurtot a hűtőből, és azt kezdtem el eszegetni. Mivel szinte egyáltalán nem izzadtam meg, úgy gondoltam elég, ha este zuhanyozom. Leültem a nappaliban a kanapéra. Hyuna kiskutyaként követett. Leült velem szembe, a fotelbe, és csak fürkésztük egymást. Nekem azon kattogott az agyam, hogy milyen furcsa:

Felbukkan nem sokkal azután, hogy beszéltünk róla, ráadásul teljesen váratlanul. Most erről mit gondolhat az ember? Végigfuttattam pillantásom aranyos pofiján, pisze kis orrán, gyönyörű szemein. Megállapítottam azt is, hogy nem sok különbséget mutat a nyúzottsági mércénk. Csúcs…

- Minnie, ugye?- kérdezte végül halkan.

- Igen- bólintottam.

Csend volt, csak a fiúk állandó vitatkozása hallatszott be a konyhából. Vandálok…

- Nem akart felébredni- mondta végül hosszas kínlódás után. Hihetetlen, hogy nem mert a szemembe nézni! Végig a földet tanulmányozta, a lábával pedig a szőnyeget rugdosta. Hmm…

- De te nem ezt akartad mondani- tettem le a joghurtos poharat a dohányzóasztalra, és kérdőn néztem rá.

- Hát… tényleg nem…

- Miért vagy zavarban?

- Ami azt illeti, fogalmam sincs- vallotta be idegesen nevetve, és végre rám emelte a pillantását. – Csak… beszélni akartam veled.

- Velem?- hökkentem meg. – Nem is ismersz!

- De szeretnélek. Igazából… Zico valamelyik nap felhívott.

Megfagyott bennem a vér. Mi a… Miért hívta fel? És… mi ez az egész? Mi van?!

- Hogy?- nyeltem le a torkomban keletkező hatalmas gombócot.

- Mesélt rólad. Ő meg én… nagyon jó barátok vagyunk már elég régóta, de soha nem volt közöttünk semmi, esküszöm- méregette az arcom, de nem hinném, hogy bármit is le tudott volna róla olvasni. – És… beszélgettünk. Elmesélte, hogy mennyire jó koreográfus vagy, és hogy… jó, lehet, hogy ez most pletykálásnak fog tűnni, de… elmondta, hogy mit érez irántad. És… kíváncsi lettem.

Zavartan pislogtam pár hatalmasat. Hát, mindenre számítottam, csak erre nem.

- Azt mondta, hogy te vagy a leggyönyörűbb, legokosabb, legcsodálatosabb lány, akit valaha látott és ismert. És hogy minden nap veled egy élmény. Hogy minden csókod egy őrült szívroham.

Elvörösödtem. Talán az intim dolgokat azért megtarthatta volna magának… Megköszörültem a torkom, miközben valami frappáns válaszon töprengtem. Mit mondjak? Mégis… erre mit lehet reagálni? Már éppen válaszra nyitottam a szám, amikor JiHo kóválygott ki a nappaliba, laposakat pislogva, ásítozva. Hatalmasat nyújtózkodott, és egyenesen hozzám sétált. Láthatóan észre sem vette a vendéget.

- Jó reggelt, hercegnőm- hajolt oda mosolyogva egy csókra. Zavartságomat, és a fotel felé irányuló tekintetemet értelmezve viszont odafordult. – Hyuna! Szia!- hökkent meg, és lángolni kezdett a füle. – Ne haragudj, nem vettelek észre…

- Szia-, vigyorgott rá. – Semmi baj. Csak gondoltam benézek. Még ajándékot is hoztam…

- AJÁNDÉK!- rontott be Minhyuk ötéves módjára a szobába. – Ú, ú, úúúú, mit hoztál? Mutiiii, léééégysziiiii!

- Hoztál kiscicát?!- jelent meg Jaehyo is az ajtóban.

- Micsoda buzi banda- morgott Kyung. Taeil visítva a röhögéstől követte, majd Jihoon is megérkezett, elfojtva egy hatalmas mosolyt.

- Nem- ráncolta a szemöldökét Hyuna. – JiHo-nak hoztam ajándékot.

- Olyan vagy- duzzogott a két ajándékőrült. – Nem szeretünk! Ugye Jaehyo?

- Nem hát!

Be kellett harapnom az alsó ajkam, hogy ne röhögjek fel.

- Öhm, ez igazán rendes tőled- pirult el Zico. – Mit hoztál?

Hyuna angyalian elmosolyodott, és átnyújtotta…

A Hello Kitty-t!

Kedves olvasóim, azt a röhögést szerintem még a másik kontinensen is hallották, de az utca végén garantáltan. Ugyanis legalább ezer decibellel robbant ki a fiúkból. Konkrétan fetrengtek, a szó szoros értelmében. Én is nevettem, bár nem olyan hangosan. Tudtam, hogy Zico szereti a Hello Kitty-t, de az a fancsali arc! Felbecsülhetetlen volt. Hyuna gonoszkodva elvigyorodott.

- Tetszik?- rebegtette a szempilláját.

- Még hogy mi vagyunk a buzik- vinnyogott Minhyuk.

- Ez most komoly?- biggyesztette a száját Jiho.

- Azt hittem szereted- kezdte volna a vendégünk, de a leader mérgesen közbevágott.

- Már szakítottunk!

Itt jött a második röhögő hullám, ami már Amerikát is elérte. Szerintem. Én speciel leestem a kanapéról, és a földön gurguláztam tovább. Ilyen nincs!

- Hát jó, akkor elviszem másnak- nyúlt Hyuna a plüssért, de Zico óvodásokat megszégyenítő módon szorította magához a rózsaszín játékot.

- Ez az enyém! Nem adom!

Váratlan

- És ezt ismered?- nyomta be újra a magnót.

Figyelmesen hallgattam a dallamot. Nagyon jó üteme volt, és a hangzása is… annyira… megfogott. Először csak a fejem mozgott automatikusan, majd a lábaim végül pedig az egész testem.

- Ez nagyon jó- mosolyogtam JiHo-ra a tükörből. – I’m still fly? Ezt mi ihlette?

- Csak úgy- vont vállat szórakozottan. – Örülök, hogy tetszik- nevetett.

- Még szép. Nem tudom, mennyire számít cikinek, hogy alig ismerek tőletek számokat- vigyorogtam rá a tükörből.

- Hmm, nagyon?- vigyorgott vissza.

- Szörnyen gáz- bólogattam. – Nem is értem, hogy bírsz rám nézni!- csóváltam a fejem.

JiHo odalépett hozzám, átkarolta a derekam, és a tükör felé fordított. Megfogta a fejem, és mintha bólintanék, úgy mozgatta.

- Látod ezt itt?

- Á, csak naponta egymilliószor. Ugyan kérlek, az meg se kottyan.

Nem hagyta, hogy kizökkentsem. Elém lépett, és nagyon szorosan ölelt magához.

- Ezt szeretem. Az egész lényedet. A hirtelen természetedet, azt, hogy olyan kis sértődős vagy, hogy teljes odaadással tudsz szeretni, hogy nem mutatod az érzelmeidet…

- Ez sértő volt- húztam fel az orrom.

- Nem. Őszinte volt, és ezt te is tudod- nyomott puszit a számra. Nos, ahogy az lenni szokott, a pusziból csók lett, a csókból csókolózás…

Az elkövetkező egy hét úgy húzott el mellettünk, hogy észre sem vettem. Mire észbe kaphattam volna, már szombat este volt, és én szokásomhoz híven hullaként dőltem be az ágyba. Ennek a hétnek a végeztével pedig hivatalosan is beállt a december. Vagyis még nagyobb hideg, hó, locspocs, satöbbi, amiket imádok, csak nagyobb a balesetveszély…

Vasárnap reggel kómásan botladoztam ki a konyhába, és hatalmasat ásítva kortyoltam a reggeli teámba. Zico egyik pulcsija volt rajtam egy melegítővel, a hajam kócosan lengte körül a fejem, és úgy néztem ki, mint egy zombi. Fehér bőr, karikák, bamba tekintet. Csodás.

Este még próbálkoztam a koreográfiával, mert JiHo-val nagyjából sikerült összeraknunk a Nillili Mambo-t. Szerintem tökéletes lett… Már a dallamot is sikerült kitalálnunk, bár annyit röhögtünk a próbálkozásokon, hogy néha szerintem a pokolba kívántak a szomszédok. Csütörtökön (?) a srácoknak is megmutattuk a szöveget, és mivel ők is dobtak rá egy hatalmas piros pontot, nekiállhattam a táncnak. Éjjel-nappal ezen törtem a fejem, de semmi olyasmi nem jutott eszembe, ami illett volna rá.

Fáradtan megráztam a fejem, hogy visszazökkenjek a jelenbe. Nem muszáj vasárnap reggel hatkor a munkán töprengeni. Ráérek…

- Jó reggelt- csoszogott ki a Jihoon ásítozva, és a második bögréért nyúlt. Odahajolt, hogy adjon egy puszit, amit örömmel viszonoztam.

- Szia-, ásítottam újabbat.

- Mikor feküdtél le?

- Olyan… három körül? Miért?

- Szörnyen nyúzottnak tűnsz…

- Az is vagyok. Mint akit kimostak- közöltem bambán.

Általános morgolódások hallatszottak a szobából, ahogy a srácok ébredeztek. Amennyit hallottam, abból az jött le, hogy UKwoon kifelé jövet átgyalogolt Minhyuk-on, aki ezt nem igazán nézte jó szemmel, ezért odacsapott, de véletlenül arcon találta Taeilt, aki felpattanva beverte a fejét a fölötte alvó Jaehyo ágyába. A káromkodásra Kyung is megébredt, és szép hosszú- és mellesleg érthetetlen- monológba kezdve taglalta a reggeli alvás iránti vágyát. Hát, ami nincs…

Csöngettek.

- Ki az ilyenkor?- kaptam fel a fejem érdeklődve.

- Őszintén? Passz- vont vállat P.O, és elsietett ajtót nyitni. Én szemöldök ráncolva bámultam a csupasz lábujjaim, és azon gondolkoztam, hogy ki lehet olyan bunkó, hogy vasárnap reggel negyed hétkor beállítson. Hm.

Nem akartam hinni a fülemnek, amikor magas, női hangot hallottam az előszobából, és Jihoon zavart nevetését. Gyorsan megittam a maradék teám, és elsiettem a fürdőbe átöltözni. Magamra vettem a melegebb futóruhám, és feltéve a kapucnimat én is az előszobába siettem.

Csodák csodájára, hát nem a mi drága Hyuna-nk álldogált ott, kezében egy Hello Kitty-vel? Állj. Hello Kitty? Mit keres ez nála?

- Szia-, pislogott rám hatalmas szemeivel.

Láttam már őt, még sminkeltem is nem olyan régen, de így másnak tűnt. Civilebbnek. És egyáltalán nem volt annyira szép smink nélkül, sőt, kifejezetten átlagosan nézett ki. Persze, még így is gyönyörű pofija volt, amitől majdnem megpukkadtam mérgemben, de…

- Szia-, mosolyogtam rá. – Hát te?

- Öhhhm…- hajtotta le a fejét aranyosan.

Ő is végtelenül nyúzottnak és kimerültnek tűnt. Az idolok életében tényleg nem a december a legjobb időszak, ugyanis jön a karácsony, sokkal cukibbnak kell lenni. Főleg, ha valakinek annyi gyűlölője van, mint neki.

- JiHo itthon van?- kérdezte végül zavartan.

- Persze, szerintem döglik az ágyban- vontam vállat belebújva az edzőcipőmbe. – Menj nyugodtan, keltsd fel.

Hyuna hálásan bólintott egy aprót, és eltűnt a hálóban. Jihoon megdöbbenve nézett rám, majdnem kiestek a szemei.

- Te jól vagy?- hitetlenkedett.

- Persze, miért ne lennék jól?- nevettem, és belebújtam a kesztyűmbe.

- Nem azt mondtad, hogy utálod?

- Irritál. Az nem ugyan az. És csak az irritál, akit mutat magából a színpadon. A „vonaglok Hyunseunggal a porondon” nem az én stílusom. De egyébként mivel nem ismerem, nem is ítélem el. Csak JiHo-ra ne másszon rá- mosolyogtam angyalian, és kisétáltam az ajtón.

Harmadik személy?

A másnap délelőttről nem sokra emlékszem. Leginkább rohangáltunk össze-vissza, fellépő sminkeket csináltunk az énekeseknek, és maszkíroztuk a táncosokat. Valami látvány show-t terveztek aznapra. Melegséggel töltött el, hogy JiHwan és JoungRa és velem vannak. Jókat beszélgettünk, nevettünk és egészen jól elökörködtünk a fellépőkkel is. Dél körül volt egy húszperces szünetünk, akkor elsiettünk enni valamit, majd folytatódhatott a mókuskerék.

Mikor végeztem a melóval, már rohantam is próbára. Annyi időm maradt még, hogy ittam egy pohár vizet. Kezdés előtt néhány perccel zuhantam be az ajtón.

A srácok már vártak rám, mind melegítőcuccban nyújtottak. Tudták, hogyha nem csinálják, nem hagyok nekik időt rá.

- Szia, baby, wooow, de dögös valaki!- üdvözölt Jaehyo vigyorogva.

- Paraszt- csapta tarkón hátulról Zico.

- Miért?! Köszöntem!

- Mi az, hogy baby?! És mi az, hogy dögös?

- Sziasztok-, köszöntem általánosságban mindenkinek, és beviharzottam az öltözőbe. Magamban jót szórakoztam JiHo féltékenykedésén. Hihi. Olyan cuki. Jujj, ez undorítóan nyálasan hangzott… FÚJJ.

Magamra kaptam a szürke táncos melegítőm, egy egyszerű fehér pólót és a cipőm. A hajamat kontyban összegumiztam- nem, nem szargombócosan, az borzalmas-, és már mehettem is nyújtani.

- Már puszit sem kapok?- duzzogott Zico, mikor elhaladtam mellette.

- Kértél?

- Most kérek.

Odaléptem hozzá, és lábujjhegyre állva nyomtam egy puszit az arcára, mire elkapta a derekam, és inkább megcsókolt. Hátradöntött, de a karjaival erősen tartott. Mindketten belemosolyogtunk a csókba.

- Ne már… ellopod a csajom- duzzogott Jaehyo.

- Te gyökér- vetődött rá Kyung őrült módjára.

Néha igazán nem értem a fiúkat. Csak úgy spontán ráülnek egymás fejére. Őszintén, mennyire kell aggódnom az agyuk miatt?

- Nem a te csajod- húzódott el tőlem JiHo, és szorosan magához ölelt. – Ő a BARÁTNŐM. Nem a nőm, nem a csajom, hanem a barátnőm. Világos?

Abban sem vagyok biztos, hogy Jaehyo egyáltalán hallotta a közlést, mivel éppen Kyung fenekét próbálta lelökni a fejéről. Minhyuk, aki ezt roppant mulatságosnak tartotta, odapattant melléjük, és ő is csatlakozott.

- Kicsi a rakás? Éljeeeen!- bődült UKwoon. Mondanom sem kell, mit csinált…

Ezek után persze Taeil és P.O sem maradhattak ki a játékból. Komolyan aggasztani kezdett Jaehyo. Mintha már nem is lélegezne…

- Csinálj már valamit!- böktem oldalba Zicot. – Te vagy a leader!

Homlokráncolva pislogott kettőt, majd odament és ő is a kupac tetejére ült.

- Te meg mit művelsz?- döbbentem meg.

- Azt mondtad csináljak valamit! Hát csináltam.

Férfiak. Mit vár tőlük az ember? Fáradtan legyintve felraktam a lábam a korlátra, és ráhajoltam.

- Mi ez a szám?

- Faddy Robot.

- Ez tök jó- néztem fel a magnó mellől Zicora. Vállat vonva rám mosolygott. A srácok már hazamentek, csak ketten voltunk. JiHo kért, hogy segítsek neki szöveget írni, meg mutogatott néhány számot a sajátjai közül. Nem hinném, hogy újat mondok, de beleszerettem megint. A hangjába, a szövegeibe, az egész… lényébe. Magába, az emberbe. Imádom.

A folyékony rappszövegből igen nehéz volt kihámozni a szavakat, annyira hadartak- főleg Outsider-, de a végén valahogy csak sikerült megértenem a lényeget.

- Ki a női rapper?- vontam fel a szemöldököm.

- Hyuna. Tudod, a 4minute-ből.

- Te ismered Hyuna-t?- kérdeztem a kelleténél élesebben.

Ki nem állhattam azt a csajt. Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért, de egyszerűen irritált. Az egész lénye, az egész… az egész nő! Már ránézésre is viszketett tőle a tenyerem.

- Miért, talán zavar?- vigyorodott el Zico szemtelenül édesen. El is hittem volna az ártatlanságát, ha nem csillan meg a szemében pajkos rosszaság.

- Nem. Csak kérdeztem- vontam meg a vállam, majd felegyenesedtem. – Nekem tetszik. Ez jó szám. JunHyung is jól nyomja- mosolyogtam rá.

JiHo arcán csalódottság futott át, de igyekezett leplezni előttem. Nem muszáj tudnia róla, hogy nem csípem az egyik ismerősét. Felőlem lógjanak együtt, csak ne hozza haza azt a nőszemélyt.

Odasétáltam az egyik korláthoz, és nekitámaszkodva lehajtottam a fejem. Kontyomból kibomló hajszálak azonnal az arcomba hullottak. Felsóhajtottam. Mi van, ha volt közöttük valami? És nem mondja el? Hmm? Hyunából kinézem. De biztos nem… Ahh…

- Mi a baj, Minnie?- ölelt át hátulról, és apró kis puszikat nyomott a nyakamra. – Vagy csak fáradt vagy?

Hezitáltam. Most meg merjem kérdezni? Nem akarom kiborítani a hülyeségeimmel… De ha meg nem kérdezem meg…

- Hyuna milyen?

- Tessék?- támasztotta a vállamra az állát, és a tükörből fürkészte az arcom. Már amennyit látott belőle. Az egész frufrum a szememet takarta.

- Milyen? Mármint személyiségre.

- Öhm… hát… kedves. És aranyos. Leginkább a cuki jelzőt tudnám rá használni, de ott van mellette az a dögös énje is. Miért érdekel?

DÖGÖS?! Az a nő?! Az aztán biztosan nem. Komoly erőfeszítésembe került, hogy ne biggyesszem le az ajkam durcásan, mint egy kisgyerek, aki nem kapja meg a kívánt cukrot. Legalább őszinte volt. Pedig hogy örültem volna, ha utálja…

- Csak kérdeztem. Érdekelt a véleményed- motyogtam.

JiHo nem szólt semmit, csak tovább vizslatta az arcom. Igyekeztem minél közömbösebb maszkot ölteni, hogy ne lássa meg, mennyire bánt. Na tessék… Nem is értem mit eszik rajtam. Hyuna tényleg sokkal szebb… Bármennyire is utálom kimondani, ez az igazság. Biztos kedvesebb is, mint én. Bahhh…

Maga felé fordított, felkapott az ölébe, és leült velem az egyik padra. Két hatalmas tenyere közé fogta az arcom, és megsimogatott.

- Féltékeny vagy?- kérdezte kaján vigyorral.

- Nem- tiltakoztam. – Mondom, hogy csak kérdeztem!

- Aha- vigyorgott tovább, majd óvatosan megcsókolt. – Te sokkal szebb vagy nála, ha ezt akartad hallani- susogta, mire olvadozni kezdtem. Nos, igen. Ujjaimmal a hajába túrtam, és még közelebb húztam magamhoz.

- Nem, nem akartam hallani, de azért köszönöm. Ez jól esett- pattantam fel.

Már egyáltalán nem éreztem olthatatlan gyilkolási vágyat az iránt a bizonyos valaki iránt. Kit érdekel?

...békülünk

- Álmodozz csak- vihogtam, majd elterültem az ágyamon. – De siess! Én is akarok menni.

- Sajnálom, egyedül nem találok vissza odáig- mászott fölém, és újra megcsókolt. Még egyszer. És még egyszer. Majd megint. Akkor esett csak le, hogy már nincs rajta póló, mert levette, hogy mehessen zuhanyozni. Kissé kellemetlenül éreztem magam ebben a pozícióban, de nem akartam megbántani, vagy ellökni magamtól. Inkább finoman a szája elé tettem az ujjam, és rámosolyogtam.

- Ha te nem mész, megyek én.

- Értettem- mosolyodott el, bár észrevettem, hogy a szemeit résnyire összehúzta. A következő percben már hallottam a víz zubogását a csapból. Felültem, és sóhajtva a tenyerembe temettem az arcom. Remélem, nem sértődött meg. Eltűnődtem, hogy mennyi ideig is szokott zuhanyozni, majd eldöntöttem, hogy gyors leszek. A telefonomra vetettem magam. Ujjaim száguldoztak a betűkön, ahogy gépeltem az üzenetet. Utoljára még lecsekkoltam, hogy nem ütöttem e félre valamit, aztán megnyomtam a küldés gombot. Türelmetlenül doboltam az ujjaimmal az ágytakarón. Már elzárta a vizet. Idegesen a kijelzőre pillantottam, ami abban a pillanatban villant fel, jelezve, hogy üzenetem jött. Fellélegezve nyitottam meg.

- Ki írt?- huppant mellém Zico mosolyogva, mire ijedten bezártam az üzeneteket.

- Senki- vágtam rá.

Az arcán átsuhant valami, de még időm sem volt megállapítani, hogy mi az, mert már újra mosolygott.

- Aludjunk, vagy még ne vagy álmos?

- Előbb elmennék én is fürdeni, addig kitalálom- nyújtottam nyelvet, és felpattantam.

A fürdőbe zárkózva lehúztam magam a fal mellé, és átöleltem a térdem. Kezdett kicsúszni a kezeim közül az irányítás. Mitől lettem hirtelen ennyire gyáva nyuszi? Hiszen nem ő lenne az első… Akkor meg mégis… Mi van velem? Nem szoktam ennyit totojázni! Talán az zavar, hogy… Fogalmam sem volt. Egyszerűen semmi ésszerű magyarázat nem jutott eszembe.

De egy dologban teljesen biztos voltam. Hogy szeretem, és ki akarom várni a megfelelő pillanatot. Ennyi idő után ez nem… fontos. És remélem, hogy erre ő is rá fog jönni. Vagy már rájött.

Gyorsan összeszedtem magam, és lezuhanyoztam. A kókusz illata ellazított és megnyugtatott, miközben azon gondolkoztam, hogy mitől váltam hirtelen ennyire… felnőttessé. Magamra csavartam egy törölközőt, és bekentem magam testápolóval. A tükörben megállapítottam, hogy nőtt egy pattanás a homlokomra, amit legszívesebben azonnal kinyomtam volna, de inkább megkíméltem magam a későbbiektől. Hol a pizsamám?- forgolódtam körbe. Minden bizonnyal kinn hagytam. Csúcs. Fájdalmasan sóhajtva indultam el a szobánk felé. De arra nem számítottam, hogy JiHo keres engem, mert szembetalálkoztunk a lépcsőn. Pont akkor jött ki a szobából.

- Minnie, nem tudnál adni egy… jesszus- fordult el gyorsan, amikor meglátott. – E-egy fogkefét- hebegte. – Khm…

- De, persze-, éreztem, hogy lángol az arcom. Ez mindkettőnket igazán váratlanul ért. Kellemetlen…

- Ne haragudj… de… inkább nem nézek rád, mert… hát, nem örülnék annak, ami történne- krákogta.

- Megértelek- nyomtam a kezébe egy használatlan fogkefét. Gyorsan bezárkóztam a szobába, és belebújtam a pizsamámba. Te jó ég. Annyira ügyes vagyok…

Én már előzőleg megmostam a fogam, ezért csak zavartan ücsörögtem az ágy szélén, és a lábfejemet tanulmányoztam.

- Sajnálom- ült le mellém Zico. – Csak…

- Nem kell bocsánatot kérned. Inkább… hagyjuk, jó?- morzsolgattam a hüvelykujjam.

- Oké. Szóval? Eldöntötted mit csináljunk?

- Nem igazán- álltam fel, és járkálni kezdtem a szobában. Frusztráló volt, hogy a szemével követi a mozgásomat, ezért inkább figyelmen kívül hagytam.

- Az ott te vagy?- mutatott az éjjeliszekrényemen egy képre.

- Sajnos- csaptam le a keretet. – Borzalmasan gáz az a fotó.

- Muti!

- Kizárt- mondtam ádázul. – Soha nem láthatod azt a fotót! Nagyon ciki!

- Légysziiiii!

- Nem!

- Kérlek szépen!

- Neeem!

- De légyszi!

- Woo JiHo! Ha mondom, hogy nem!

- Olyan izé vagy- biggyesztette a száját.

- Ajj. Tessék-, nyomtam a kezébe.

Már előre féltem a reakciójától. Gyűlöltem azt a fotót! Két évvel azelőtt készült, egy táncpróbán. HeeJun készítette. Kettőnkről. Bár inkább én voltam rajta, neki csak az ujjai lógtak be, de éppen nagyon rázott a nevetés. Valami hülye viccén szórakoztam. Csak arra emlékszem, hogy nem bírtam abbahagyni, nekitámaszkodtam a korlátnak, és hátrahajtott fejjel küzdöttem a röhögő görcs ellen. És hát a kinézetemről ne is beszéljünk…

- Ez mikori?- kérdezte JiHo mosolyogva.

- Két évvel ezelőtti- fintorogtam. – Borzalmas. Tiszta csapzott vagyok. Nem is értem, mit keres itt. Valamelyik nap asszem’ a képeimet nézegettem, és elöl maradt. Hagyjuk- kaptam ki a kezéből, és bedobtam a fiókba. Bebújtam a takaró alá.

- Cho-min. Minnie! Ne csináld már- kuncogott Zico, és bemászott mellém. – Egyszer majd muti azokat a képeket.

- Hidd el, nem akarod látni.

- Mert?

- Van közöttük olyan is, amit… nos, nem igazán dobtam ki. Pedig lehet, hogy kellett volna. És ismerve a természeted…

- Az exed van rajta?- szűrte le.

- Ja.

- Nem baj. Engem te érdekelsz.

- Talán.

- Köszönöm- nyomott puszit a számra. – Mondtam már, hogy szeretlek?- kérdezte, miközben teljesen fölém mászott, és választ sem várva újra csókolni kezdett. Lassan, mégis olyan vadul csókolt, hogy a szívem akarva-akaratlanul is gyorsabban vert, mintha ki akart volna ugrani a mellkasomból. Közben átfordultunk, így én kerültem fölülre, és JiHo alulra. Felült velem, úgy folytattuk tovább. Elgondolkoztam azon, hogy vajon HeeJunnal is ennyit romantikáztunk, vagy mi inkább a ’sokat-járunk-el-itthonról-és-ezért-nincs-időnk-erre’ kategóriába tartoztunk. Ugyanis teljesen az volt az érzésem, hogy nem tudok betelni ezzel. Sosem volt elég, és mindig egyre több kellett. Mindig egyre több…

JiHo keze végigcsúszott a hátamon, és a derekamnál fogva húzott közelebb magához, közben a másik kezével a hajamba túrt. Én a magam részéről minkét karommal a nyakát öleltem, és fogalmam sem volt róla, hol vagyok. Őszintén nem is érdekelt úgy igazán.

- Holnap… meddig… dolgozol?- kérdezte két csók között.

- Fogalmam sincs- motyogtam a szájába. – De nem is igazán érdekel…

Elmosolyodott, és átfordult velem, így megint én kerültem alulra. Az alkarjával megtámasztotta magát. A lábaim önkéntelenül is a dereka köré kulcsolódtak, amire halk mormogás volt a reakció. Elmosolyodtam.

Ez még sokkal jobb volt így, mint az álmomban, a kanapéjukon. Most csak ketten voltunk, ezer százalék eséllyel arra, hogy senki nem zavar meg minket.

- Nem hinném, hogy ennél tovább akarunk menni. Jól gondolom?- egyik kezét felemelve beletúrt a hajamba, és oldalra fésülte.

Megdöbbentem. Pontosan ugyan ezt kérdezte álmomban is, és pontosan ugyan ezzel a mozdulattal kísérte végig. Kinyitottam a szám, majd becsuktam. Enyhén sokkos állapotba kerültem.

- Vagy… rosszul gondolom?- ráncolta a szemöldökét zavartan.

- Én…- hebegtem. – Te…

- Minnie, minden rendben? Jól vagy?

- Csak te ezt már egyszer… megkérdezted tőlem- ültem fel összeráncolt szemöldökkel, és értetlen arcát látva hozzátettem. – Mármint álmomban.

- Ja, az a bizonyos álom- nevetett halkan. – És mit válaszoltál?

- Hogy jól.

- Sejtettem- mosolygott, és megölelt. – Ideje aludnunk. Ha holnap még felkelni is akarsz.

Csöndesen...

- Együtt sírtunk- tettem még hozzá.

- Sírtatok?- hökkent meg. – Minek?

- Hát, ő sírt, mert meghatódott, én meg sírtam, mert meghatódtam, és mert lelkiismeret furdalásom volt.

Zico a szemöldökét ráncolva nézett rám.

- Elmagyaráznád? Nem értem.

- Melyik részét?

- A te részedet.

- Hát… először azért bőgtem, mert igazságtalanul megbántottalak, utána meg faképnél hagytalak, és ezért lelkiismeret furdalásom volt, hogy gonosz és szívtelen dög vagyok, aztán mondtam JoungRa-nak, hogy köszönöm, hogy van nekem, aztán azért sírtunk.

- Aha.

- Nem érted, igaz?

- Nem.

- Eh-, legyintettem bosszúsan.

- De azt értem, hogy először miért sírtál- mosolyodott el féloldalasan, szemtelenül szépen, és óvatosan megcsókolt. Aprócska dühöt sem éreztem a csókjában, leginkább… Olyan volt, mintha egy éve nem láttuk volna egymást, nem pedig pár órája. Mohón, követelőzve csókolt, olyan… vágyakozva. Én pedig viszonoztam.

Karjaimmal átfontam a nyakát, hogy még közelebb húzhassam magamhoz, és a hajába túrtam. Annyira puha volt a haja, és az illata… Még mindig az a parfümillat azzal a tusfürdővel, amitől tiszta libabőr lettem, és elöntött valamiféle melegség. Olyan kellemes melegség. A szeretet melegsége. Nagyon szerettem Őt. Mindennél jobban, azt hiszem. A viselkedésem ellenére is.

Erősebben harapott rá az alsó ajkamra, és fölém tornyosult, amitől kibillentem az egyensúlyomból, és nekitántorodtam a falnak. Követett. Egyetlen pillanatra sem megszítva a csókunkat. Kezei a derekamról átcsúsztak a nyakamra, és az arcomra. Két tenyere közé fogta az arcom, majd egy picit eltolt magától.

- Azt mondják, a békülős szexnél nincs jobb. Mi a véleményed?

- Hülye- nevettem el magam, mire magához húzott. Éreztem, hogy ő is mosolyog. – De tény, hogy ez volt az egyik legjobb csókod- bólogattam.

- Miért? Melyik volt a másik legjobb?

- Az első- vágtam rá.

- Azóta sok idő telt el- nosztalgiázott.

- Annyira nem- kuncogtam, és lábujjhegyre állva nyomtam egy puszit a szájára. – Szeretlek. És ne haragudj.

- Nem haragszom- mosolygott kedvesen. – Rád nem lehet, főleg, mikor bocsánatot kérsz.

- Bocsánat- vigyorogtam.

- Megbocsájtok. De, csak mert ennyire szépen kérted- kapott fel az ölébe, és elindult velem valamerre. – Irányítanál? Nem igazodok ki a lakásodban.

Áldottam magam, amiért rendet raktam még régebben, és nem is volt olyan nagy kosz. Átkarolva a nyakát csak vigyorogtam.

- Merre akarsz menni?

- Hát, például nem bánnám, ha adnál valami ruhát. Aztán örülnék az ágyadnak is- nézett rám laposakat pislogva.

- Ezt sunyi nézésnek szántad?- érdeklődtem ártatlanul.

- Én?- ciccegett. – Ugyan kérlek. Nem szokásom ártatlan lányokat levadászni- csóválta a fejét. – Főleg nem ártatlan, nagyon dögös, védtelen lányokat…

- Persze-, ugrottam le az öléből a hálóba lépve, és a szekrényt kezdtem feltúrni. Nagy nehezen találtam egy hatalmas férfipólót, amiről fogalmam sem volt, hogyan került hozzám, és egy alsógatyát. A kezébe nyomtam őket.

- Tessék.

- Az elődöm hozományai?

- Honnan tudjam- túrtam a hajamba vállat vonva. – HeeJunnak nem voltak ilyen cuccai. Szerintem a tesómé.

JiHo nem válaszolt semmit, csak elvonult zuhanyozni. Az ajtóból még visszafordult.

- Nem jössz?- vigyorgott.

- Szeretnéd, mi?- vigyorogtam vissza.

- Ha már így rákérdeztél, igen.

Nők...

Kifújtam a levegőt. A sötét utcán egyedül haladtam keresztül, fejemben villámgyorsan váltogatták egymást a gondolatok. A munka, a tánc, a zene, Zico, JoungRa, GiGi, a srácok, a családom… Lassan vittek a lábaim hazafelé, egyszerűen nem akart véget érni az út. Olyan nehéznek, és reménytelennek tűnt! Elgondolkoztam azon, hogy miért vagyok mostanában olyan… mint aki begubózott. Hiszen régen felszabadult, gondtalan életet éltem, leginkább a laza leírás illett rám. Mindig tudtam hol a határ, és sosem léptem át, de keményen oda tudtam szúrni, ha kellett. Most pedig én vagyok végtelenül sebezhető, szinte akármivel. Feltettem magamnak a kérdést, hogy mi változott meg? Azon kívül, hogy egy sztárral járok… És ha ez kiderül, több ezren fognak gyűlölni… Ajjajj.

A megfelelni akarás.

Nem vagyok elég jó, hasított belém. Egy ideje már foglalkoztatott ez a mondat, de így konkrétan még nem hangzott el a fejemben. Most pedig szíven ütött. Hiszen tényleg nem vagyok elég jó. Egy jó barátnő nem veszekszik feleslegesen, nem terheli a párját azzal, hogy ok nélkül duzzog, nem hagyja faképnél csak úgy, és legfőképpen… Lehet rá számítani. Na püff neki.

Az ájulás kerülgetett, amikor megálltam a ház előtt. Belefejeltem az ajtóba. Egyszer. Kétszer. Harmadszorra valami puhának ütközött a homlokom, mire azonnal megugrottam. A pulzusom a holdig szökött, és minden vér kifutott az arcomból. Egy másodperc törtrésze alatt fordultam meg, és teljes erőből behúztam a mögöttem állónak.

- Áú!

- Úristen, ne haragudj! Jól vagy?- kaptam utána kétségbeesetten.

- Á… jó erős kezed van- motyogta orrhangon.

- Annyira sajnálom! Nem tudtam, hogy te vagy az! Ne haragudj… Mutasd!

- Inkább nem. Vérzik.

- Gyere be, majd én megcsinálom- húztam a kezénél fogva az ajtó felé.

- Nem akartalak megijeszteni- mondta JiHo az orrát szorongatva. – Sajnálom.

- Ne kérj bocsánatot, szépen kérlek. Az én hibám. Menj be a fürdőbe, mindjárt megyek- dobtam le a kabátom és a cipőm az előszobában. Zico betámolygott a fürdőszobába, amíg én a hálóban feltúrtam a gyógyszeres dobozt. Kamillát kerestem. Nagy nehezen megtaláltam a legalján-, naná, hol máshol-, és már rohantam is utána.

A kád szélén ült, úgy ahogyan érkezett- bőrkabátban, a nyakában lánccal, otthoni pólóban, cipőben. Kapucni a fején. Szőke haja elöl égnek állt, és kikandikált a kapucni alól. Annyira megöleltem volna azonnal! De előbb el kellett látnom az orrát, ha már bemostam neki.

- Mutasd- guggoltam elé, hogy az arcunk egy vonalba kerüljön.

Elhúztam a tenyerét az orra elől, és egy picit elfintorodtam. Még mindig vérzett. Bevizeztem egy rongyot langyos vízzel, hogy óvatosan letörölgessem az arcát. Amikor lágyan a bőréhez értem, felszisszent. Nem mertem a szemébe nézni, pedig végig engem fürkészett, csak az orrára koncentráltam. Finoman, és vigyázva, hogy ne okozzak neki fájdalmat, lemostam a vért. Megállapítottam, hogy nem törtem el az orrát, de még mindig iszonyúan szégyelltem magam. Amikor végeztem, a kagylóba dobtam a rongyot, és nekiláttam kimosni.

- Ezt tedd rá az orrodra- nyomtam a kezébe a kamillás kendőt.

Nem szólt semmit, szófogadóan rányomta a fájó részre, és halkan felnyögött. Te jó ég… Ha eddig csak kerülgetett az ájulás, most már komoly erőfeszítésbe tellett, hogy ne essek össze ott helyben. Ne már!

Kicsavartam a rongyot, majd megtámaszkodtam a kagyló szélében. Mély levegő, figyelmeztettem magam. Nyugodj meg. Mély levegő. Oké. Nem lesz semmi baj. Nem lesz semmi baj.

A fenét nem lesz baj, förmedt rá az agyam kisördög része az angyalkámra. Hogy lehetsz ekkora nyomi?!

Befognád végre? Senkit nem érdekelnek a negatív hullámaid! Menjél, zaklassál mást!

Azt azért te is tudod, hogy mit tettél!

Húzzál már el!

Te húzzál el!

- Minden rendben?- a tükörbe pillantva láttam, hogy Zico letette a borogatást, és a kád szélén ülve, térdére támaszkodva az arcomat vizsgálja.

- Sajnálom- böktem ki zavartan. – Nem akartalak… megütni.

- Legalább nem kell félnem attól, hogy valaki bántani fog- mosolyodott el, és felemelkedett. Óvatosan mögém lépett, átölelte a derekam. Maga felé fordított. Eleinte nem akartam hagyni, de végül megadtam magam. Minek tiltakozzak? Erősebb nálam.

Még mindig kerültem a szemeit, inkább a cipzárjával szórakoztam, csak ne kelljen felnéznem rá. Azt nem élném túl. Rettenetesen szégyelltem magam. Ráadásul most még volt egy plusz okom is rá…

- Nézz rám- kérte.

Megráztam a fejem.

- Nézz rám- ismételte meg, és az állam alá nyúlva maga felé fordította az arcom. – Hol a frászban voltál? Három órája itt kuksolok a kocsiban, és várom, hogy haza gyere- kért számon.

Hangjában nyoma sem volt dühnek vagy utasításnak. Egyszerűen, lágyan tette fel a kérdést, még csak meg sem dorgált.

- JoungRa-nál voltam- ismertem be.

Csend.

Barátok márpedig kellenek!

- Mint látod- indultam el lefelé a lépcsőn.

- Cho-min! Nem mehetsz el csak így!

- Szia-, csuktam be magam mögött az ajtót.

Odakinn már sötét volt, és nagyon hideg. Szorosabbra húztam magamon a dzsekit, és a sálamba fúrtam az orrom. Ezt jól megcsináltam. Szívesen elkezdtem volna ócsárolni magam, de még ahhoz sem volt türelmem, hogy sajnálkozzak.

A szél hirtelen feltámadt, és belekapott a hajamba. Átfújt a ruhám résein, amitől azonnal libabőrös lettem. A francba. A francba, a francba, a francba! Igaza van. Tényleg állandóan van valami bajom. És még sikerült is elérnem, hogy ő érezze magát szarul amiatt, hogy veszekedtünk. Tipikus női jellemző.

Megtöröltem az arcom, mert a könnyeim alattomban kibuggyantak. Előkotortam a telefonom a zsebemből, és megnyomtam a zöld gombot. Vele beszéltem utoljára.

- Minnie! Mi a baj?- kapta fel a telefont azonnal.

- Nagy gáz lenne, ha átmennék?- szipogtam.

- Úristen, siess! Várlak!

Némán, lehajtott fejjel ücsörögtem a kanapén, a kezemben gőzölgő teásbögrével. JoungRa megértően csóválta a fejét, majd megsimogatta a térdem.

- Na, ne sírj. Csak kicsit kiborultál.

- Igen, de akkora egy dög vagyok- motyogtam. – Most biztos neki van lelkiismeret furdalása amiatt, hogy én voltam hisztérika.

- Hé, mindenkivel megesik- ölelt át a barátnőm kedvesen.

Az orromat megcsapta a parfümének édes illata, és a felismerés elemi erővel tört rám. Én vettem neki tavaly karácsonyra. Egyből mosolyt csalt az arcomra, és óvatosan letéve a bögrém, megsimogattam a hátát.

- Köszönöm.

- Mit?

- Hogy vagy nekem.

- Jaj, Cho-min…

Már megint együtt sírtunk. Én részben a meghatottságtól, részben pedig attól, hogy mekkora egy szemét vagyok. Márpedig ezek után nem volt képem visszamenni a srácokhoz, mintha mi sem történt volna. Inkább otthon alszom ma, azt hiszem. Érdekes, hogy az első akadályok milyen nehéznek tűnnek. Még nem vesztünk össze, igaz, nem is hosszú ideje voltunk együtt. De akkor is. Ez így… Pocsék érzés.

- És veled minden okés?- fújtam ki az orrom. 

- Persze.

JoungRa arcán megvillant valami, amit egyből kiszúrtam. Érdeklődve vontam fel a szemöldököm.

- Hallgatlak.

- Találkoztam egy sráccal- bökte ki, és a vigyort le sem lehetett vakarni az arcáról.

- Na-, hökkentem meg. Erre nem számítottam. – Hol? Ki az? Randiztatok már? Tetszik? És te tetszel neki?- záporoztak a kérdéseim.

- Hé, nyugi- kuncogott. – Még csak egyszer találkoztunk, az sem igazán volt megbeszélve- pirult el. – Pincér. Rám öntötte a kávét, amit rendeltem… Aztán megpróbálta letörölni, ami elég hülyén vette ki magát- nevetett fel zavartan.

- De cuki- mosolyodtam el.

- Az! Végül pironkodva megkért, hogy fogadjak el tőle egy kappuchino-t bocsánat képpen.

- És???

- Ráírta a számát a szalvétára- villantott sugárzó mosolyt JoungRa, és az arca csak úgy ragyogott.

Magamban elégedetten állapítottam meg, hogy HeeChang-gal már egyáltalán nem lesz probléma. Végre talált magának valakit, akivel jól meglesznek. De azért ne szaladjunk előre, figyelmeztettem magam.

Összesen három órát ültem JoungRa-nál, addig beszélgettünk, nevetgéltünk. Sikerült teljesen feldobnia, és némiképp a rossz érzés is csillapodott a mellkasomban. Nem múlt el teljesen, sőt, valószínűleg az egész éjszakát álmatlanul fogom végigforgolódni, de legalább jobb egy picit, gondoltam. Hatalmas öleléssel búcsúztunk.

- Holnap nem kísérsz el dolgozni?- kérdeztem.

- Dehogynem!- csillantak fel a szemei. – De jó! Köszönöm- ölelt meg ismét.

- Nincs mit- mosolyogtam. – Akkor érted jövök, jó?

- Oké. És… Cho-min!

- Hmm?- fordultam vissza kérdőn.

- Bocsáss meg magadnak- mondta olyan komolyan, hogy a szívem dobbant egy hatalmasat. Beletrafált. A közepébe. Egy gyors bólintással reagáltam le az egészet, egyszerűen az elevenembe talált. Mert ha azt mondta volna, hogy „bocsáss meg neki”, az nem igazán számított volna. Hiszen JiHo nem csinált semmit. Ellenben én…