Kutya

- Hah-, fojtott el egy apró mosolyt, aztán még szorosabban húzott magához. – Mehetünk?- kérdezte végül.

Boldogan bólintottam.

- Egyébként hova is megyünk?- kérdeztem csak úgy mellékesen. Megfogtuk egymás kezét, úgy indultunk el. JiHo a másik tenyerét a zsebébe csúsztatta. Fújt egy rágóbuborékot, aztán válaszolt.

- Sétálni. De be is ülhetünk valahova, ha szeretnéd. Nem igazán vagyok otthon az ilyen helyeken- nézett körbe a parkban.

- Veszem észre- nevettem. Magam után kezdtem húzni, közben pedig megállás nélkül beszéltem. Munkáról, barátokról, családról, az életemről. Néha belekérdezett, de egyébként javarészt csak hallgatta a szóáradatot, amit rázúdítottam. Egy idő után kezdet azt hinni, hogy untatom, úgyhogy inkább elcsöndesedtem.

- Nem mesélsz többet?- tolta a napszemüvegét a fejére, és felvont szemöldökkel, mosolyogva nézett rám.

- Nem idegesítelek?- biggyesztettem le a szám szégyellősen.

- Cho-min- fogta két tenyere közé az arcom. – Ha idegesítenél, szólnék. Hidd el. Érdekes, amit mondasz. Furcsán látod a dolgokat- dőlt hátra. Karjaival megtámaszkodott a pad támláján, úgy figyelt engem. Észre sem vettem, mennyire elrepült az idő. Már két órája eljöttem a munkahelyemről! Az alatt… végig a parkban sétáltunk, beszélgettünk- kicsit sem volt egyoldalú a dolog…-, ééés… ennyi. Kábé.

- Furcsán?- kérdeztem meglepetten. – Ezt hogy érted?

- Nem tudom. Van benned valami… megmagyarázhatatlan. Valami különös. Tényleg nem tudom. Egyszerre vagy olyan… leírhatatlanul jó, és mégis tökéletlen. Nem tudom elmagyarázni- röhögött fel, és a hajába túrt.

- Kösz- durciztam be egy pillanat alatt. Duzzogva összefontam magam előtt a karjaimat, aztán tüntetően hátat fordítottam neki.

- Ne durcizz, nem áll jól- ölelt át hátulról. Hallottam a hangján, hogy mosolyog. A nyakamba puszilt, mire kirázott a hideg, és tiszta libabőr lettem. – Nem azért mondtam. Nekem tökéletes vagy.

- Haha, egy hét után igen. Azelőtt meg kijelentetted, hogy előbb halnál meg, minthogy ilyen feleséged legyen- vágtam a fejéhez.

- Te pedig kijelentetted, hogy én sem vagyok szent- vigyorodott el. – Na, ne sértődj már meg!

- De igen- duzzogtam tovább.

Zico tanácstalanul próbált kiengesztelni, ami nagyjából abból állt, hogy mindenhol megpuszilt. Egy idő után kezdett idegesítővé válni. Mivel nem akartam megbántani, nem rázhattam le, de a végén annyira ideges lettem, hogy nem sok választott el attól, hogy leüssem. Fogcsikorgatva ültem a pad szélén. Mit csináljak?!

A válasz igen hamar meg is érkezett. Egy kutyus formájában. Az aranyos golden retriver érdeklődve és farok csóválva ügetett felénk, mire visítva utána vetődtem. Zico megrökönyödve engedett el.

- Kutyaaaaaaa- guggoltam le az állathoz, aki szimatolva hajolt oda hozzám.

Kicsi koromban hatalmas érzékem volt az állatokhoz, az utcánkban lakó összes kis kedvenc engem szúrt ki magának. Ha végigmentem az utcán, a szomszédok bosszankodva állapították meg, hogy a kutyák engem jobban szeretnek, mint őket. Ciki. Viszont már egy ideje nem találkoztam semmilyen állattal sem, mert nem volt rá időm.

A kutyussal közelebb hajoltunk egymáshoz, az orrunk összeért. Közben végig egymás szemébe néztünk. Nagyon édes volt, egyből beleszerettem.

- Hol a gazdid?- vakargattam a füle tövét kedvesen.

A kutya kidugta a nyelvét oldalra, és lehunyta a szemeit, úgy élvezte a simogatást. Én pedig nevetve cirógattam a buksiját.

- Hé! Lecserélsz rá?!- háborodott fel JiHo egy pillanat alatt.

- Mi? Senki nem cserélt le- ráztam a fejem szem forgatva. – Nézd meg, milyen aranyos! Inkább gyere ide, és simogasd meg!

Zico beduzzogott.

- Most én is durcizom, vedd tudomásul!

Annyira aranyosan sértődött meg, hogy akaratlanul is hangosan felnevettem. Ott ült a padon, a karjait keresztbe fonta a mellkasán, és csücsörített. A kutya egyik szemét kinyitva méregetett, hogy normális vagyok e. Amikor magában arra a következtetésre jutott, hogy több mint valószínű, hogy nem, felállt, és odébb baktatott. Vigyorogva egyenesedtem fel.

- Ne durcizz, nem áll jól- kacsintottam rá, de elnevettem magam. – Nem. Hazudtam. Jól áll.

- Kösz- próbált továbbra is pufurc arcot vágni, de nem ment.

- Nincs mit- ültem az ölébe, és átkaroltam a nyakát. – Esetleg egy puszitól megenyhülsz?

- Kettő, és a számra kérem- alkudozott.

- Uzsorás!- háborodtam fel.

- Ez van- vigyorgott, mint a vadalma. – Szóval?

Összehúztam a szemem, és odahajoltam, hogy adjak neki két szájra puszit. Én tényleg puszira gondoltam. Úgy látszik, félreértelmeztük. Na jó, nem. Pontosan tudtam, hogy mi lesz belőle, mégis úgy éreztem, hogy elolvadok. A gyomrom bizseregni kezdett, a pulzusom az egekbe szökött, és hirtelen hatalmas boldogságot éreztem. Pedig még meg sem csókolt rendesen. Alig ért össze a szánk, mindketten lehunytuk a szemünket-, ezt onnan tudom, hogy én később-, és ezzel egy időben elnyílt a szánk. Rendesen maga felé fordított, így terpeszben ültem az ölében, ő pedig átölelte a derekam. Ujjaim dús hajába túrtak, hogy még közelebb húzhassam magamhoz. Ezzel nem voltam egyedül. A keze végigfutott a hátamon, aztán ujjai a tincseimet kezdték csavargatni. Belemosolyogtam a szájába.

- Egy- mormoltam.

És folytattuk. Fogalma sincs, mennyi idő telt el, tényleg nem számoltam a másodperceket. De az tudom, hogy több volt, mint kettő. Mármint csók. Újra és újra megcsókoltuk egymást. Olyan jó érzés, amikor nem zavar senki. Igen, itt a srácokra gondolok. Huligánok. Mindig belerondítanak a romantikába. Nincs semmi érzékük hozzá! Komolyan mondom…

- Ez hány is volt?- húzódtam el egy idő után.

- Hmm… nem számoltam. Talán… kettő?- vigyorodott el.

- Hah- vigyorogtam vissza.

- Na, kérek egy harmadikat is. Legyen szép kerek szám- hajolt hozzám ismét közelebb.

Ott folytattuk, ahol abbamaradt.