Nők...

- Minden rendben?- mosolyogtam biztatóan.

- Nem tudom- vont vállat.

- Mert?- rökönyödtem meg. – Valami gáz van?

- Ja, csak… úgy érzem, mostanában minden rosszul megy körülöttem- süllyesztette a zsebébe a kezeit. Óvatosan belekaroltam, és lehajtottam a fejem, hogy a szemeibe nézhessek.

- Például?

- Úgy értem, elrontok dolgokat. Nem bírok futni se- rúgott bele csalódottan egy kavicsba. – A táncmozdulatok sem mennek. És olyan, mintha mindenkit idegesítenék- biggyesztette a szája szélét. Szívet tépő látvány volt. Nagyon megsajnáltam.

- Na, ne szomorkodj, ez egyáltalán nem igaz- öleltem át a derekát. Tétován visszaölelt, és arcát a hajamba temette.

- Azt mondod?

- Túl sokat vársz el magadtól. Láttam azt a mozdulatot, amit próbáltál. Az egy nagyon bonyolult és nehéz lépés. Nekem sem ment. Sőt. Egy évig tanultam.

- Tényleg?

- Aha. Ennél már csak a skorpió ment nehezebben- borzadtam el. – Ráadásul hogy fájt tőle a hátam, te jó ég!- indultunk tovább. Úgy döntöttem, edzéstervet váltok. Először bemelegítünk a parkban, aztán futunk egy kicsit, pihenünk, még egy kör, és aznapra befejeztük.

- Az nekem megy- vigyorgott. – Talán kölcsönösen tanulhatnánk egymástól.

Az egész nyújtást és bemelegítést végigbeszélgettük a táncról. Kiderült, hogy ő egészen pici kora óta táncos szeretett volna lenni. A tehetsége kétségtelenül megvolt hozzá, és kitartásban sem szenvedett hiányt. Nagyon megnevettetett néha, és először éreztem úgy, hogy igazán közel került hozzám. És ez jó érzéssel töltött el. Egész futás alatt biztattam, bár én jóval gyorsabb tempóban haladtam. Háttal futottam, úgy kiabáltam neki, hogy meg tudja csinálni, és hogy nem szabad feladni. Lógó nyelvvel, kifulladva, de végigcsinálta. Elégedett voltam magammal. Mosolyogva nyújtottam felé a vizes palackot.

- Mehetünk?- kérdeztem.

- A…ha- lihegte.

- Szuper. Ügyes voltál- vigyorogtam rá kedvesen. – Na, gyere! Otthon vár a reggeli!

- Megint salátát kell ennem?- fintorgott.

- Nem. Ma a fehérje beviteledet növeljük. Tojást kapsz. Tojást és… öhm… hát valamit ehetsz mellé. De nem popcornt!- lohasztottam le arcáról a ragyogást.

A srácok már rég asztalnál ültek, mikor felértünk. Én elvonultam zuhanyozni. Megmostam a hajam is. A kedvenc kókusz illatú samponom illata mindig megnyugtatott. Imádtam a kókusz illatát! A kádból kimászva magamra csavartam egy törölközőt, és a szoba felé indultam.

Nos, igen, megvannak annak is a hátrányai, ha az ember hét pasival lakik együtt. Mint Hófehérke, komolyan. Ugyanis ahhoz, hogy eljussak a hálóba, át kellett gyalogolnom a konyhán. Egy szál törcsiben. Hurrá. Vettem egy mély levegőt, és sietős léptekkel indultam el. De, mint tudjuk, a férfiak nem hülyék. Csak annak tettetik magukat.

- Cho-min!- kiabált utánam Kyung. – Cho!

- Igen?- fordultam meg zavartan.

Zico elégedetten vigyorogva méregetett.

- Ne vigyorogj- förmedtem rá, az arcom lángolt. Úristen, ez szörnyen gáz.

- Én? Soha.

Összeszűkült szemekkel meredtem rá.

- Szóval mit is akarsz?- koncentráltam végül Kyungra, figyelmen kívül hagyva az engem bámuló szemeket. Micsoda pofátlanság!

- Csak… öööö… hogy…

- Igen?- vontam fel a szemöldököm. – Jó, majd szólj, ha eszedbe jutott.

- Várj! Nem láttad a csokijaimat? Múlt héten eltűntek…

Csokik? Miféle csokik? Jaj, azok a csokik, amiket eldugtam, mikor beteg voltam!

- De. Elpakoltam. Fenn vannak a szekrényben, hátul.

- Nem akarod levenni?- vigyorgott Zico szemtelenül. Erősen viszketni kezdett a tenyerem. Mennyire fájna neki, ha lecsapnám?

- Nem akarod befogni?- húztam fel az orrom, és mérgesen bezárkóztam a szobába. Hah! Micsoda banda! Magamra kaptam a kedvenc fekete fehérneműm, és póló után kezdtem kutakodni. Neee! Az összes felsőm a szennyesben van! Az hogy lehetséges…? Mikor tegnap még…

- Jaehyooooo!!!- fújtattam mérgesen.

- Igen?- hallatszott kintről a hatalmas röhögés közepette.

- Halott vagy!- dühöngtem. Na megálljatok!

Kinyitottam az ajtót, és valósággal kirontottam rajta. Az sem érdekelt, hogy mindössze egy melltartót és egy bugyit viselek, nedves hajjal, igen hiányos öltözékben támaszkodtam az asztalra.

- Hol vannak a cuccaim?!

- Miért rám gyanakszol mindig?- sopánkodott Jaehyo.

- Mert te vagy az, akit mindenre rá lehet venni. Meg te, Minhyuk! Hol van?!- őrjöngtem.

Taeil a száját harapdálta, hogy elfojtsa a röhögését. UKwoon a tányérjába prüszkölt, Jihoon egyre több kenyeret tömködött a szájába, hogy csöndben tudjon maradni. Mivel sejtettem min vihognak, ádáz tekintettem megfordultam, ahol Jiho…

- Te mit bámulsz?- meredtem rá.

- Én? A popód.

Legalább őszinte volt.

- És szabad megtudnom, hogy miért?!

- Mert jól néz ki.

- Képzelem- fintorodtam el, de a végébe beleröhögtem. – Szóval. Hol a cuccom?

- Nem mondjuk meg- vágta rá egyszerre a két gyanúsított.

- Mi ez? Fogadtatok, hogy egy napig így mászkálok, vagy mi?- hitetlenkedtem.

- Majdnem.

- Találsz inget a szekrényemben- vigyorodott el Zico.

- Hah. Még hogy jó popóm van- forgattam a szemem magamban motyogva. Elviharzottam a szobába, és turkálni kezdtem. A polcon valóban találtam ingeket. Mindenféle stílusú, szabású és színű példányt. Kiválasztottam egy számomra megfelelő darabot- fekete-, és belebújtam. Végiggomboltam a gombokat, dekoltázsnál egy kicsit hagytam, és visszatértem a konyhába.

A fiúk, mint a kisangyalok eszegettek, arcukon az ártatlanság. Elővettem egy joghurtot a frizsiderből, és azt kanalazva agyaltam a bosszún. Hogy tolhatnék ki velük? Úgy nem buli, ha egyedül vihogok hét alsógatyáson. Az unalmas. Meg különben is. Nem érdekel, hogy ki hord Supermanes boxert, és ki hello kitty-s fecskét. Tartsák meg maguknak. De akkor mit csináljak?

- Nagyon elgondolkoztál- jegyezte meg Minhyuk pukkadozva.

- Aha. Azon gondolkoztam, hogyan nyírjalak ki. Ki találta ki ezt a baromságot?- fortyogtam.

- Szerintem vicces- vihorászott Jaehyo.

- Haver, hányszor mondtam már, hogy ne képzeld magad buzinak, mert tök gáz- csapkodta az asztalt Kyung.

- Halálra röhögöm magam- feleltem hűvösen.

- Ahhoz képest nem tűnsz túl sértődöttnek- tette hozzá Jihoon.

Nem válaszoltam. Nem tűnök annak?! Szerintem tök egyértelmű, hogy az vagyok, minek mutassam még ki?!

- Így nem tudok elmenni itthonról. Kénytelen leszek lenyúlni néhány ruhát- csóváltam a fejem. – Nem baj, nekem így is jó.

- Miért, hova akarsz menni?- rökönyödött meg Zico.

- El?

- El hova?

- El itthonról.

- Na nem mondod. Konkrétabban?

- Ki az ajtón, le a lépcsőn, ki az utcára, és…- kezdtem felsorolni.

Minhyuk már sírt, Jaehyoval egymást ütögetve fetrengtek az asztal alatt. Kyung arról motyogott, hogy mi lesz így Jaehyoval, ha a „forró utat” választja (roppant szellemes), P.O kész volt, Kwoonie-ról nem is beszélve. Taeil szerintem röhögő görcsöt kapott.

- Nem egészen így értettem- bosszankodott.

- Ó, értem. Szóval azt szeretnéd tudni, hova megyek.

- Például… és hogy kivel, és hogy miért, satöbbi.

- Hm. Lássuk csak. Szerintem egyedül fogok kimenni az utcára- töprengtem.

- Kegyeleeeeem- kapkodott levegő után Taeil. Addig dülöngélt a székén, amíg a bútordarab nem bírta tovább, felmondta a szolgálatot. Eldőlt. Gazdájával együtt. Egy pillanatra beállt a csend, és a fiúk egyszerre nevettek fel. Zengett tőlük még az utca is, rosszabb esetben az ország. Én eltűntem a szobában, és a táskámban kezdtem turkálni. Talán nadrágom még van…

- De most komolyan, Cho-min, hova mész- támaszkodott az ajtónak Jiho. Karba font kezekkel állt előttem, és kifejezéstelen arccal nézte, ahogy belebújok a farmeromba.

- Mondtam már. El.

- Most miért nem akarod megmondani?- csattant fel.

- Mert nem adod vissza a ruhám- vágtam rá.

- Nem én tettem el!

- De élvezted!

- Mi? Jézusom, te megőrültél…

- Aha. Szóval akkor nem tetszett- duzzogtam be.

- Te… Anyám, ki érti a nőket?- túrt a hajába végleg türelmét vesztve. – De igen, tetszett! Most boldog vagy?

- Akkor meg mit mondod, hogy nem?!

- Én ilyet nem mondtam!

- De céloztál rá!

- Minnie, ne idegesíts már…

- Bámultad a fenekem!- háborogtam.

- Igen! Mert jól néz ki, már mondtam!

- Hah!- húztam fel az orrom. – Na látod, ezért megyek el!

- Komolyan nem értem a nőket- fújtatott Zico. – Most az a bajod, hogy azt mondtam jó feneked van?

- Én ilyet nem állítottam.

- Akkor meg mi van már?!

- Nem tudom- vallottam be vállat vonva. Nyugisan megigazítottam az ing gallérját, és belebújtam a zoknimba. Jiho úgy nézett rám, mintha őrült lennék. Lehet, hogy az is vagyok.

- Mondd, te… jól érzed magad?- méregetett elképedve.

- Én? Tökéletesen, ami azt illeti. Bár van egy kis problémám, de túlélhető- mosolyogtam angyalian. Lábujjhegyre állva nyomtam az arcára egy puszit, és kisiettem az előszobába. Döbbenten jött utánam.

- Mondd már meg, hova mész- kérdezte feszengve.

- Táncolni.

- És ezért csaptatok ekkora balhét?- jelent meg csámcsogva Minhyuk. Jaehyo átölelte a vállát, és egymásra néztek. – Nem azért, tök vicces volt meg minden- vont vállat Hyukkie.